Amikor megemlítettem Lillának, hogy szeretnék vele egy interjút, nagyjából tudtam, hogy ez nem egy derűs beszélgetés lesz a hajléktalanokról, vagy legalábbis, hogy ha néha nevetünk is közben egyet-kettőt, az a nevetés keserédes okokból szakad majd fel belőlünk. Belőlem minden bizonnyal amiatt az érzés miatt, hogy leplezzem a zavaromat, milyen távoli is valójában az én viszonyom a hajléktalanság kérdésével. Nem azért, mert érzéketlen volnék az utcán élő embertársaim irányába, hanem mert úgy látom, valahol nincs jogom ahhoz, hogy ilyen távolságból ítéljem meg őket. A komfortos, meleg otthonom kanapéjának öleléséből, vagy akár az utcáról, ahol időnként átsuhanó vendégnek tűnhetek a szemükben, a vastagon bélelt télikabátomban, lábamon a vízálló cipővel, és kötött harisnyával, még ha mindezekkel felvértezve én mégis úgy érzem, abban a pár percben is könnyen megfagyhatok.

Kozma Lilla Ritának is bizonyára volt valamilyen víziója a hajléktalanokról, mielőtt szociális munkásként odakerült, hogy régi vágya szerint velük foglalkozhasson – amely vágy elmondása szerint mindig is mozgatta legbelül, és amely munkát mindvégig a legnagyobb elhivatottsággal végzett –, azt azonban már ő is csak bennfentesként láthatta meg, hogy miről szól az utcai élet valójában. Milyen akadályokkal, problémákkal szembesül nap mint nap egy hajléktalan és az őt segíteni hivatott szakember a rendszer hiányosságaiból adódóan.

Kapinya Viktória/Éva magazin: – Idén elég hamar beköszöntött a hideg idő, és ahogy megyünk bele a télbe, úgy egyre inkább tartóssá válnak a hideg nappalok és a fagyos éjszakák. Talán ez az az időszak, amikor az emberek a leginkább észreveszik az utcán didergő hajléktalanokat, és nem csak arcukat elfordítva elmennek mellettük, hanem nyitottabbak a segítségnyújtásra, de legalábbis megfogalmazódik bennük a kérdés, hogy miként segíthetnének. Az átlagember sokszor talán nem is tudja, hogy miként tehetné meg ezt a megfelelő módon, miként abban sem biztos, hogy valóban szüksége van-e az adott személynek a segítségnyújtásra, egyáltalán mennyire alkalmas a túlélésre a helyszín, ahol tartózkodik. Bennem legalábbis sokszor felmerült már az a kérdés, amikor hajléktalan mellett haladtam el, hogy vajon ő tudja-e, hogy ott, ahol ül, biztosan átvészelheti a fagyokat, esetleg ez a jól bejáratott helye, amiről már kitapasztalta, hogy ott miként tud túlélni. Ez pedig hozta magával azt a kérdést is, hogy mégis hogyan telhet egy hajléktalan átlagos napja? Mesélnél erről egy kicsit?

Kozma Lilla Rita: – Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy van „X” hajléktalan, aki előző este bent aludt egy éjjeli menedékhelyen, reggel összeszedi a cókmókját és visszamegy az utcára oda, ahonnan előző este bevitték az utcások. Ott kipakolja a holmiját, vagy nem, de általában csak üldögél és néz maga elé. Ez az átlag. De van olyan, aki nem megy vissza rögtön a „lakhelyére”, hanem elmegy például a turista negyedekbe kéregetni. Ez a klasszikus koldulós eset, amikor kicsit arcátlan módon kéreget a turistáktól és persze kap is tőlük, mert ők általában adnak.

Akad köztük olyan is, aki leül, kiteszi maga elé a kalapot és kvázi nyújt egy szolgáltatást azért cserébe, hogy kapjon aprópénzt: például gitározik, vagy Bibliát olvas, vagy hangosan énekel. Ez olyan érzetet kelt benne, hogy ő valamit csinál, amiért pénzt kap.

Aztán este hat, hét óra körül várja az utcásokat, akik visznek neki teát, vagy takarót, vagy megkérdezik, hogy van és ha szükségét látják, akkor beviszik éjjeli menedékhelyre. Persze olyanok is vannak, akik az éjjeli menedékhelyről rögtön nappali melegedőbe mennek, mert ez általában úgy működik, hogy amint bezár az éjjeli menedékhely, rögtön ki kell nyitnia az összes nappali melegedőnek, hogy egyik intézményből a másikba át tudjon menni az ügyfél.

Ezt annyira gyakran nem veszik amúgy igénybe, de én azért szoktam javasolni nekik, hogy vegyék, mert a nappali melegedőkben például van reggeli: legalábbis amíg be nem zár, addig ott lehet kapni teát, vagy ha van éppen annyi adománya a melegedőnek, hogy tud készíteni például zsíros kenyeret, vagy hasonlót, akkor ahhoz is hozzá tudnak jutni, viszont ezek gyorsan elfogynak, ezért érdemes nyitásra odaérniük, hogy legyen. Az én szememen keresztül nagyjából így telik egy napjuk, általában ez a bevett rutin.

KV: – Úgy tudom, igen gyakori, hogy van, aki még a legdurvább hidegben sem hajlandó bemenni menedékhelyre, elutasítja, hogy bevigyék. Általában mi ennek az oka szerinted?

KLR: – Ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ez általában a rendszer hibája, hogy az ügyfelek nem veszik igénybe az állam nyújtotta segítséget, mert nincsenek megfelelő körülmények kialakítva. Ezt úgy képzeld el, hogy egy éjjeli menedékhely úgy néz ki, hogy van egy figyelő ügyelő, ahol az éjjeles és a nappalos szociális munkás váltásban dolgozik, az ügyelő mögött van egy nagyobb tér, ami nappali jellegű, ez alkalmas társalgásra. Egyébként pedig olyan, mint a régebbi kollégiumok, hogy van egy szoba, 6-7 fős férőhellyel, de zömmel emeletes ágyakkal van bútorozva. Nagyon ritka az a fajta menedékhely, ahol nem ilyen ágyak vannak. Viszont ezek a férőhelyek a kliensek egy tetemes százalékának nem alkalmasak, hiszen nem tudnak felmászni a felső emeletre.

KV: – Gondolom a rossz fizikai állapotuk miatt is...

KLR: – Így van, mert általában fizikálisan nem képesek rá.

Nagyon sok olyan hely van, ahol például nem is tudják fogadni a kerekesszékes ügyfelet, mert nem akadálymentesített a terület. Amikor tolószékes ügyfélhez mentünk ki az utcán és be akartuk vinni, az mindig brutális szélmalomharc volt, mert mi is tisztában voltunk vele, hogy nem tudjuk hova tenni. A rendszer nem ad lehetőséget arra, hogy egyforma emberként kezelje a hajléktalanokat. Pedig nyilván nem tehet arról, hogy tolószékes vagy mondjuk, hogy lefagytak az ujjai, az is valaminek a következménye.

KV: – Tegyük fel, hogy tolószékben ül, amivel nem tudják fogadni az éjjeli menedékhelyen, tényleg nincs más opciója ilyen esetben, mint kint maradni és várni, hogy lefagyjanak az ujjai?

KLR: – Egy konkrét ügyfelem, akinek lefagytak az ujjai, egész télen kint volt az utcán. Őt például csak nagy ritkán és akkor is csak “lefizetéssel” tudtuk bekönyörögni a melegedőbe.

KV: – Mit értesz ezalatt? Hogy kell ezt elképzelni, vesztek neki élelmiszert, vagy amit szeretne? Miért kell ilyesmivel győzködni őket?

KLR: – A “lefizetést” nem szó szerint kell érteni természetesen. Legtöbbször cigarettára kell ilyen esetben gondolni. Szóval még azzal együtt is, hogy megkapta, őrületes alkudozások árán sikerült őt meggyőzni, hogy menjen be, mert a másik lábáról is le fognak fagyni az ujjai. Egészen embertelen azt látni, hogy feltételezhetően érzi a helyzetének a súlyát, , de mindezek ellenére sem megy be, mert tudja, hogy odabent mire számítson:

KV: – Azért az nyilván borítékolható, hogy ez nem egy üdítő szakma, hogy rengeteg empátia, türelem és alázat kell hozzá, de talán mégsem az emberi tényező ebben a legnehezebb. Számodra mi a legfájóbb pont a szakmával kapcsolatban?

KLR: – Akármennyire is ugyanazt a monoton munkát végeztem napi 12 órában, nem abba fáradtam bele, hogy a kliensekkel kellett dolgoznom, vagy hogy ide-oda rohangáltam, – mert azt élveztem, imádtam! Abba fáradtam bele, hogy a rendszer ehhez nekem nem segít semmit, és mindent magamnak kell kiásni ahhoz, hogy az ügyfél életben maradjon. Nagyon súlyos hiányosságokkal küzd az egész szociális szféra, a hajléktalan ellátás pedig különösen.

Most pedig pláne, hogy akinek valójában foglalkozni kéne ezzel, az lényegében teljes mértékben kivonta magát a felelősség alól. Nyilván mindig is tudtuk, mennyire lehetetlen ez a helyzet, csak eddig nem volt törvénybe foglalva, hogy az egyén felelős saját magáért. Mert ha azt mondjuk, hogy az egyén felelős, akkor meg kellene teremteni számára azt a minimális szociális hálót, ami megtartja őt, de ez nincs megoldva. És amíg ez nem lesz megteremtve, addig ki lehet magukat vonni a felelősség alól, meg rá lehet tolni a dolgot a civilekre, meg mindenki másra, csak így előbb-utóbb összedől az egész.

KV: – De látod, mégis mentek, mennek, csinálják, próbálnak segíteni, akkor is, ha ezentúl ez még nehezebb lesz. Mi az, ami még ennyi nehezítő körülmény ellenére is motivál egy szociális munkást? Mert gondolom, nem a kiváló bérezés játszik döntő szerepet a választásukban.

KLR: – A hivatástudat. Az, hogy azt érzik, ezeket az embereket is fel kell karolni valakinek. Azért jelentkeznek ilyen elenyésző számmal szociális szakra, mert látják, hogy mennyire alulfizetett a szakma. Az én kezdő fizetésem 2018-ban nettó 140.000 forint volt. Amikor kaptam valamilyen pótlékot, vagy juttatást, akkor volt 150.000.

a főállásom volt az utcázás, – ott 12 óráztam, amikor nem ott dolgoztam, akkor ügyeltem éjjeli menedékhelyen, sokszor volt olyan, hogy rögtön onnan mentem nappalra 12 órázni és még hétvégén is utcáztam ahhoz, hogy keressek úgy 220-at havonta.

KV: – És akkor a finoman szólva gyenge bérezés mellett még ott van a lelki tényező is. Azt gondolom legalábbis, hogy senki sem képes az idők végezetéig elbírni a mások nyomorúsága mellett történő asszisztálást. Te, hogy voltál ezzel? Mennyire bírtad el lelkileg mások terheinek az úgymond hazacipelését? Kapnak egyébként segítséget a szociális munkások ahhoz, hogy fel tudják dolgozni a napi történéseket?

KLR: – Akkor még, amikor én ott dolgoztam, velünk nem foglalkozott senki. Nem volt még szupervízió, vagy ilyesféle segítség. Most már van szerencsére, csoportos és egyéni is, és tök jó, hogy ha ezt a lehetőséget a kollégák ki is használják. Egy ideig persze lehet ezt csinálni anélkül is, hogy kibeszéld: nagyon sok mindent el tudsz nyomni magadban. Aztán, ha már nem bírod, akkor állandóan feszült vagy a kollégáddal az autóban, hétvégente mondjuk két napra lenyugszol, de az alap hangulatodra mindenképp rányomja a bélyeget, és ha nem vigyázol, akkor pillanatok alatt a párkapcsolatodra is.

KV: – Történt veled olyan élethelyzet az utcán, amikor úgy érezted, hogy bajod eshet munka közben, vagy olyan szituáció, amikor féltél valamitől – akár attól is, hogy legnagyobb igyekezeted ellenére sem tudsz valakin segíteni?

KLR: – Nekem nagy szívem vágya volt az, hogy hajléktalanokkal foglalkozzak, és amikor megérkeztem oda, hogy sikerült, akkor úgy voltam vele, hogy végre a helyemen vagyok. Lehet, hogy ezért is lehet, hogy olyan félelmem, hogy egy ügyfél bánthat, vagy bármilyen fizikai sérelmem adódjon, sosem volt.

A nagy félelmem nekem az volt, hogy mi van akkor, ha a klienst nem tudjuk megfelelő ellátáshoz juttatni.

KV: – Volt ilyen eseted, amikor nem tudtál segíteni?

KLR: – Sajnos igen. Kettő ilyen esetem volt, az egyik rögtön a harmadik munkanapomon történt: kaptunk egy civil bejelentést és mire odaértünk, láttuk, hogy ki van húzva a rendőrségi szalag, ez borzasztóan megrendítő volt. De ez sem félelemből fakadt, hanem az dolgozott bennem, hogy ide nem értünk ki időben. Mert mi van akkor, ha tíz perccel korábban indulunk el? Ezen nagyon sokáig rágtam magam, mert ott volt a tény, hogy az az ember meghalt. És az, hogy akkor ki ezért a felelős?

KV: – Az Utcamesék történeteit olvasva, az egyik férfi-női párosról, akikről mesélsz, eszembe jutott, hogy amíg az Astoriához közel laktam, volt az utcánkban is egy hasonló pár, akiknek az egyik kocsibeálló volt az éjszakai törzshelye. Előfordult, hogy vittem nekik meleg takarót, édességet, ezt-azt. És ugyan félni én sosem féltem tőlük, inkább attól tartottam, hogy mit szólnak, ha odamegyek hozzájuk, vagy hogy nem néznek-e rám rossz szemmel, hogy segíteni szeretnék a magam módján. Mondj el légyszíves pár fontos dolgot arról, hogy mivel segít, vagy épp nem segít egy hajléktalanon az átlagember, mert erről szerintem igen kevés hiteles információ jut el a civilekhez!

KLR: – Szociális munkásként nekem mindig az volt a célom, hogy ezeket az embereket beintegráljam valamilyen intézménybe. Legyen az elsőre egy éjjeli menedékhely, aztán onnan ugorja meg azt, hogy átmeneti szállóra tudjon kerülni, esetleg egy szociális lakásba. Az ilyen apró dolgokat, hogy civilek visznek nekik bármit, ami télen segíthet, tök jó dolognak tartom – mert ha ilyet hallok, vagy látok, akkor úgy vagyok vele, hogy még nem veszett ki az emberekből a segíteni akarás.

Viszont azt is gondolom és tudom, hogy ezek csak pillanatnyi segítségek, amik egy-két éjszakára jók lehetnek, de a cél mégiscsak az lenne, hogy beintegráljuk őket egy olyan folyamatba, aminek ugyanúgy szerves részei legyenek, mint én segítőként. Nagyon sok esetben sajnos pont ezért nem mozdul el az ügyfél, mert várja azt, aki viszi neki helybe az ételt, italt.

A másik gond pedig az, hogy vannak olyan hajléktalan ügyfelek, akik értékesítik a civilektől kapott holmit. Nem mondom, hogy ez elítélendő dolog, csak fontosnak tartom, hogy legyenek tudatában az adományozók ennek is.

KV: – Akkor tehát annak érdekében, hogy a lehető leghatékonyabban tudjak segíteni, mit érdemes tennem, ha látok egy hajléktalant az utcán dideregni?

KLR: – Azt javaslom, hogy inkább kérdezzük meg tőle, hogy mire van szüksége leginkább, amivel túl tud élni és próbáljunk abban segíteni. Kérdezzük meg, hogy esetleg nem szeretne-e bemenni éjjeli menedékhelyre: indítsunk el vele egy ilyen diskurzust, ha van bennünk ennyi empátia és segíteni akarás, illetve van erre időnk és affinitásunk. Ez egyébként szörnyen ambivalens, hiszen gondolj bele: nem neked magánszemélynek kellene kínálni erre megoldást. De mégis te mész oda, viszed a takarót és odaadod, akkor is, ha marja az orrodat a húgyszag. Már bocsánat.

KV: – Említetted, hogy ha sikerül eljutni egy bizonyos szintre, akkor akár szociális lakást is kiutalhatnak a hajléktalannak. Egyszer olvastam egy sikersztorinak mondható riportot valamelyik magazinban egy, a Nyugati aluljáróban tevékenykedő párról, akik takarításból tudták idővel eltartani magukat, és végül egy ilyen lakáshoz is hozzájutottak. Neked volt olyan ügyfeled, akinek ez sikerült? Mi egy hajléktalan ember esetében a legvalószínűbb happy end?

KLR: – Ez. Ez a legjobb happy end. Nekem egyetlen egy ilyen esetem volt, amikor az „Elsőként lakhatás program” segítségével pályázhattunk a kliensekkel lakáspályázatra.

Azt nagyon fontos elmondani, hogy nem minden utcán élő ügyfél alkalmas arra, hogy lakásban folytassa az életét.

KV: – Mire kell gondolni azalatt, hogy valaki nem alkalmas a lakásba való költözésre és az ott-élésre? Laikus szemmel azt gondolná az ember, hogy mindenki arra vágyik, hogy biztonságos tető legyen a feje fölött...

KLR: – Ez függ például attól, hogy valaki mennyire önellátó, vagy mennyire nem. Ezek biztosan bagatell dolgoknak tűnnek, de olyasmire gondolok, hogy tudja-e használni a vécét, a tűzhelyet, alapvető dolgokat. Vannak olyan kliensek az utcán, akik huszon- harminc-x éve laktak utoljára lakásban és már teljesen elszoktak a lakás adta körülményektől.

Visszatérve az előző kérdésre, volt egy kliens párom, akik élettársak voltak és akiket javasoltam erre a programra: meg is kapták a lakást, beköltöztek, jártam hozzájuk hetente ellenőrzésre. Az egyik legpozitívabb ügyfeleim voltak, mert a nő járt dolgozni, bevásárolt, főzött, – a párja a látása miatt le volt százalékolva és ezért nem dolgozhatott –, de lényeg, hogy miután átadtam őket egy kolleganőmnek, még a mai napig kapom az infót, hogy jól vannak, ugyanott élnek. Ez egy nagyon nagy sikersztori, mondjuk százból egy. Mert azért nagyon könnyű volt kibukni ebből a programból: ha például nem tudták teljesíteni a feltételeket, nem tudnak együttműködni a lakóközösséggel; de ők elég jól működnek a mai napig. Büszke vagyok rájuk.

KV: – Hogyan tudnak egyébként munkába állni? Milyen lehetőségeik vannak?

KLR: – Mondanám, hogy ugyanúgy, mint mi, de mégsem. Az lenne a metódus, hogy az ügyfél beül mondjuk egy nappali melegedőbe, és ott elkezd az interneten keresgélni az állások között: például napszámos munkát, kőműves mellett, stb. Csak tudod az a helyzet, hogy ha nincs bejelentett lakcíme, akkor nincs munka, ha nincs munka, akkor nincs bejelentett lakcím. Ez egy ördögi kör, azoknak nagyobb szerencséjük van, akik átmeneti szállón élnek, ahol 2+1 évet élhetnek, ebből a plusz egy év, az rehabilitációs utógondozás.

Oda be lehet jelentkezni lakcímkártyára, ezáltal már van egy tartózkodási helye és könnyebben kaphat munkát. De még mindig ott van, hogy hajléktalannak minősítik őket mert látják, hogy a címe az szálló cím, ez pedig nyilván nagy mértékben nehezíti a munkakeresést. Aki nem jut el idáig, – és az a többség, – annak maradnak azok az opciók, hogy kéreget, koldul, kukákat rendez a lakótelepen, esetleg újságozik (pl. Fedél nélkül), ami talán a legjobb lehetőség mind közül.

KV: – Beszéljünk kicsit az Utcamesékről! Nemrég jelent meg hangoskönyv változatban, amelyben Nagy Zsolt színművész olvassa fel a történeteket. Folyamatosan felolvasások, zenés események követik egymást az utóbbi időben a könyv kapcsán, amit nagyon jó látni. Arra vagyok kíváncsi, hogy mivel a témája sajnos valószínűsíthetően még jó sokáig aktuális lesz, milyen terveid vannak még hozzá kapcsolódóan? Lehet-e például edukálni a segítségével, ha igen, miként, milyen platformokon tudnád ezt elképzelni?

KLR: – Nem tudom eldönteni, hogy edukatív céllal lehet-e használni, mert bár akármennyire is hangoztatom azt, hogy ezek valódi emberek, valódi történetekkel, – igaz, a helyszínek minden esetben meg vannak változtatva; mégiscsak novellák. Amik nem biztos, hogy egy középiskolás számára még feldolgozható történetek, mert mindegyik egy trauma lenne, ha találkozna egy ilyennel. Sokkal inkább az érzékenyítés az szerintem, amire alkalmas ez a könyv: bizonyos korosztálynak, – inkább egyetemistáknak, – lehet egy jó kapcsolódási pont a hajléktalansághoz.

KV: – Lehet-e tudni valamit arról, hogy most min dolgozol? Mert hogy lesz következő könyv, ezt már biztosan tudom. Kapcsolódik esetleg az Utcamesékhez, vagy teljesen más téma lesz? Erről árulj még el pár publikus információt, kérlek!

KLR: –Az Utcamesék egy teljesen lezárt történet, így egészen biztos, hogy nem lesz folytatása. Az új, még készülő kézirat a “Mozaik” munkacímet viseli. Ez a kézirat teljes egészében a megélt traumáimat dolgozza fel. Bízom benne, hogy ez a könyv irodalmilag már egy jobb kötet lesz. A Mozaik mondhatom, hogy lényegében egy trauma-kötet lesz, így nem egy kimondottan vidám könyv lesz ez sem. De úgy érzem kötelességem beszélni ezekről a traumákról, ha segíteni akarok másoknak, akik hasonló helyzetben vannak, vagy voltak.

Illetve megmutatni ezeket a traumákat, a generációkon átívelő titkokat, annak rossz hatásait olyanoknak, akik még csak hasonlót sem éltek át. Fontos megemlítenem, hogy ez a kézirat a pszichológusom és a párom támogatása nélkül sosem készül el. Nagyon fontos a traumáink felszínre kerülésénél, hogy támogató közeg vegyen minket körbe, és végre ez nekem is megadatott. Egyetlen célom van a Mozaikkal: megkönnyebbülést, feloldozást hozni azoknak, akiknek erre van szükségük. És ha ez teljesül, akkor teljes mértékben megérte.