Biztos van rá természetes magyarázat, nyugtatod magad halálra váltan, de a következő pillanatban folytatódik a vérfagyasztó hang. Felülsz az ágyban, de nem látsz semmit, csak a bútorok homályos kontúrjait a sötétben. A végtagjaid zsibbadni kezdenek a félelemtől: halálosan rettegsz, de nem tehetsz ellene semmit. A recsegés pedig könyörtelenül folytatódik, mind jobban közeledik, és te egyszer csak meglátod…

Na ez az a hely, ahol eddig én csak rémálmaimban jártam – szerencsére. Nem hiszek a természetfelettiben, de azért sötétebb téli éjszakákon egy-egy furcsa zajnál összeszorul a gyomrom, és sok pénzt kéne fizetni nekem ahhoz, hogy éjfélkor egyedül kimenjek a temetőbe. Valószínűleg a legtöbben így vagyunk ezzel. Akad azonban néhány ismerősöm, akik bizonyíték híján, de körömszakadtáig ragaszkodnak hozzá, hogy olyasvalamit éltek át, amelyek racionális ésszel nem megmagyarázhatók. Persze elismerik, hogy az agyműködésük is űzhetett velük durva tréfát – na de mi van, ha nem?

Most megosztok veletek három vérfagylaló élményt, három minihorrort, amit mások nagyon meggyőzően meséltek el nekem – ti pedig döntsétek el, hogy alkoholistákról, félálomban vizionálókról, komplett őrültekről van szó, vagy pedig elhisszük nekik, hogy egyszer meglátogatta őket a túlvilág, bármit is jelentsen az.

Az üres szoba

„Két hónapig egy angliai kisvárosban laktam egy kétszintes házban, az egyik barátom családjánál. Sokáig nem volt a helyben semmi borzongató, kedves városnak és vendégszerető családnak tűnt, néhány héttel a beköltözésem után azonban furcsa dolgok kezdődtek. Éjszakánként lassú lépteket hallottam a felső szintről, elfojtott harákolást, és bútortologatást.

Amikor rákérdeztem az egyik reggelinél, hogy melyikőjük költözött be a nagypapa szobájába, döbbenten néztek rám. A nagypapa szobája üres, nem alszik ott senki. Mit mondjak, eléggé beparáztam. Még néhány hétig éltem a családnál, és minden éjszaka felébredtem arra, hogy valaki odafent a bútorokat tologatja. Alig vártam, hogy végre hazamenjek. Nem, nem álmodtam, tényleg megtörtént. Lehetséges, hogy a család űzött velem gonosz tréfát, de őszintén szólva kételkedem benne, hogy minden éjjel felkeltek volna csak azért, hogy egy fiatal lányra a frászt hozzák.” (Anna)

Kísértet a konyhában

„Akkoriban egy nagyobb családi házban éltem Budapest egyik elegáns kerületében. Az egyik forró nyári éjszakán arra ébredtem, hogy pokolian szomjas vagyok. Eltámolyogtam a konyháig, kintről beszűrődött a tücsökciripelés, igazán idilli éjjelnek látszott. Kinyitottam a csapot, jó alaposan kiengedtem, megtöltöttem a poharat, és egy hajtásra lehúztam. Mivel nem volt elég, elkezdtem újra tölteni, és közben a fejemet félig a konyhaasztal felé fordítottam. És ott ült egy néni. Kackiás kalapot viselt és népművészeti hangulatú ruhát. Pici néni volt, mozdulatlanul kuporgott a széken. Az arcát nem tudtam kivenni, mert féltem teljes testtel felé fordulni. Néhány másodpercig néztem őt a szemem sarkából, és amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom elviselni a látványt, becsuktam. Így maradtam egy darabig, és amikor újra kinyitottam, már nem volt ott. Merően néztem a konyhát, de teljesen üres volt. Néhány hétig sötétedés után nem merészkedtem a konyha közelébe, aztán visszatért a bátorságom és a realitásérzékem, és kíváncsiságból lementem néhányszor csendes éjszakákon, de a nénivel soha többé nem találkoztam.” Tibor

A negyed, ami a Stranger Thingset is ihlethette volna

„Biztos vagyok benne, hogy ha Stephen King ismerné Wekerletelepet, horrorregényt írna róla. Én mindössze kétszer jártam ott, de rögtön olyan benyomásom volt, hogy a szabályos, mértani alapú településszerkezeten elhelyezkedő takaros házak, a lágyan susogó falombok és a meghitt csend valójában egy rafinált kísértetkolóniát fedez. Wekerlén élő barátaim persze kiröhögnek, de azt ők is elismerik, hogy a kerület atmoszférája minden további nélkül passzolna egy rémfilmbe.

Amikor először jártam ott, kocsival mentünk munkamegbeszélésre. Még nem volt jó GPS, mondanom sem kell, eltévedtünk, keringtünk összevissza, mint egy kattant dervis. Lassan sötétedett, a finom tavaszi idő ellenére az utcák teljesen kihaltak voltak. Mikor bekanyarodtunk az egyik sarkon, a volán mögött ülő barátnőm felkiáltott. Előttünk egy férfi haladt hófehér lepelben, kilátszott alóla a meztelen lába. Nem viselt semmi mást, csak azt a leplet. Mellette egy kislány sétált lassan könnyű nyári ruhácskában, hollófekete haja lobogott a szélben – pedig alig volt szél, esküszöm. Amikor észrevettek, mindketten megálltak, és úgy meredtek ránk, mint a betolakodókra, akik megzavarták a felségterületüket. Elhaladtunk mellettük, ők csak álltak, és néztek utánunk mozdulatlanul. Végül eltűntek, és mi nemsokára, némi késéssel és zaklatott szívvel estünk be a megbeszélésre.

Néhány évvel később újra jártam Wekerlén, de akkor a negyed ügyesen leplezte magát: fiatalokat, kutyasétáltatókat, öreg házaspárokat láttam sétálni a furcsa házak mellett. Mégis biztos vagyok benne, hogy ott valami rémisztő entitás él (talán a föld alatt?), ami csak arra vár, hogy eljöjjön az ideje, és a felszínre törjön.” Barbara