5 éves koromig mindig sírtam, amikor vége lett egy filmnek – azért, mert vége lett. Azóta viszont majdnemhogy egyszer se. Még akkor sem, amikor körülöttem mindenkinek elmaszatolódott a szemfestéke (már akinek volt)és hangosan fújta az orrát. Akármilyen hősiesen süllyedt el a jégtáblák között Leonardo di Caprio, az én szemem szárazon maradt. Azért a nagy számok törvénye alapján kellett, hogy legyen néhány film, amelynek még engem is sikerült könnyekig meghatnia. Nincs belőlük sok, csak ez az öt:

1. Egy fiúról (2002)

A 12 éves Marcust csúfolják az iskolában, mert az anyukája által kötött sapkában jár, a frufruját is az anyukája vágja és folyton magában énekel. Véletlenül összeismerkedik Will-lel, egy harmincas férfival, aki gazdag, magányos, soha nem dolgozik és szereti, ha békén hagyják. Marcus nem hagyja békén és kettőjük közt furcsa és didaktikus barátság szövődik. Marcus anyukája, Fiona depressziós, egyszer öngyilkosságot is megkísérelt és Marcus fél, hogy újra megpróbálja, ezért úgy dönt, hogy fellép egy iskolai koncerten Fiona kedvenc dalával, noha tudja, hogy ezzel végérvényesen cikinek nyilvánítja magát az iskolatársai előtt. A pillanat, amikor belekezd a Killing Me Softly-ba a színpadon, volt az, amikor óvodáskorom óta először sírtam egy filmen. Kedves szülők, az egyéniség és kreativitás fantasztikus dolgok, de azért ne hagyjátok, hogy mindez elszigetelje a gyereketet a kortársaitól. Köszönöm a figyelmet.
Rendezte: Chris Weitz, Paul Weitz, főszereplők: Hugh Grant, Nicholas Hoult

[cikk=41078]

2. Közelebb (2004)

Ezt nem szívesen vallom be, mert igazából nem is szeretem ezt a filmet. Modorosnak találom és egyébként is általában problémám van a legtöbb olyan a filmmel, aminek nem sikerült túllépne a színdarabon, ami eredetileg volt. Az érzelmi változások is túl meredekek: egyszer ebbe vagyok szerelmes, egyszer abba, egyszer fent, egyszer lent. De pont ez a hirtelenség eléggé élethű. A Közelebb fontos és ijesztő film arról, hogy mekkorát lehet változni öt perc alatt, amint magunkra hagy a számunkra legfontosabb ember.

Rendezte: Mike Nichols, főszereplők: Julia Roberts, Jude Law, Natalie Portman, Clive Owen

3. Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

A technológia különös, fémes ízt ad a románcnak, de ettől még az nem lesz kevésbé románc – tudjuk meg az Egy makulátlan elméből, amely még a Facebook-éra előtt készült. Joel megdöbbenve értesül róla, hogy a szerelme egy új eljárás segítségével kitöröltette az agyából a róla, Joelról szóló emlékeket. Ezért maga is úgy dönt, hogy aláveti magát a procedúrának. Jim Carrey olyan meggyötört arccal játssza végig a filmet, hogy valószínűleg még egy kőszikla is elérzékenyülne tőle.

Rendezte: Michael Gondry, főszereplők: Jim Carrey, Kate Winslet

4. Vuk (1981)

A Vukon még a könyörtelen, bajszos tornatanár is sírt az iskolai vetítésen. Meg persze mindenki más is. Csak én nem. Egészen felnőttkoromig, amíg meg nem néztem újra gyerektársaságban. Csodálkoztam is, hogy mi ütött belém; azt hiszem, egyszerűen előjött egy csomó emlék a 80-as évekből. Pedig a nosztalgia még az elérzékenyülésnél is távolabb áll tőlem. De hát a jelenetet, amikor Vuk nem találja a családját, nos, azt egyszerűen nem lehet kibírni.

Rendezte: Dargay Attila, a főszereplők hangjai: Pogány Judit, Gyabronka József

5. Édes vízi élet (2004)

Sosem tudom eldönteni, melyik Wes Anderson-film a kedvencem; azt hiszem, az Édes vízi élet és a Holdfény királyság holtversenyben állnak nálam az első helyen. Az Anderson-filmek sokkal viccesebbek, mint meghatók és sokkal szebben vannak berendezve, mint amennyire romantikusak. De azért van bennük ez is, az is. Ami még az én könnycsatornáimnak is sok volt az Édes vízi életben, az a zene: az pedig nem más, mint egy sor David Bowie-dal, amelyeket a világ legszebb férfija, Seu Jorge ad elő a hajó árbockosarában ülve, portugál nyelven, egy szál gitár kíséretében.

Rendezte: Wes Anderson, főszereplők: Bill Murray, Owen Wilson, Cate Blanchett

Ti melyik filmeken sírtok? Írjátok meg emailben vagy kommentben.