- Vissza tudsz emlékezni, hogy először mikor fogalmazódott meg benned az, hogy érdekel a színészi pálya?

- Kilenc éves voltam, amikor apukám vett egy kamerát, hogy a családi eseményeket meg tudja örökíteni. Onnantól kezdve nem sokat látta. A nővéremmel, az unokatesóimmal és a barátaimmal elcsentük és leforgattuk vele a kedvenc meséinket. Később saját történeteket találtunk ki, ami nekem teljesen természetes folyamat volt, és nagyon megszerettem közben magát az alkotást. El se tudnám képzelni e nélkül az életemet. Tini koromban például az első fájdalmasabb szakításom után megtapasztaltam, hogy amikor leírom, versbe öntöm az érzéseimet, bár közben megélem a veszteségélményt, mégis ajándékot kapok a művészet által. A fájdalom, alkotássá transzformálódik bennem. A rombolás helyett építésbe kezdek. Nagyon sokat segít nekem ez a feldolgozásban. Ott értettem meg, hogy minden nehéz pillanat kincseket rejt, hogy ha megváltoztatom a hozzáállásom. Nem tudom elmondani azt az eufóriát, amit akkor érzek, amikor szívből alkotok.

- Akkor valóban egész kicsi korodban elkezdett vonzani a színpad világa, mikor álltál először színpadon, és milyen érzések voltak benned?

- Óvodás voltam, és emlékszem, ott még nagyon zavarban voltam attól, hogy mindenki néz. Pedig hát ilyen ez a popszakma. Ha színpadon vagy, néznek. Jobb esetben. De akkor még volt bennem némi ellentmondás ezzel kapcsolatban. A fordulat akkor jött, amikor 17 évesen elmentem egy meghallgatásra, Mimi szerepére a Hyppolit, a lakáj színpadi változatához. Rettegtem felmenni a színpadra, majdnem visszafordultam, de annyira élveztem a felkészülési folyamatot, megszerettem a karaktert, hogy a vágyam erősebb lett, mint a félelmem volt és egyszer csak a színpadon találtam magam. Amikor lejöttem onnan, semmire sem emlékeztem, csak arra, hogy valami nagyon felszabadító érzést éreztem végig, mintha repülnék. Ott átkattant bennem valami és megkaptam a szerepet.

- Azóta hazai és nemzetközi filmekben is láthatott a közönség, sőt az első komolyabb filmforgatáskor egyből mély vízbe dobtak, és A-listás hollywoodi sztárokkal forgathattál. Izgatott voltál?

- Nagyon. Adrian Brodyval volt életem első filmes jelenete. Olyan figyelemmel volt jelen, azoknál a jeleneteknél is, amikor épp nem őt vette a kamera minden finom rezdülést eljátszott, biztonságban éreztem magam a jelenlétében. Az egész forgatás atmoszférájától, a stáb kedvességétől, a kamerák jelenlététől, egyből otthon éreztem magam. Úgy éreztem, hogy itt jó helyen vagyok. Sokat tanultam abból, ahogyan Adrian Brody dolgozott, a hivatásához való hozzáállásából. Meglátni, hogy a mögött, hogy hihetetlen ereje van a vásznon, mennyire fontos, hogy hogyan van valaki jelen egy forgatáson.

- Egy ilyen találkozásra mondhatjuk, hogy a karrieredet illetően lehet akár sorsfordító is, nem? Fel tudsz még ilyet idézni a pályafutásodból?

- Ha olyan igazán mély sorsfordító pillanatra gondolsz a kezdeteknél, akkor, ami legelsőre beugrik, az az, amikor Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója alapján készült, Megszállva című darabban Gizella szerepét játszottam Paolo Antonio Simioni rendezésében. Itt tényleg azt éreztem, hogy egy nagyon mély egymásra találás van a rendezővel. Róla érdemes tudni, hogy olyan színész workshopokat is tart, aminek az a lényege, hogy hogyan építsünk fel egy mélyebb kapcsolatot az adott karakterrel. Mi az, amit nem lát a közönség, mi mégis eljátszunk, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Milyen privát pillanatai vannak, szokásai, ha megkapja élete legrosszabb hírét, mit csinál otthon a négy fal között, hogyan hullik darabjaira és aztán fedi el a külvilág elől a belül dúló harcot, mik a legmélyebb, legféltettebb vágyai. Rengeteget tanultam tőle, aminek a hatását a mai napig érzem. Azóta sokkal mélyebben meg tudom élni a karaktereket.

- Színpadon, vagy a kamera előtt érzed magad jobban?

- A kamera előtt otthonosabban érzem magam. Talán azért is, mert gyerekkoromtól kezdve erre voltam trenírozva. Az unokatesóimnak csak játék volt, ők kinőttek belőle, de nekem alapjaiban határozta és alapozta meg a karrierem az az öt-hat év. A filmes produkcióknak van számomra egy nagyon különleges varázsa, hogy rögtön bekerülsz egy másik dimenzióba, ahogy belépsz a díszletbe. A The Last Kingdomban, vagy a Shadow and Boneban például olyan monumentális díszletek voltak, hogy a lelkem rögtön megérkezett abba a világba, amit a történet mutatott. Szeretem gondosan felépíteni a karaktereket, hogy minél hitelesebb legyen a nézők számára. Ezek mögött rengeteg munka van, és ezt a láthatatlan részét élvezem az egyik legjobban a folyamatnak. Aztán ha megvannak az alapok, akkor ráeresztem az ösztönösségem és engedem, hogy magamat is meglepjem. Akkor érzem igazán, hogy megvan a karakter, ha már bármit el tudok vele improvizálni. Nagyon szeretem még azokat a pillanatokat, hogy a színésztársakkal mit hozunk ki egymásból, és hogy a rendező milyen instrukciókat ad, hogy hogyan tudjuk együtt megjeleníteni az ő vízióját. Ez a folyamat elég hasonló mind a kettőnél. A különbség az, hogy a kamera sokkal intimebb, minden gondolatod megmutatja, nincs mismásolás. Tényleg érezned, élned és gondolnod kell, hogy pontosan az legyen jelen a vásznon is. Szeretem ezt az intimitást, közel áll hozzám. A színházban viszont az a jó, hogy lineárisan tudsz menni a karaktereddel, végig tudsz menni egy fejlődési íven, érzelmi hullámzásokon. Itt és most végig élsz egy életet, mindazzal együtt, ami épp aznap vagy. Rögtön érzed a közönséget és kapod a visszacsatolást tőlük. Ez csodálatos. De azt is szeretem a fimben, hogy mivel itt nem lineárisan vesszük fel a jeleneteket, ezért mindig csak az adott pillanatba kell nagyon belemenni, és megélni minden porcikáddal, mert a felszabadult, boldog jelenet után lehet a következő snitt a karakter legnagyobb fájdalma lesz, és akkor annak kell magad teljesen odaadnod. És én imádom ezeket! Egy Fodor Ákos haiku jut erről eszembe: „Van, ki gyorsan fut. Van, ki gyorsan olvas, ír. Én gyorsan érzek.”

- Nagyon sok arcod van. Melyik az a szereped, amit eddig az egyik legszívesebben játszottál?

- Nagyon szeretem a drámai karaktereket, amikor igazán el lehet mélyedni a szerep lelkében, és minél szélsőségesebb és komplexebb az adott karakter. Például ilyen volt Gia Carangi szerepe, akinek borzasztóan kemény élete volt, az anyja fiatal korában elhagyta, így mindig küzdött a magány érzésével és szeretet után sóvárgott. Volt egy nagyon vadóc, lázadó, gyermeki része is, nagyon tudott szeretni, de nem tudott mit kezdeni a benne lévő sötét űrrel, és később drogozni kezdett, ami még instabilabbá és féktelenebbé tette, majd a szerelmét is elvesztette, amitől teljesen szétesett. Az élete vége felé viszont elkezdett terápiára járni, aminek hatására bocsánatot kért mindenkitől, akit megbántott és elkezdte más szűrőn keresztül látni a saját életét, és a lelkében megnyugodott. Sajnálom, hogy nem tudott előbb terápiára menni és kezelni a sérüléseit, akkor biztosan máshogy alakul az élete. Hozzám ezek a mély sorsok állnak igazán közel, ezekben szeretek a legjobban elmélyülni. Ahol meg van mutatva a sötétség, nehézség, fájdalom is, de mutat kiutat, fényt az alagút végén. Megkaptam egy angolul forgó nagyjátékfilm egyik főszerepét, ott is nagyon izgalmas, összetett, sokoldalú szerepem van, alig várom, hogy bővebben mesélhessek majd magáról a filmről és a forgatási folyamatról is.

- Olyan szereped volt, amivel kifejezetten nehezen tudtál azonosulni?

- Igen, A Karantén Zóna c. filmben DreamUpPannit, egy influenszer lányt alakítottam. Tőlem ez a világ nagyon távol állt, úgyhogy elkezdtem ilyen tartalmakat nézni otthon, de olyan sokat, hogy néha már azt éreztem kifolyik a szemem. Fontos volt számunkra, hogy hitelesen mutassam meg, hogy átvegyem a rezdüléseit, a hanglejtéseket, a mimikákat. Kifejezetten fontos volt, hogy emberi maradjon, és ne legyen karikatúra. Így otthon, a négy fal között, elkezdtem ilyen videókat készíteni, improvizálni Panni szerepében. Végül ebből sok ötlet be is került a filmbe. Amikor a kamerának beszélek, voltak olyan mozdulatok, nézőnek való kikacsintások, amit nagyon idegennek éreztem magamtól, de a rendező kérte, hogy csináljam meg őket és visszanézve tényleg működött. A legzavaróbb az volt benne, hogy teljesen máshogy élt, mint amit prédikált, és hogy olyan szintű drogjai voltak a likeok, amiért bármit képes volt beáldozni. És észre sem vette, hogy a maga köré gondosan felépített illúzióvilág, már rég darabjaira hullott.

- A közösségi média felületeidet elnézve, te nem influenszerkedésre használod…

Így van, és bevallom ez tudatos. Én színésznő vagyok, és elsősorban erre szeretnék fókuszálni. Az pedig nem fér bele nekem, hogy olyan dolgokat is reklámozzak, amiben nem is hiszek, csak azért, hogy megéljek valamiből. Nem szeretnék egy két lábon járó folyamatos reklámfelület lenni, de ha bejön valami olyan dolog, amiben tényleg hiszek, azzal szívesen kollaborálok, szívesen reklámozom. A lényeg, hogy hiteles legyek benne. Igyekszem úgy nyitottnak lenni, hogy közben önazonos tudjak maradni.

- Van álom szereped?

Nagyon izgalmas számomra egy olyasmi karakter, mint pl. Daisy Jones, a Daisy Jones & The Sixből. Már a kor zenei világa, stílusa is nagyon közel áll hozzám, amiben játszódik. Az anyja már gyerekkorában belé akarja fojtani a szót: „Ne kornyikálj, senki sem kíváncsi a hangodra! Aztán kilép az anyagilag biztonságos, lelkileg fojtogató szülői háttérből, hogy megkeresse a saját hangját, a lázadásai, hogy szenvedélyes a zene iránt, hogy egyfolytában dalszövegeket ír, énekel, hogy öntörvényű, a szerelem mégis sebezhetővé teszi, hogy mindennél jobban vágyik a szeretetre, hogy ironikus, szélsőséges, hatalmas mélységekkel és magasságokkal, hogy szétesik a saját kétségeitől, mégis van egy magnetikus ereje. Annyi-annyi színe van.

- Mi az, ami igazán közel áll hozzád?

Az alkotás, a kreatív folyamatok, és minden, ami ezek mögött van. A színészet mellett gyerekkorom óta lételemem az írás, a dalszerzés, a meditáció és az önfejlesztés is. Beavató út számomra maga az alkotási folyamat. Jobban megértem általa, a világot, a mélyebb összefüggéseket és önmagamat. Megharcolok az alkotásaimért, hogy azok abban a formában ölthessenek testet, ahogy azt belül jónak érzem, ezeket a meccseket elsősorban saját magammal vívom, hogy a félelmeim ne akadályozzanak, hanem merjem felvállalni önmagam és leírni azt, ami van. Például a dalírásnál észrevettem magamon, hogy ha bármit el akarok lágyítani, vagy rejteni, nem tudom tovább írni, csak akkor megy, ha teljesen őszintén leírom azt, amit éppen érzek, ahogy belülről jön. Hamarosan kijön egy dalom, írom a zenei albumot, érdekes megélni, hogy fizikailag életre kel az, ami eddig csak belül volt. Közben írok két forgatókönyvet is. Szeretek fontos témákról is beszélni, a Légszomj (Stifled) című kisfilm, aminek társszerzője is vagyok bekerült az Oscar-BAFTA kvalifikált Rhode Island filmfesztiválra. (Klárit pedig jelölték legjobb női főszereplő díjra az Asti Nemzetközi filmfesztiválon - a szerk.) Ez a film arról szól, hogy ha érték is az embert a múltjában nagyon nehéz dolgok, hogyan lehet szembenézni és kijönni belőle. Mellette nagyon megszerettem, szinkronizálni is, a legutóbbi munkámban Sydney Sweeney hangja voltam, amiért nagyon hálás vagyok, mert kifejezetten megszerettem ezt a színésznőt az elmúlt években. Megkaptam egy főszerepet egy fantasyben, ahol egy posztját elhagyott révészlányt játszom, aki a Limbóban, az élet és halál közti világban van. Teljesen más típusú film, mint amikben eddig valaha játszottam és pont az fogott meg benne, hogy spirituális, misztikus, a problémák mégis nagyon emberiek, amikkel mi is azonosulhatunk, de egyenlőre többet nem beszélhetek róla. Nagyon sok minden van, amit szeretnék létrehozni azokkal az emberekkel akikkel ugyanazért dobbanunk, és mivel kezdek leszokni a halogatás művészetéről, ezért elhatároztam, hogy amitől belül nagyon lelkesedem, azért tenni fogok. Olvastam valahol, hogy az álmok és a valóság közti távolságot cselekvésnek hívják. Úgyhogy én most cselekszem.