A svéd környezetvédő aktivista igazi erkölcsi véleményvezérré vált. Újra és újra azt hangoztatja, hogy a felnőttek szégyenteljesen elhanyagolják alapvető feladatukat, és nem védik meg sem a ma gyermekeit, sem a jövő nemzedékeit az éghajlati katasztrófától. Legutóbb a szeptember 23-i New York-i klímacsúcson kérte számon a jelenlevő elnököktől és miniszterelnököktől, hogy Thunberg képessége, hogy a beszédein és pénteki napokra szervezett iskolai sztrájkjain keresztül megingassa a nyilvánosságot és a politikusokat, már hónapok óta nyilvánvaló: az európai vezetők az ő mozgalmának ösztönzésére szorgalmazták a szén-dioxid-kibocsátás jelentős csökkentését. Az általa indított megmozduláshoz csatlakozva csak szeptember 20-án több millióan sztrájkoltak világszerte. Szerencsére Thunberg csak egyike a sok nagyszerű elmének, akik arra ösztönöznek minket, hogy érdemben foglalkozzunk az éghajlati válság problémájával. Közéjük tartozik még – többek között – David Wallace-Wells, George Monbiot és Anand Giridharadas írók; Jill Lepore történész. Egy nagy hatású fiatal politikus, Alexandria Ocasio-Cortez , a New York-i 14. körzet demokrata képviselője is rövid idő alatt tett szert óriási népszerűségre. Zöld gazdasági reformtervében, a Green New Dealben azt a célt tűzte ki, hogy az egész Egyesült Államok szövetségi szinten álljon át 100%-ban megújuló energiaforrásokra, 10 éven belül, és hogy a változások nagy részét a gazdagok megemelt adóiból fizessék meg. Ocasio-Cortez víziója, mondanunk sem kell, alaposan megosztotta az amerikai közvéleményt. Nézzünk szembe a tényekkel Mivel egyre több szén-dioxidot pumpálunk a légkörbe, amitől a bolygó egyszerűen “megfő”, ezek az érvelések elengedhetetlenek ahhoz, hogy megfogalmazzuk, mi ellen vagyunk, kimondjuk, hogyan kell cselekednünk, és rájöjjünk, hogyan kell átvágni azokat a kötelékeket, amik a többséget némaságban tartják. Ezek a gondolkodók arra inspirálnak, hogy felszámoljuk a pszichológiai blokkokat, és végre szembenézzünk az éghajlati válsággal. James Baldwin író szavai szerint: „Nem mindenen lehet változtatni, amivel szembe kell néznünk. De semmi sem változtatható, amivel nem szembesültünk.” Mindezekből (és más forrásokból) a vox.com néhány rövid választ állított össze, melyek megválaszolhatják a minket leginkább akadályozó kérdéseket, és átsegíthetnek bennünket a klímaváltozással kapcsolatos cinizmus, defetizmus, kétségbeesés és bénultság gátjain. Nem késlekedhetünk tovább. A produktív pánik ideje lejárt. 11 kifogás a klímaválsággal kapcsolatos tétlenségre – amiket most tételesen megcáfolunk Nem puszta vészmadárkodás az emberi faj potenciális kihalásáról beszélni? Igaz, nem tudjuk pontosan, hogyan fog lejátszódni, de elsöprő mélységű és mennyiségű bizonyíték van arra, hogy az éghajlat már most veszélyesen instabil, és a szélsőséges időjárás halálos lehet ránk és más fajokra nézve. „A házunk lángokban áll”, ahogy Thunberg mondja, „Nem a reményüket akarom. Azt akarom, hogy pánikba essenek. Azt akarom, hogy érezzék a félelmet, ahogy én is érzem nap mint nap.” Ahogy David Wallace-Wells , a The Uninhabitable Earth (Lakhatatlan Föld) szerzője rámutat, egyetlen generáció alatt annyi üvegházhatású gázt bocsátottunk a levegőbe, hogy azzal 1,1 Celsius fokos felmelegedést okoztunk. Innentől kezdve minden döntés arról szól, hogy a következő érték 1,5, 1,51, 1,52 Celsius fok lesz-e, vagy felmegy akár 4 fokra is. Bármely ilyen jellegű forgatókönyv egyre növekvő terhet és szenvedést jelent több milliárd olyan ember számára, akik még meg sem születtek. De nem csak a távoli utódokról van szó: már a mai fiatalok is megváltozott éghajlatban nőnek fel a rossz döntések miatt. Nincs túl késő, hogy megakadályozzuk a katasztrófát? A bioszféra visszavonhatatlanul változik. De a töredéknyi hőérték is számít. Ez azt jelenti, hogy minden üvegházhatású gáz, amit szabad elhatározásunkból a levegőbe engedünk, növeli a terhet, s ezzel bírságot szabunk ki a jövő embereire és fajaira. Ezért soha nem késő megálljt parancsolni a klímaforraló tevékenységeknek. Mit kezdhetek azzal, hogy mindez olyan lehangoló? Valóban ijesztő, igen, de ugyanakkor inspiráló is lehet. A ma élő emberek lehetősége és felelőssége ugyanis, hogy szerepet játsszanak a civilizáció megmentésében, mivel ez a legnagyobb tisztán látható veszély, amivel valaha szembesültünk. Ocasio-Cortez értelmezését idézve olyan az egész, mint a mozgósítás a második világháborúban, ahol a fronthősöktől kezdve a hátországi harcosokig mindenki betöltött valamilyen fontos szerepet. A különbség annyi, hogy most mindenütt frontvonal van. És ebben a háborúban tétlenségnek számít olyan döntést hozni, amely az ellenséget támogatja, és tovább hajtja a világot a klímakatasztrófa felé. Képzeljük el: mi lett volna, ha „a legnagyobb generáció” nem vállalta volna az erőfeszítéseket, mert a második világháború túl nyomasztónak tűnik a számára? Ahogy Bill McKibben író és aktivista mondta, az éghajlati válság „erkölcsi íve” nem hosszú. Nincs idő várni, minden késlekedés növeli a jövőbeli szenvedést és a kárenyhítés költségeit. Nem lehetetlen leállni a fosszilis energiaforrásokról? A kibocsátás csak nő, az olajvállalatok pedig túl erősek. Vannak országok, ahol ez nem is lenne olyan lehetetlen küldetés. Nemrég Németország rekordot döntött azzal hogy egy héten át a teljes energiafogyasztása 65%-a megújuló forrásból származott. Costa Rica több hónapja kizárólag megújuló forrásokat használ. Az Egyesült Királyság energiaforrásainak fele „tiszta”. Igaz, hogy a szén-és olajtársaságok – az oligarchiák – hatalmas erővel bírnak. De volt már rá példa a múltban, hogy a nagy üzleti érdekeket sikeresen győzték le a morális aggodalmak. Jill Lepore történész arra emlékeztet These Truths című könyvében, hogy az 1830-as években az amerikaiak 1 százaléka volt rabszolgatartó, a polgárháborúban pedig az erkölcs győzött az 1 százalék fölött. Azt is megjegyzi, hogy az „erkölcsi forradalom” szükségszerűen legyőzi az „erkölcsi vakságot”, és nekünk pontosan ezt kell most megtennünk. A plutokraták előtt, akik a bioszféra „felforralásával” szerezték a vagyonukat, a következő kérdés áll: érdekükben áll-e lerombolni utódaik jövőjét? És nekünk – a többségnek – ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy minden fosszilis tüzelőanyag-vállalat alkalmazkodjon az új erkölcsi és anyagi valósághoz. (Az Exxon évtizedekkel ezelőtt elkezdte átépíteni olajfúrótornyait, hogy azok ellenálljanak a tengerszint emelkedésének – ők tudják, mi a valóság.) De én csak egyetlen ember vagyok. Számít egyáltalán az én döntésem 7 milliárd földlakó között? Ez a matematika félreértelmezése. A mérleg serpenyőjében lévő homok metaforája szerint minden parányi homokszem hozzájárul a végső súlyértékhez. Ez igaz ránk is. Apró hozzájárulásaink – optimalizált repülőjárat, szakaszos légkondicionáló-üzemeltetés, a hús napi adagja – számtanilag kritikus változássá adódnak össze. A mérleg-szimbólum hibája, hogy nem egy kilépési pont van, hanem egy széles spektrum. Minél kevesebb üvegházhatású gázt bocsátunk ki, annál inkább a spektrumunk biztonságos végéhez közelítünk. Általában van lehetőség választani. Minden alkalommal, amikor a nagyobb mértékű kibocsátást választja az ember, terheket pakol utódai vállára. Wallace-Wells szerint döntéseink meghatározzák, hogy a jövő „pusztán fenyegető vagy inkább apokaliptikus lesz-e”. Miért kellene megfosztanom magam a hús élvezetétől vagy a repüléstől? Emberi tulajdonság, hogy kedveljük a gyors és egyszerű örömöket. Gyakran emlegetett, de közvetlen elődeinkkel könnyen megcáfolható érvek ezek. A legtöbb szülő, nagyszülő vállalta a rövidtávú gondokat, akár a nélkülözést is, hogy nekünk jobb legyen. Mindent megtettek, hogy lehetőséget biztosítsanak a színvonalasabb életre, hogy minél tovább járhassunk iskolába, sőt, a jövőnk érdekében akár háborúba is mentek. Sok kultúra a jövőre koncentrált, és a természetet (ókori görög kifejezéssel élve mindannyiunk földanyját) szentnek tartotta. Az olyan absztrakciók, mint „növekedés” és „globális gazdaság”, eltávolítanak minket attól a ténytől, hogy kollektív ön- és környezetgyilkosságot követünk el. Ez nem a gazdag emberek problémája? Én közel sem vagyok az. A gazdagok nagyobb klímaproblémát jelentenek, és többet is kell változtatniuk (például lemondani egy második jachtról). De szinte bárki, aki ezt a cikket olvassa, történelmi és globális szempontból gazdagnak mondható. A mi életszínvonalunk jobb, mint a valaha élt emberi lények 99%-ának. A kevesebb fogyasztás nem egyenlő a nyomorúságos létezéssel. Épp ellenkezőleg, tartalmas, értelmes és morális életet jelent. És közben nem fosztja meg a jövő emberét a tisztességes élet lehetőségétől. A legtöbbünknek van valamilyen további kötelessége is. Genevieve Guenther, az EndClimateSilence alapítója nemrég ezt tweetelte: „A hatalommal rendelkezők nem lehetnek önzőek. Ők azok ugyanis, akik meg tudják változtatni a politikai hozzáállást: az újságírókat, a celebeket, az egyetemi tanárokat, a politikusokat, a befektetőket, a véleményvezéreket kivételes felelősség terheli.” A hatalmasok, a szerencsések, a vagyonosok felelőssége, hogy megváltoztassuk az életünket, és ne pusztítsuk el végérvényesen a bioszférát. Mi az az egy dolog, amit én is könnyen megtehetek? Ez látszólag okos kérdés. De részben ez a fajta gondolkodás sodort minket a jelenlegi helyzetbe. A személyes közösségi szénfelhasználás csökkentése nagyszerű dolog, de nem elegendő ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül mehessünk a dolgunkra. Gondoljunk az egészre úgy, mint egy életen át tartó gyakorlatra, amelyben a legkedvezőbb szén-lehetőséget választjuk, környezettudatosan szavazunk, felelős vezetőket választunk, nyomást helyezünk a személyes és közösségi intézményekre, hogy törekedjenek a zéró kibocsátásra. Persze nem kell mindent egyszerre elérni. De a munkahelyünket, a kórházat, az iskolát befolyásolhatjuk, amennyiben úgy érezzük, nem tesznek eleget. Nyilvánvaló, hogy a nagy karbonkibocsátású országoknak komoly változtatásokat kell bevezetniük, de nem a politika működésének egésze a hibás? A vezetők csak rövidtávban gondolkodnak, és sokan elkötelezettek a fosszilis tüzelőanyagok iránt. Ez mind igaz. De ahogy Vox David Roberts mondta: „Vagy megmásítjuk a politikát, vagy várhatjuk a katasztrófát.” Ha ódzkodunk a változtatáshoz szükséges erőfeszítésektől, az utóbbi lehetőséget választjuk. A politikát Roberts szerint csak a tömeg erejével lehet megváltoztatni: Dolgozzunk ki egy politikai elképzelést, amely a hétköznapi embereket helyezi a középpontba. Kézzelfogható részesedést ad nekik az ország jövőjéből és hatalmas vagyonából, valamint azt ígéri, hogy szerepet vállalhatnak a nagyobb célok elérésében. Ezután győzzük meg az embereket e vízió igazságáról, és követeljük azt a választott képviselőktől. Ha a választott képviselők nem dolgoznak érte, érjük el, hogy ellenjelöltet kapjanak és elbukjanak. Így tudunk csak konszenzust teremteni: nem azért, mert sikerül meggyőzni a politikusokat, hanem mert félnek szembeszállni a választóikkal. Ez az egyetlen esély, az egyetlen megfelelő lépés a klímakatasztrófa megelőzése érdekében. Nem kerül a dekarbonizáció túl sokba? Nem lesz ez túl fájdalmas a világgazdaság számára? Azok a közgazdászok, akik szerint a tiszta energiára való átállás túl drága, lényegében az absztrakt változatát vallják a következő logikának: „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne gyújtsuk fel a saját házunkat.” Mintha Franklin D. Roosevelt elnök úgy értékelte volna a második világháborút, hogy „olcsóbb és kevesebb kárt okoz a gazdaságban, ha hagyjuk, hogy a nácik nyerjenek”. Van-e olyan haszon, ami miatt megéri kockáztatni leszármazottaink szenvedését vagy pusztulását? Azok a kultúrák maradnak fent hosszú távon, amelyek nem eszik meg a vetőmagot. Ne felejtsük el, a közgazdaságban használt számok mindig pontatlanok (ennek komoly szerepe van abban, hogy idáig jutottunk, a teljes szennyezés felszámolásáról nem lehet számlát kiállítani). Magatartásuk még értelmetlenebb ebben az összeomlás előtt álló világban. A részvényes igazolvány nem segít, ha odakint leselkedik a Mad Max katasztrófája. Ne feledjük azt sem, hogy 34 nemzeti bankelnök (a legkonzervatívabb pénzügyi figurák) a közelmúltban pontosan ezt emelték ki: a pénzügyi szektornak támogatnia kell az átmenetet az alacsony széndioxid-kibocsátású gazdaság felé, és cselekednie kell, hogy elkerülhessük „a vagyonérték hirtelen áresését”. A technológia majd előáll valamivel, ami megment minket, nem? Csak azért, mert valami szükséges, nem jelenti azt, hogy biztosan feltalálják. Mennyi ideig dolgoztunk a megfázás ellenszerén is? Sok technikai probléma nem olyan, mint a mikrochip (ami a Moore-törvény szerint következetesen fejlődik). Az olyan technológiák, mint a napelem, az akkumulátor, és a DAC (direct air capture – CO2 kivonási technológiák) kritikus fontosságúak a tiszta energiába való átmenethez, de a fogyasztást nekünk is korlátoznunk kell. Másképpen cselekedni valójában globális orosz rulettet jelent, szerencsejátékot a saját túlélésünkkel.
