Már megvásárolható a 2024-es tavaszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Luiz Schwarcznak gyerekkorában keveset meséltek apai nagyapjáról és névadójáról, Lajosról. Csak később tudta meg, hogy egy vallásos magyar zsidó volt, aki dacolt hazája náci megszállóival, és titokban vallási összejöveteleket tartott az otthonában. Apja, André annak köszönheti az életét, hogy Lajos a bergen-belseni koncentrációs táborba tartó vonatról egy vasúti átkelőnél lelökte a fiát, akinek így volt esélye elmenekülni az országból, míg ő fennmaradt a vagonban, és soha nem tért vissza a táborból.

Luiz horvát származású anyja, Mirta hároméves korában menekült családjával előbb Olaszországba, majd a tengerentúlra. André és Mirta aztán Brazíliában találkoztak, és tragikus múltjuk fájdalmas emlékeivel kezdtek új életet. Luiz mindig is tudta, hogy édesapja boldogtalan ember, akinek a melankóliája belengte az egész házat, így egyetlen gyerekként úgy érezte, az ő kötelessége feloldani apja bűntudatát, amiért nem tudta megmenteni apját; valamint szülei házasságát is neki kell összetartania. Egy ideig úgy tűnt, ez sikerül is neki: családi csodagyerekké nőtte ki magát, társaságkedvelő, sportos és a tanulásban sikeres fiatalember lett, végül São Paulo egyik legjelentősebb könyvkiadójának alapítójává és a brazil értelmiség központi alakjává vált.

Luiz különleges jelenség a kiadói világban, akinek a hatása nemcsak a brazil, de a nemzetközi irodalomban is érezhető, és akiről Kazuo Ishiguro, Andrew Solomon, Salman Rushdie is szeretettel nyilatkozik. Mindez azonban csak a látszat volt, a depresszió különféle fázisai végigkísérték gyerek- és felnőttkorát – aztán amikor a sikerei csúcsán volt, mentálisan összeomlott, és a depresszió elhatalmasodott rajta. Memoárjában most nemcsak családja történetét idézi fel, hanem mentális összeomlásának és gyógyulásának folyamatát is bemutatja. A Légszomj, amely Brazíliában rögtön irodalmi szenzáció lett, megrázó vallomás a holokauszt generációkon átívelő hatásairól.

Mi inspirálta a memoárja megírására?

Hosszú távon valószínűleg az inspirált, hogy apám múltja éveken keresztül olyan kifürkészhetetlen volt számomra, ami szintén a depresszióm gyökerei közé tartozik.

A könyvben azt írja, hogy a depresszió alázatot követel. Önt hogyan tette alázatossá ez a betegség?

Nem voltam a legkönnyebb ember, férj, apa, főnök, egyszóval nem voltam a világ legalázatosabb embere. A depresszióval szembesülve viszont megláttam azt, hogy mennyire törékeny vagyok. Úgy vélem, hogy azok a depressziósok, akik nem tanulják meg az alázatot, messze vannak a stabilitástól vagy bármiféle gyógyulástól, ha ez létezik egyáltalán.

Azt mondta, hogy az elsődleges öröksége a bűntudat. Hogyan alakította mindez az életét?

A szüleim boldogtalan házasságban éltek, apám rettenetesen depressziós és álmatlan volt, anyám pedig magányos. Ezért gyerekként azt gondoltam, meglehetősen önhitt módon, hogy az én dolgom megmenteni őket a boldogtalanságuktól. Nem ez a legszemléletesebb példa a bűntudattal élésre? Lehetetlen feladatra vállalkoztam, aminek kudarc és bűntudat volt a következménye.

Ahogy fogalmazott, gyerekként hajlamosak vagyunk felelősséget érezni szüleink boldogságáért, ami az ön esetében intenzívebben jelentkezett. Amikor apává vált, törekedett-e tudatosan arra, hogy a gyerekei ne érezzenek ugyanígy?

Igen, apaként mindent megtettem, hogy a gyerekeimnek ne kelljen így érezniük. Attól tartok azonban, hogy valamennyire szenvedtek az általunk sugallt képtől, hogy mindent tökéletesen próbáltunk csinálni. Amikor depressziós lettem, a gyerekeim látták, milyen törékeny vagyok. Reméltem, hogy másképp történik majd ez, de legalább a tökéletesség látszata megtört.

Hogyan formálták a gyerekkori élményei azt, hogy milyen apa lett?

Habár egy olyan családból származom, ahonnét jó alapelveket kaptam, gyerekként mégis azt láttam, hogy az apám némán sír, míg az anyám hangosan teszi ugyanezt, így nem ez volt a legboldogabb gyerekkor. Én igyekeztem boldog apa lenni, és átadni az összes jó értéket, amit otthonról hoztam. És még valami, gyerekkoromban mindig nagyon engedelmes voltam, és nem akartam, hogy a gyerekeim ilyenek legyenek. Azt hiszem, ők szabadabban érezték magukat a házunkban, mint én a bűntudat házában.

Hogyan befolyásolta a bipoláris zavar családi, baráti, kollegiális kapcsolatait?

A betegségem később jelentkezett, kezdetben inkább a melankólia jelent meg tünetként, semmint a lehangolt, depressziós és felhangolt, mániás epizódok követték volna egymást. Gyerekkoromban kevés barátom volt. Nagyon kevés. Később 16 éves koromtól 43 éves koromig – amikor a depresszió csúcsán voltam – népszerű voltam és sok barátom volt. Azóta egyre kevesebb van. Jelenleg szinte nincs is társasági életem.

Szembesült-e bármilyen társadalmi megbélyegzéssel az állapotával, depressziójával és bipoláris zavarával kapcsolatban?

Nem, szerencsés vagyok, hogy teljesen megértett a családom és a barátaim, és természetesen senki más nem tudott a betegségemről. Az, hogy bipoláris zavarral élek, a könyv megjelenésével vált ismertté.

Édesapja magyar származású. Megosztana velünk egy kedves emléket, ami Magyarországhoz kapcsolódik?

Az ételek azok, amik eszembe jutnak. Sok népszerű vagy paraszti ételt ismerek, amiket ma is eszem édesanyámnál, bár ő az egykori Jugoszláviából származik. Szeretem a magyar komolyzenét, mint például Bartók Bélát és Liszt Ferencet, és pontosan emlékszem, hogyan ejtette ki apám Bartók Béla nevét. De ő nem volt a klasszikus zene szerelmese, inkább a csárdásért rajongott. Apám nagyon szeretett magyar dalokat énekelni. Egyik pillanatban nagyon boldog tudott lenni, míg a másikban ugyanennyire szomorú.

Gyermekkorának egyik kedvenc könyve A Pál utcai fiúk volt. Miért tetszett önnek ez a könyv annyira?

Először is, annak ellenére, hogy fiatal voltam, láttam, mennyire elképesztően jól van megírva. Másodszor pedig, ez volt az egyetlen könyv, amit apám adott nekem. Általában anyám szolgáltatta a könyveket. Meg talán azért is, mert gyerekkoromban bullying ért egy táborban és egy kicsit az iskolában is, és Nemecsek lett a példaképem, én is olyan akartam lenni, mint ő.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!