Vége mindennek

Szerettünk volna többet együtt lenni. Mikor a legnagyobb elsős, a legkisebb pedig óvodás lett, vettünk egy kertes házat. Beköltöztünk, és a férjem is munkahelyet váltott. Abban reménykedtünk, hogy az új helyen talán nem kell estig bennmaradnia, lazább lesz az időbeosztása, többet lehetünk majd együtt. Nagyon örült a kertnek, várta már, hogy ott focizhasson a fiával. Három hete dolgozott az új helyen, amikor egy hosszú hétvége első napján elment a barátjával biciklizni. Délután három felé a barátja felhívott, hogy menjek gyorsan, a Pali leesett a bicikliről, beütötte a fejét és nincs magánál. Először azt hittem, hogy ez valami vicc, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy ilyesmivel nem szórakozik az ember. Olyan furcsa kettősség volt bennem, hihetetlennek tűnt az egész. Éppen nálunk volt a húgom a családjával, a férje elvitt kocsival. Pali az úttest szélén feküdt, akkor már fél órája próbálták a mentősök újraéleszteni, nem is engedtek oda hozzá. Még jó ideig próbálkoztak, aztán egyszer csak abbahagyták, és mondták, hogy nincs tovább. Közben megérkeztek a férjem szülei. Amikor Palit letakarták, az apósom jött oda velem. Féltem, hogy mit fogok látni, ezért csak benyúltam a lepedő alá, és megfogtam a kezét. Csak sírtam, nem tudtam abbahagyni, és éreztem, hogy ő már nincs ott, elillant.

Ahogy a fű nő

Amikor hazamentünk, csak annyit tudtam mondani, hogy meghalt a papa. A gyerekek rajtam zokogtak, én meg nem tudtam velük sírni. Előtte meg utána is sokat sírtam, de akkor, ott, a gyerekekkel, nem tudtam. A boncolás után derült ki, hogy Pali biciklizés közben infarktust kapott. Harminckilenc éves volt, jó kondiban, rendszeresen futott, biciklizett, síelt. Szerintem a stresszt nem bírta, a korábbi munkahelyén hihetetlenül kizsigerelték. A halála utáni napokra alig emlékszem, hol anyósomék költöztek hozzánk, hol az én szüleim. Anyukám sütött-főzött, amit elém rakott, azt megettem. Nem igazán voltam magamnál, ha a gyerekek nincsenek, befekszem az ágyba, és nem tudom, mikor kelek fel megint. De szerencsére ott voltak, úgyhogy én is újra elkezdtem tenni a dolgomat. Az új kertünkben még Palival vetettük el a fűmagot, esténként kiment a teraszra, és vizsgálgatta, hogy aznap vajon hány millimétert nőtt a fű. Amikor egyedül maradtam, volt bennem egy fura érzés, hogy mostantól ez az én feladatom, és mint a megszállott, állandóan locsoltam. Aztán jött a karácsony, meghívtuk a nagyszülőket, az egész családot, de így valahogy még jobban éreztük a férjem hiányát. Három hónappal a temetés után megkeresett Pali egyik barátja, és olyan irodai munkát ajánlott, ahol elég rugalmas az időbeosztás. Nyolc év otthonlét után furcsa volt, de jólesett megint eljárni dolgozni. Egy évet töltöttem ott, aztán visszamentem a régi munkahelyemre.

Három év múlva

A férfiakat ebben az időben észre se vettem, de nem is volt alkalom az ismerkedésre, munka után siettem haza a gyerekekhez. Ez így ment három évig. Aztán elkezdtem a barátnőimmel eljárogatni moziba, színházba, egyszer Prágába is elutaztunk, és mindez nagyon jól esett. Egyik kolléganőm biztatására jelentkeztem egy internetes ismerkedési oldalra, de a találkozók nem sikerültek túl jól. A bánatomról nem nagyon akartam mesélni, más témám meg nem igazán volt, így hamar kifulladtak a beszélgetések. Egy barátnőm mesélt egyszer az egyik ismerőséről, aki két évvel korábban vesztette el a feleségét. Arcról már ismertem a férfit, a környékünkön lakott, meg iskolai rendezvényeken is láttam néha. Figyelni kezdtem, érdekelt, hogy ő vajon hogy élhet egyedül a gyerekeivel. Aztán már azon is gondolkodtam, hogy hogyan tudnék segíteni neki. A közös ismerősünk beszélt neki rólam, és a számomat is megadta. Írt egy sms-t, válaszoltam, felhívott, aztán találkoztunk is. Néhány hét múlva elhívott egy bálba. Nagyon tetszett, hogy engem egy férfi bálba hív, esetleg még nőnek is néz. Egész éjjel úgy vigyázott rám, mint egy hercegnőre, csodálatos volt. Még sohasem éreztem ilyet. Táncoltunk, hazakísért, de nem beszéltünk meg újabb randevút. Bizonyos időközönként felhívott, megkérdezte, hogy vagyok, de nem mondta, hogy találkozzunk. Egy idő után már kezdtem türelmetlen lenni, vártam, hogy végre történjen valami. Néha áthívtam, hogy a lányának elvigye az én lányaim kinőtt ruháit, ezt olyan jó ürügynek gondoltam. Ivott egy teát, szépen megköszönte, és elment.

Ez így ment jó sokáig, már teljes frászban voltam, hogy mit kéne csinálnom. Múltak a hetek, aztán úgy egy fél évvel a megismerkedésünk után átjött hozzám egy üveg borral. Az volt a sorsforduló. A névnapomon elvitt vacsorázni, és előtte beállított egy nagy csokor virággal. A csakádom egészen megdöbbent, mert nem mondtam előre, hogy Balázzsal találkozom aznap. Ezután kaptam az első pofont a gyerekektől, azt vetették a szememre, hogy hazudtam, vagy legalábbis titkolóztam előttük. Pedig én annyira örültem ennek a találkozásnak!

Hogy lehet ezt megoldani?
Most már több mint egy éve találkozgatunk. A két kicsi már egész jól elfogadta Balázst, de a nagylányom kezdettől fogva durván elutasítja. Többször beszéltünk erről, mindig azt mondja, hogy ő nem akar túllépni a papa halálán, nem akar semmiféle új helyzetet elfogadni. Neki csak az lenne jó, ha visszajönne a papa. És ne próbáljuk meg magunkat jól érezni nélküle. Most már talán kicsit enyhült, mert korábban borzalmasan reagált Balázsra. Ha meglátta, hogy kinn áll az autója, nem volt hajlandó belépni a házba. Leült az utcán, úgy, hogy ne lássuk az ablakból, kivárta, hogy Balázs hazamenjen, és csak akkor jött be dúlva-fúlva. Olyanokat vágott a fejemhez, hogy tönkreteszem a gyerekkorát, engem már nem is érdekel, hogy mi van vele, sőt, egyszer szó szerint azt mondta, hogy ha „továbbra is egy idegen férfival kavarok, kicsinálja magát”.

Segítséget kértem egy kineziológustól. Szerettem volna megnyitni a gyereket, hogy beszélje ki magából a fájdalmát, hátha megkönnyebbül, és megpróbál változtatni a viselkedésén. Mindannyian fontosak nekem, a gyerekek természetesen, de az új kapcsolat is, hiszen nem könnyű találni egy olyan férfit, aki szeret és megérti a problémáimat. Próbáltam annyi időt Julcsival tölteni, amennyit csak lehet, és rengeteget beszélgetni, de nem enged közel magához. A kisfiam, akinek nagyon hiányzik az apja, kiválóan szót ért Balázzsal, látom, mennyire fontos neki egy felnőtt férfi társasága. Panni lányom pedig alapvetően nyitott személyiség, úgyhogy ő is könnyebben elfogadta a helyzetet. Néhány hete, az őszi szünetben elutaztunk pár napra együtt, a barátom hozta a lányát, és az én két kicsim is jött szívesen. A nagylányom viszont hallani sem akart erről az egészről, itthon is maradt a szüleimnél. A kirándulás nagyon jól sikerült, a gyerekek remekül kijöttek Balázzsal. Neki egyébként már olyan ötlete is volt, hogy elköltözhetnénk mindannyian együtt egy ikerházba. A két család külön lakna, de lennének közös helyiségek, például egy nagy ebédlő. Szerintem ez mindenkinek jó lenne, hiszen Julcsinak is hiányzik egy férfi a családban, hogy legyen, aki néha azt mondja, hogy milyen jól néz ki, mert ha ezt egy anya mondja, az egészen más. De ez még odébb van, egyelőre azt sem tudja feldolgozni, hogy van valakim. Próbálok mindenféle praktikákat kitalálni, hogy azért néha találkozzanak egy kis időre.

Szerintem azért képtelen elfogadni a helyzetet, mert nem tudta meggyászolni az apját. Magába forduló természet, és nem akar velem a papáról beszélgetni. A két kicsi más, velük együtt nézegettük a régi fotókat és sírdogáltunk közben, de Julcsi ebből is kivonta magát. Mindent magába gyűrt, pedig őt viselte meg a legjobban az apja halála, ő volt vele a legtöbbet. Próbálok vele továbbra is sokat beszélgetni, minden iskolai dolgot megvitatni, éreznie kell, hogy ugyanolyan fontos nekem, mint régen volt. És akkor idővel talán elfogadja majd, hogy új életet kezdjünk.