Hogyan kerültél a médiából az UNICEF ügyvezető igazgatói székébe?

40 éves korom körül kezdtem érezni, hogy magyar televíziós újságíróként elvesztettem a motivációmat és lépnem kell, ha még váltani akarok, mert később már nem kapok rá lehetőséget. Egyszer egy vacsora partin szóba került az elhatározásom és egy fejvadász barátom csodálkozva kérdezte tőlem, hogy tényleg képes lennék-e elengedni azt a „csillogást”, ami a média világában körbevesz. Amikor határozott igen volt a válaszom előállt egy éppen aktuális lehetőséggel, hogy pályázzam meg, mert szerinte nekem való.

Bevallom, először nem láttam magam a pozícióban, hiszen nem voltak mély gyerekjogi ismereteim, sem menedzseri vagy fundraising tapasztalatom, de a barátom biztatott, hogy azért csak adjam be a pályázatomat, aztán majd meglátjuk. Meglepetésemre shortlistre kerültem és attól kezdve módszeresen készültem az állásinterjúra. Rengeteget olvastam, beszélgettem olyanokkal, akik ismerték a szervezetet és szép lassan beleszerettem a kihívásba. Mire eljött a megmérettetés ideje, már kész stratégiával érkeztem, tele voltam ötletekkel, és a lelkesedésem valószínűleg hatott a döntéshozókra, mert megkaptam az állást.

Mi jelentette a legnagyobb nehézséget az átállásban?

Leginkább az, hogy egy egész szervezetet és különböző szakemberek csapatait kellett vezetnem úgy, hogy egyáltalán nem volt ilyen irányú tapasztalatom. Hozzá kellett szoknom ahhoz is, hogy az összes döntést én hozom meg, ami egyszerre volt felszabadító érzés és nyomasztó felelősség. Tudtam, hogy nem szégyen ilyen helyzetben segítséget kérni, ha gyorsan tanul az ember, ezért kezdetben egy jó coach támogatását is igénybe vettem.

2017 óta vagy az UNICEF ügyvezető igazgatója, mire vagy legbüszkébb az azóta eltelt évekre visszatekintve?

Például arra, hogy a bevételünket és a rendszeres támogatóink számát is több, mint megdupláztuk, szintet léptünk a láthatóságunkban és sokkal többet teszünk a helyi gyerekekért. Nagyobbá és szerintem szofisztikáltabbá vált a szervezet, sokkal komplexebb lett a tevékenységünk. Úgy gondoltam, hogy Magyarországon jóval több a teendő helyben is, mint a nyugati, nálunk sokkal gazdagabb piacokon és abban is biztos voltam, hogy a magyar társadalom nem fogja igazán átérezni a nemzetközi szervezet globális misszióját, ha nem tapasztalhatja meg naponta, hogy az UNICEF a magyar gyerekekkel is törődik. Ezért kialkudtam a nemzetközi vezetésnél, hogy mi kicsit másképp működhessünk, mint ami a fejlett országokban tevékenykedő UNICEF szervezeteknél megszokott és közvetlenül segítő helyi programokat is indíthassunk.

Mi a tapasztalat, mi mozgatja meg a magyarokat, amiért hajlandók akár adományozni is?

Azt tapasztaljuk, hogy leginkább a humanitárius válságok szólítják meg a magyarokat: az azonnali vészhelyzetek, háborúk, természeti katasztrófák. Minél komplexebb egy probléma, minél inkább prevencióról szól a feladat és nem azonnali életmentésről, annál nehezebb elérni vele a magyar közönséget. Ebben az a tévhit is közrejátszik, hogy sokan még mindig úgy gondolják, az UNICEF dúskál az anyagi erőforrásokban, pedig a szervezet egyrészt világszinten is adományokból él, nem kapja készen a költségvetését, másrészt ide, hozzánk nem küldenek pénzt a központból, mi gyűjtjük a helyi felajánlásokat a világ legkiszolgáltatottabb gyerekei számára. De ezzel a ténnyel én is csak akkor szembesültem, amikor elkezdtem a szervezetnél dolgozni.

December elsején indítja útjára az UNICEF Magyarország „Így lettem” címmel ismert emberek gyermekkoráról szóló videósorozatát, illetve podcastját, melynek te vagy a műsorvezetője. Mi adta ehhez az ötletet, mi hívta életre?

Két irányból szinte egyszerre érkezett két hasonló ötlet: a videós csapatunktól az a javaslat jött, hogy készítsünk rövid YouTube videókat ismert emberek legkedvesebb gyermekkori emlékeiről, a digitális marketing csapatunk pedig azt vetette fel, hogy készítsünk podcastot a sztárok gyermekkoráról. Nagyon tetszett az irány, már csak azért is, mert mindig kihívást jelent az UNICEF számára, hogy bővíteni tudja azok körét, akiket el tud érni Magyarországon. Mivel igencsak véges azoknak a száma, akik szándékosan rákeresnek civil, gyerekjogi vagy jótékonysággal kapcsolatos témákra, ezért nagyon hasznos, ha van olyan tartalmunk is, ami szélesebb rétegek megszólítására is alkalmas. A gyerekkor pedig valóban remek téma, hiszen hiába készül annyi beszélgetős műsor a hazai televíziókban, ezek jobbára a riportalanyok szakmai sikereire, ismereteire vagy nézeteire fókuszálnak, ki-ki gyerekkora már vagy nem releváns vagy nem igazán fér bele az időkeretbe. Pedig sok szempontból valójában ez a legmeghatározóbb és a legérdekesebb és a közönség fantáziáját is biztosan izgatja, hogy ki hogyan lett azzá, aminek a nyilvánosságban később megismerték. Ezekből az impulzusokból állt össze a fejemben a műsor koncepciója: egy olyan sorozat, ami egyszerre podcast és videó és aminek a témája voltaképpen a személyiségfejlődés, hogy milyen gyermekkori élmények, körülmények, kapcsolatok és akár traumák hatására jut el valaki a kezdetektől a jelenlegi önmagáig.

Ez a megközelítés olyan üzenetek közvetítésére is alkalmas, amelyek az UNICEF célkitűzésével is összecsengenek:

A sorozat nem csak azért érdekes, mert bepillantást enged olyan hírességek intim gondolataiba, érzéseibe, mint Palya Bea vagy Istenes Bence, de lehetőséget ad arra is, hogy elgondolkozzunk a saját gyerekkorunkon és azon, hogy az hogyan határozta meg az életünket és a személyiségünket. Ahogy azon is óhatatlanul elgondolkozik az ember, hogy milyen óriási tétje van annak, amit a gyerekei élnek meg éppen.

Mi alapján választottátok ki a beszélgetőpartnereidet?

A hetente új adással jelentkező produkcióban 10 héten keresztül sikeres tudósok, sztárok, elismert szakemberek, üzletemberek mesélnek arról, hogy kik voltak fiatalkoruk legmeghatározóbb szereplői, milyen körülmények, tapasztalatok, emberi kapcsolatok vagy események formálták a későbbi énjüket. Az volt a cél, hogy minél többfélék legyenek a vendégek, minél sokszínűbb háttérrel.

Arra nem is számítottam, hogy sokan milyen mélységben és mértékben nyílnak meg és engednek bepillantást akár gyerekkori traumákba is. És hogy még azoknak az életében is milyen sok volt a kihívás, akiknek a gyerekkorát felhőtlennek gondolná az ember. A vendégeimben az egyik közös pont, amit megfigyeltem, az talán az, hogy a többségük már jóval korábban tudatosította magában a gyermekkorból hozott sérüléseket, szembenézett velük és szakemberrel vagy más módszerrel, de dolgozott magán. Most már úgy látom, hogy a beszélgetőpartnereim által elért sikerekhez alighanem hozzájárult ez az önismereti munka is és az a tény, hogy szembe mertek nézni a démonaikkal és képesek voltak előbb-utóbb pozitív energiává alakítani a nehézségeket.

Ki lesz az első beszélgetőpartnered?

Orvos-Tóth Noémi az első vendégem, mert azt szerettem volna, ha szakmai kontextusba helyezi a gyermekkor jelentőségét, miközben ő maga is megosztja a saját személyes történetét. Noémi az írásaiban is sokat foglalkozik azzal, hogy miért fontos a gyerekkorról beszélni, gondolkozni, hogyan kell feldolgozni azt, sőt ő még a transzgenerációs hatásokat és traumákat is kutatja – a saját élete vonatkozásában is beszélt ezekről. Sokszor dolgoztunk már együtt Noémivel, mert sokat segíti az UNICEF hazai munkáját, de rengeteg dologról mesélt most, amiről fogalmam sem volt az ő indulását illetően, például nem tudtam, hogy egy ideig menekülttáborban élt Németországban, miután a szülei disszidáltak. A vele készült beszélgetés jó és erős felütés lesz és megadja az értelmezési keretet a sorozat többi részéhez is.

Kik lesznek még a vendégeid?

A második adásban például Istenes Bence, aki egy teljesen más generációt és életfelfogást képvisel, a harmadikban pedig Palya Bea lesz a beszélgetőpartnerem. Bea nagyon mélyről jött, gyermekkorának helyszíne egy Pest környéki kis falu, Bag, szülei parasztemberek, anyai ágon cigány származású. Erről már többször mesélt, de ezúttal megdöbbentő mélységekig enged bepillantást az élettörténetébe, ami tele van gyermekkori fájdalmas megélésekkel, traumákkal. A paraszti lét nehezebbik végéről jött, egészen kiskorától dolgozott a földeken, napszámban, megküzdött mindenért. Az ő sikere egy igazi felemelkedés, filmbe illő történet.

Vendégem lesz még többek között Pokorny Lia is, az ő története is nagyon izgalmas és szerintem Fördős Zével kapcsolatban is lesznek meglepetések, mert róla talán sokan azt gondolják, hogy az ő kiegyensúlyozott gyerekkorában biztosan nem voltak különösebb mélypontok.

Mennyire tudtak megnyílni a partnereid?

Tartottam tőle, hogy egy ilyen stúdiókörnyezetben vajon mennyire tudnak majd megnyílni a vendégeim és milyen mélységig engednek bepillantást az emlékeikbe. Számomra is megdöbbentő volt megélni azt a természetességet, ahogy tudtunk haladni egyre mélyebbre. Többször éreztem, hogy a partnereim maguk is a beszélgetésünk során rakják össze a mozaikdarabokat és kisebb-nagyobb felismeréseknek is tanúja lehettem. Minden egyes történetben nagyon erős tanulságok vannak szerintem, nem csak az érintettek számára, hanem mindannyiunknak.

Ezek a beszélgetések milyen érzéseket indítottak el benned? Neked is hoztak elő gyermekkori emlékeket, élményeket?

Természetesen engem is magukkal ragadtak és elgondolkodtattak ezek a kapcsolódások. Voltak, akik elsírták magukat az élményeik előhívása közben, én is éreztem, hogy ez nagyon ragadós tud lenni. Az ember annyira ráhangolódik ilyenkor a másikra, hogy nehéz kívülállónak maradni.

De szerencsére kivétel nélkül mindenki úgy jött ki a stúdióból, hogy mennyire jól esett neki végiggondolni és kibeszélni magából az élete ezen meghatározó részét, milyen jó, hogy végre erről is kérdezte valaki.

Engem pedig azért is töltenek fel különösen ezek az alkalmak, mert egész műsorvezetői pályafutásomat az idő szorításában és egy konfrontációra ítélt szerepkörben éltem, most pedig végre arra van lehetőségem, hogy a legfinomabb rezdülésekre és mélységekre figyeljek és kibontakozni segítsem a beszélgetőpartnereimet.

Ha te kerülnél a másik oldalra, más lenne a műsorvezető és neked kellene mesélned a gyermekkorodról, milyen élmények, események, személyek szerepelnének a történetedben?

Nekem viszonylag egyenes utam volt, olyan értelemben, hogy egy budapesti értelmiségi családba születtem. Egyke vagyok - ahogy a családunkban generációk óta szinte mindenki - és nincsenek unokatestvéreim, közeli rokonságom sem. Gyerekként rengeteg időt töltöttem a szüleimmel, elsősorban az anyukámmal és mindig nagyon sokat beszélgettünk. Meghatározó élményem, hogy a felnőtt társalgásoknak én is mindig teljes természetességgel voltam része. Amikor a szüleim mentek a barátaikhoz, vittek magukkal engem is. Ha olyan helyre mentünk, ahol velem egyidős gyerekek voltak, kimondottan zavart, hogy a felnőtt társaság helyett a gyerekszobában kellett játszanom, akkor voltam a legboldogabb, ha ott lehettem az asztalnál és hallgathattam a felnőtteket.

Apukám éveken át dolgozott a Vígszínházban, engem pedig nagyon érdekelt a színház. Sokáig azt gondoltam, hogy azzal is fogok majd foglalkozni. Jó tanuló voltam, úgyhogy senkinek nem tűnt fel, hogy szinte minden nap megszököm az iskolából. Találtam egy lyukat a kerítésen és mivel a portán nem engedtek volna ki, azt használtam az észrevétlen távozáshoz. Bementem a színházba és megkérdeztem a művészbejárónál, bent van-e az édesapám. Ha azt mondták, igen, akkor visszamentem az iskolába, ha viszont nemleges volt a válasz, akkor bemasíroztam a próbára. Mindenki a cinkosom volt, engedték, hogy beüljek az üres nézőtérre, figyelhettem, ahogy a színészek és rendezők dolgoztak a színpadon, próba után pedig sokszor beszélgettek is róla velem a büfében.

Később az egyik barátnőmtől kaptam meghatározó impulzust egy fontos felismeréshez, ami befolyásolta az életem alakulását. Együtt készültünk színházi pályára és ő volt az, aki egyszer, még gimnazista korunkban kimondta: annyira rajong a színházért, hogy akkor is ott szeretne dolgozni, ha élete végéig csak takarítónő lehet. Én akkor valamiért hirtelen megértettem, hogy belőlem ez a fajta totális elhivatottság hiányzik, pedig valószínűleg tényleg erre van szükség a művészi pályához. Elgondolkoztam rajta, hogy számomra talán mégsem a színház az egyetlen út, másfelé is lehet nyitni.

De sokat köszönhetek néhány egyetemi tanáromnak is, például Vörös T. Károlynak, a Népszabadság akkori főszerkesztőjének, aki egész korán elkezdett bátorítani, hogy írjak a lapjába. Az első cikkem arról szólt, hogy az állatkerti majmok egy csoportja kiszökött a Városligetbe és ezt a dolgozók igyekeztek a legnagyobb titokban tartani, miközben egyesével gyűjtötték be őket a sakkozó bácsik feje fölül. Én véletlenül lettem figyelmes néhány jókedvű példányra, akik a családok uzsonnájából próbáltak élelmet kunyerálni maguknak és valóságos oknyomozó újságíróként vetettem magam a történetbe.

Az újságírást magát egyébként az ELTE média tanszékének, pontosabban tanszékvezetőinek köszönhetem. Eredetileg angol szakos voltam egy OKTV következtében, de egyszakosként kevés órám volt, ezért átjártam más tanszékekre - sőt más egyetemekre is- előadásokat hallgatni. A bölcsészkar Múzeum körúti épületében péntek délelőttönként volt egy tömegkultúra óra, amiről többen mesélték, hogy György Péter tartja és rendkívül szórakoztató. Gondoltam, oda kockázat nélkül járhatok, a nagyelőadóban senki nem fogja megkérdezni, hogy ki vagyok és mit keresek ott. Csakhogy abban az időszakban indult az első egyetemi diáklap a rendszerváltás után és amikor feltűnt Péternek, hogy nekem mennyi szabadidőm lehet, ha mindenféle kötelezettség és papír nélkül csak úgy kedvtelésből bejárogatok különféle órákra, gyorsan bevontak a projektbe. Feltehetően látták, hogy engem lehet dolgoztatni és mire észbe kaptam, én lettem a főszerkesztő. György Péter és Almási Miklós, akik akkoriban a tanszék vezetői voltak, kisvártatva elkezdtek kapacitálni, hogy ha már szerkesztem az újságjukat, igazán járhatnék oda hivatalosan is. Nekem eredetileg eszem ágában sem volt, de végül beadtam a derekam és ezzel voltaképpen ők csináltak belőlem újságírót. Meg Kéri László, aki szintén kiszúrta, amikor elsőévesként beszivárogtam néhány politológia órájára a rendszerváltás történetéről, de nem kidobott, mint potyautast, hanem rettenetesen megörült nekem és végtelen nyitottsággal elém rakta az órarendjét, hogy mikor, hol, mit tanít a városban – hátha más is érdekel. Így vitt be például – teljesen informálisan - az akkori SZFE tévés osztályának óráira is, ahova sokáig jártam és máig fontos barátokat szereztem. Néhányunknak abból a körből szerdánként egyszerre volt lyukas órája és Laci kitalálta, hogy ezt az időt töltsük beszélgetéssel a közeli sörözőben. Évekig üldögélt ott velünk minden héten és közben többet tanított nekünk a világról, meg a közéletről, mint bárki. De a legtöbbet talán az jelentette, hogy partnerként kezelt minket és legalább annyira érdekelték a mi gondolataink, mint amennyire szenvedélyesen próbálta átadni nekünk a sajátjait.

Na tessék, ezen még nem is gondolkoztam, de így elmondva azért az én történeteimből is kirajzolódik valamiféle mintázat: például az, hogy újra meg újra mekkora szerencsém volt olyan felnőttekkel, akik tudtak jól figyelni egy (vagy sok) gyerekre, szántak rám rengeteg időt mindenféle érdek nélkül és rengeteget segítettek, hogy merjem kifejezni magam és elhiggyem, hogy számít a véleményem. Sok mindent megadnék érte, ha a kisfiamnak is juthatnának majd ilyen találkozások, mert bármennyit is teszünk a saját gyerekünkért, azért nagyon igaznak érzem a mondást, hogy valójában egy „egész falura van szükség” ahhoz, hogy egy gyerek jól nőhessen fel.

Ha 30 felett jársz, ezek a képek visszarepítenek a gyerekkorodba!