Tanultnak indult, népirtó lett

A gazdag paraszti családba született fiatalember 1949-től Európába költözött, és egy francia egyetemre járt: itt ismerkedett meg a marxizmus tanaival, amelyek később meghatározták politikai nézeteit és borzalmas tevékenységét is. Mivel a tanulás állítólag nem ment túl jól, 1953-ban hazatért, és a kambodzsai kommunista mozgalomban vállalt munkát. 1963-tól a Kambodzsai Kommunista Párt (Angkar) vezetője lett, a vörös khmerek által irányított csapatok pedig 1975. április 17-én sikeresen elfoglalták a fővárost, Phnom Penh-t. A lakosság kezdetben felszabadítóként tekintett rájuk, pedig ettől a dátumtól számíthatjuk a szörnyűségek kezdetét.

Pol Pot, az „első számú testvér” és az Angkar azonnal nekilátott az ország saját elképzeléseik szerinti átstrukturálásának. Megszüntették például az 1975-ös évet, és egy új, nulladik évet jelöltek ki, ezzel is megmutatva a teljes újrakezdés szándékát. Eltörölték a magántulajdont, a szabad piacot, bezáratták a városi intézményeket és az iskolákat, kiürítették a városokat, véget vetettek a kereskedelemnek, megtiltották a vallásgyakorlást, felrobbantották a Nemzeti Bankot, elégették a könyvtár gyűjteményét. A családokat szétválasztották, szabályozták a nemi aktusokat, az elszakított gyerekeket saját ideológiájuk szerint nevelték fel, s közben megszabták még a lakosság öltözködését is: színes ruha helyett csak feketét hordhattak.

A társadalmat a magát felsőbbrendűnek tartó khmer logika két csoportra osztotta: a Régi Emberek közé a falusi, mezőgazdasággal foglalkozó emberek tartoztak, ők voltak a rezsim támogatottjai, az Új Emberek, a városban élők pedig a rendszer számára nemkívánatosnak minősültek. Ez a felosztás határozta meg az Angkar világfelfogását és rémtetteit is.

Minden képzeletet felülmúló brutalitás

Az agrárkommunizmus eszméjében gondolkozó Pol Pot mindenkiből földművest akart csinálni, ezért parancsba adta, hogy a társadalomnak a mezőgazdaságban kell dolgoznia. Úgy képzelte, előbb-utóbb egész Kambodzsa békés faluközösségekben él majd, és ez csak úgy teremthető meg, ha az ellenséges elemeket eltüntetik a föld színéről.

A vörös khmerek legfőbb rémképe a tanult ember volt. Az értelmiségieket, a művészeket, a külföldön élő kambodzsaiakat veszélyesnek tartották, ezért összefogdosták és kivégezték őket – különösen gyűlölték a szemüvegeseket mint az értelmiségi ember szimbólumát. Akit nem öltek meg, azoknak a rizsföldeken kellett robotolnia látástól vakulásig, a kevés élelem, a vízhiány, a kimerültség és a különböző betegségek miatt rengetegen haltak meg munka közben. Megszámlálhatatlan ember esett áldozatul a vörös khmerek kegyetlenkedéseinek is, akik nem kímélték a csecsemőket, a terhes nőket, a buddhista szerzeteseket, az alacsonyabb rendűnek tartott vietnámiakat és saját családjukat sem. A fővárosi Tuol Sleng nevű hírhedt börtönben több mint 15 ezer, kiemelten veszélyesnek tartott embert tartottak bezárva elképzelhetetlen körülmények között, közülük összesen heten élték túl a kínzásokat. A terror és a brutalitás minden képzeletet felülmúló volt.

Bukás, számonkérés nélkül

Mikor Pol Pot úgy érezte, hogy végre gatyába rázta az országát, 1978-ban megindult a gyűlölt és lenézett Vietnám ellen. A jelentős fölényben lévő vietnámi hadtestek azonban kiűzték az országból a khmerek hevenyészett csapatait, majd ellentámadásba lendültek, és Phnom Pehn 1979. januárjában elesett. A bevonuló csapatok megbuktatták a diktatúrát, új kormányt neveztek ki, és egészen 1990-ig Kambodzsában maradtak.

Pol Pot és a vezetés a harcok hírére elmenekült az országból, majd éveken át a thaiföldi határhoz közeli dzsungelből próbálta irányítani reménytelen gerillaharcát. Saloth Sar a bűneit soha nem bánta meg, azt állította egy amerikai újságírónak, hogy a lelkiismerete tiszta, és csak az országa érdekében cselekedett. Végül 1998-ban halt meg egy kis kambodzsai faluban, tisztázatlan körülmények között: testét gyorsan elhamvasztották, és semmilyen bizonyítékot nem adtak ki a haláláról. Egészen megdöbbentő, de a történelem egyik legsötétebb fejezetét író, önmagára hős forradalmárként tekintő diktátort soha nem vonták igazi felelősségre.

Galériánkban öt olyan nőről olvashattok, akik beírták magukat a történelembe!