Jen Ponton ismert, sűrűn foglalkoztatott színésznő. 2016 augusztusában mutatták be Love on the Run című romantikus filmjét,

...amelyet még 2011-ben forgattak. Valószínűleg ez egyike az első szerelmes filmeknek, amelynek főszerepét egy 110 kilós lány játssza. Jen most elmesélte a refinery29.com-nak, hogyan sikerült megkapnia a szerepet azután, hogy meg volt győződve róla: ő soha nem fog filmfőszerepet kapni, és milyen volt az a forgatási nap, amikor egy ágyjelenetet kellett felvennie.

A nevem Jen Ponton. Láthattatok engem a 30 Rockban, az Unbreakable Kimmy Schmidt tévésorozatban, az Orange is the New Blackben és egy csomó New York-i zsarusorozatban. 2011-ben a Love on the Run című filmet forgattam, amit csak idén mutattak be. Nem ez volt az első filmem, de ez volt az első, amelyben romantikus főszereplőt játszottam. Elképzelhető, hogy először írt forgatókönyvíró szexjelenetet egy hozzám hasonló figurával a fejében. Végsősoron 52-es méretet viselek.

Kövérnek lenni egyedülálló élmény ebben a szakmában. A leggyakrabban ezt kérdezik tőlem: „A méreted segíti vagy hátráltatja a karrieredet?” A legtöbb esetben ez rajtam múlik és azon, hogy félig telinek vagy félig üresnek látom-e a poharat. A legtöbb szerep, amelybe beválogatnak, mérettől független; csak annyi van tisztázva a forgatókönyvben, hogy egy kedves és túlbuzgó vagy furcsa és vicces színésznő kell oda. De vannak helyzetek, amelyekkel már szembesülnöm kellett... Például nem is álmodozhattam főszerepről. Nagyszájú legjobb barátnő? Naná! Félénk, önostorzó penészvirág? Álmomban is megszerzem ezeket a szerepeket! De a Magabiztos Romantikus Főszereplő mindig elkerült engem és mindenki mást 44-es méret fölött (oké, legyünk realisták: 2-es méret fölött). És akkor jött a Love on the Run.

Mint annyi plus size nő, az életem nagy részét a „dagadt csaj” imidzsének rabságában töltöttem. Gyerekkorom óta hol diétáztam, hol éheztettem magam, hol dance fitnesz módszereknek vetettem alá puha, kerek testem, és közben azt kívántam, bárcsak lehetnék bárki más, csak ne az, aki vagyok. Így éltem az egyetem végéig, ahol történetesen drámaszakos voltam, tehát ha egyvalamit megtanultam, az az volt, hogy ezzel a testtel soha nem fogok főszerepet kapni. A szórakoztatóipar olyannak látszott, mint ha egy véres húsdarabokkal megrakott vödröt szíjaztak a hátamra és belöktek volna egy cápáktól hemzsegő medencébe.

Aztán felfedeztem a testpozitív mozgalmat, és a dolgok elkezdtek megváltozni körülöttem. Csatlakoztam egy bloggerkörhöz és olyan fogalmakról kezdtem tanulni, mint az egészség mérettől függetlenül, hogyan fogadjuk el a zsírpárnáinkat... Lassan másképp kezdtem látni magam. Képes voltam beszélni a gyakran frusztráló, máskor viszont izgi élményről, amit az jelentett, hogy kövér emberként egy kövér szerepet játszhattam a tévében. Új cél fogalmazódott meg bennem: főszerepeket szeretnék játszani, olyan karaktereket, amelyeket nem a méretük határoz meg. Így jött a képbe a Love On The Run.

Amikor az ügynököm emailben megerősítette, hogy elmehetek a meghallgatásra, a torkomban dobogott a szívem. Egy sötét, csavaros romantikus vígjátékról volt szó, amelynek főszereplője Franny, egy öntudatos, nagy szívű, cuki személyiség. A film egy kifacsart Hamupipőke-történetről szól: Franny javíthatatlan optimista, aki gondját viseli teljesen gyámoltalan családjának. Egy szép napon túszul ejti egy bank rabló – ez lett a hercegből a fehér lovon –, aki teljesen leveszi a lábáról. Franny hisz a csodákban és az igaz szerelemben és nem hagyja, hogy bármi eltérítse a céljaitól. Imádnivaló, önfeledt személyiség, aki történetesen 110 kiló.

Franny nem egy „dagadt csaj”. Határozott, szexi és romantikus nő. Mindent megtettem, hogy megkapjam a szerepet. És egy hónapon belül már a forgatáson találtam magam a kollégáimmal, Frances Fisherrel, Annaleigh Ashforddal és a partneremmel, Steve Howey-val.

Elképesztő volt, milyen kevés jelentősége van a testemnek a forgatás alatt. A 90 oldalas forgatókönyvben alig esik említés Franny méretéről. Ennél is fontosabb, hogy a hősnő egyetlen becsmérlő kijelentést sem tesz magáról. Az öngyűlölet hiánya a karakterben olyan volt, mint a friss levegő. Ez a figura lett a példaképem, ilyenné akartam válni én is, azt kívántam, bárcsak ismertem volna hasonló embert fiatalon. Nem csak élvezni tudtam, hogy Frannyt játszom, de tökéletesen tiszteletben tartották a személyemet a forgatáson. A testem ezúttal nem jelentett akadályt.

Aztán elérkezett a szexjelenetek ideje és az összes frissen szerzett önbizalmam szétfoszlott. Aznap reggel a zuhany alatt azt kívántam, bárcsak inkább Tahitin kötnék ki valami varázslat folytán – vagy bárhol, csak a kamera másik oldalán ne, csaknem teljesen meztelenül. Korábban is vállaltam meztelenséget, de ezeknek a jeleneteknek valahogy sosem volt szexuális kontextusa. Az, hogy a vágy tárgyaként filmeznek, jócskán kívül esett a komfortzónámon. A 12 éves énem elkezdett felülkerekedni rajtam; ez egy csapda, súgta nekem, most mindjárt nagyon át leszel rázva, mint a sulidiszkóban, ahol a fiúk összebeszéltek, hogy ne kelljen velem táncolniuk. Ki akar téged majdnem-meztelenül látni és megmutatni, hogy jól érzed magad az ágyban? Az egész egy nagy dagivicc.

A színészpartnerem, Steve arcizma sem rándult, amikor igyekeztem eltűnni a lila plüssköntösömben. A rendező viccesen Xanaxszal kínált (és eljátszottam a gondolattal, hogy beveszek egyet). A rendezőasszisztens, Niki megmasszírozta a hátamat és elmondta, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Amikor a motelszoba-jelenethez érkeztünk, még szorosabbra húztam a köntöst. Jegesek voltak az ujjaim, reszkettem a mellbimbótapaszom és a felfestett fehérnemű alatt. Steve emlékeztetett, hogy neki teljesen pucérra kellett vetkőznie a Shameless című tévésorozatban. Hanyatt feküdt az ágyban a cowboycsizmájában és a produkciós asszisztens összehajtogatott lepedőket és törülközőket terített az ágyékára (amitől a színészek valójában tízcentikre vannak egymástól a szexjelenetek alatt). Az egész légkör nem is lehetett volna szeretettelibb, támogatóbb és elfogadóbb.

A producerünk, Amy félrevont és ezt mondta: – Ugye tudod, drágám, hogy ez nem vicc? Ez egy hihetetlenül fontos jelenet lesz. Gyönyörű leszel. Megígérem.

Az ágy felé fordultam, és nagyokat nyeltem. A forgatókönyv szerint nekem kellett felül lennem. A plus size nőket nem korlátozza a méretük abban, hogy bármilyen szexuális pozíciót felvegyenek, ami csak jólesik nekik, de amikor én vagyok felül, rendesen elfog a szorongás. Mi lesz, ha agyonnyomom? Szeretne így látni engem? A civil életemben nem aggódtam már emiatt, de most, amikor a kollégámra másztam, akit azért fizettek, hogy úgy tegyen, mintha szexelne velem... nos, nem volt könnyű.

Felidéztem Amy szavait, amikor elfoglaltam a helyem a félméteres vastagságú textiltornyon, amely köztem és Steve között volt, és figyeltem, hogy Steve kényelmetlenül érzi-e magát. De az arca békés, relaxált volt. Valamiért a sütikről kezdtem bájcsevegni vele, amíg meg nem hallottam a rendezői kiáltást: – Tessék!

A bátorságom maradékát is összeszedtem, és elkezdődött a pantomimjáték. Mozogtunk, színlelve a szexet és közben igyekeztem nem törődni az ideges hanggal a fejemben. Próbáltam felidézni a nőt, aki vagyok, amikor nincs rajtam a kamera. Arra gondoltam, mit csinálok a valódi szex során, hogyan mozgok, milyen hangokat adok ki magamból. Emlékeztettem magam, hogy a saját hálószobámból már kizártam a szégyent, hogy csak a gyönyör és a vágy maradjon. Azt mondtam magamnak: ha túl gyáva vagyok ahhoz, hogy megtegyem ezt magamért, akkor miért ne tenném meg a plus size nőkért, akiket egész életükben arra tanítottak, hogy aszexuális, nemkívánatos húsdarabként tekintsenek magukra? Végül egy apró, bátortalan nyögés hagyta el a számat.

Minél tovább forgattunk, annál „hangosabb” lettem, váltogattam a hangmagasságot és a hangerőt. A saját vagányságom volt az, amely kihozta ezt belőlem. Rájöttem, hogy a félelmeim ellenére jó vagyok ebben a jelenetben. Visszataláltam az önbizalmamhoz és hullámozni kezdtem, előre-hátra mozogni és ringatni a csípőmet. Alattam Steve is egyre jobban felengedett. Egyszercsak felismertem, hogy az én kezemben van az irányítás. Éreztem a hatalom ízét, Frannyként és Jenként, a vezető színésznőként egyaránt.

A jelenet végül elérte csúcspontját egy sor sóhajtás, nyögés és csípőmozgás képében és a rendező felkiáltott: „Ennyi!” Tele voltam adrenalinnal és büszkeséggel. Valaki megragadott a köntösömnél fogva, pedig már nem is siettem annyira eltakarni magam. Ha újra kell vennünk a jelenetet, bármikor vissza tudok ugrani a törülközőkre – jöttem rá ekkor. Más ember lettem, mire befejeztük a jelenetet. Megtaláltuk egymást a karakteremmel, ezzel a bátor nővel, életre keltettem, lágy idomokat adtam neki. Lehetővé tettem számára, hogy szégyen és bocsánatkérés nélkül foglalja el a helyét a világban.

Ő az én példaképem.