Amióta megszületett a fiam, tudom, hogy az ember nem az aggkori szenilitáskor éli a második gyerekkorát. A tükör mindent elárul: apólómon Hello Kitty, az, amelyiken a „szisza” helikopterben ül. Az egyik csatom hiányzik, mert a kisgyerek mostanában a csipesz működését próbálgatja. A jobb zsebemben egy matchbox, a farzsebemben pedig egy tízes popsitörlő kendő van, háztartásunk legsokoldalúbb darabja. És végül bevallom az Anonim Infantilis Anyák Klubjának, hogy még a zoknimon is rajzfilmfigura van: Miffy nyuszi ölelgeti amackóját.

Pedig nem túl jó döntés, ha egy nő a másfél éves kisfiának akar tetszeni. Egyelőre ugyan ideális partnernek tűnik, mivel nem sokat beszél, és kétcentis szempilláira fókuszálva nem esik nehezünkre tizenkettedszerre sem kimondani, hogy „édesem, ne dugd a csavart a cica vizébe, és ne nyald le, mert gusztustalan”. De eljön a pillanat, amikor úgyis lecserél a középsős Larára, és akkor mihez kezdünk majd a rózsaszínben játszó ruhatárunkkal? Arról nem is beszélve, hogy hétéves kislánynak öltözni így harminc körül annyira szexi, mintha a kályhacsövet húznánk magunkra. Bőven elég, ha az ékszerek szerepét a kakaófoltok veszik át, a parfümét pedig az alattomos sütőtökillat.

Mókás átváltozás
Én a pókemberes sokk estéjén döbbentem rá, mi is történt velem azóta, hogy anya lettem. Mondókákat mantrázom, gyerekdalokat dúdolok, akkor is, ha már alszik a gyerek. Képes vagyok sírva fakadni egy reklámon, és a legkisebb vércsöpp miatt is elkapcsolok egy filmről. A szépirodalom egyet jelent Benedek Elekkel, a Kalákát tartom a legjobb zenekarnak, és a tetejébe matricás gatyával utazom a buszon.
Bár kétségtelenül minden okom meglett volna rá, nem omlottam össze a felismeréstől, mert volt egy jó hír is: a férjem mindezek ellenére még ránéz a fenekemre. Kivéve persze, ha a gépén játszik, olyankor lehet vele könnyű és gyors döntéseket meghozni. Most például arról, hogy „szívem, szükségem lenne egy kis szabadságra, mondjuk holnap” – úgyis azt mondja, hogy oké, mert a nagy géppuskaropogásban a felét sem hallja. Olyan furának tűnt ez amondat, hogy elsőre nem is értettem, miért nem kértem ilyesmit korábban. A nagy napig mindössze néhányszor ugrottam el egy cukrászdába vagy kávézóba találkozni valamelyik ideiglenesen hazánkban állomásozó barátnőmmel. A legtöbb programra vittem a gyereket is, babakocsit tologatva néztem meg a Klimt-kiállítást, hallgattam meg a Budapesti Fesztiválzenekart a Hősök terén. Alegjobban azok az alkalmak sikerültek, amikor barátainkkal kitettük a plédet a Tabánban, és amíg anagyobb srácok botokkal kardoztak, a kisebbek pedig négykézláb kutyázva ismerkedtek 
a hangyák társadalmával, mi szabadon beszélgethettünk.
Persze minden anya tudja, hogy ha fél szemmel a gyerekét nézi, attól a másik szeme, valamint a füle, keze még abszolút képes önálló életet élni, de azért be kell látni, ez nem mindig elég. Néha jólesik visszakapni minden érzékszervünket, és csakis magunkra és velünk egykorú társainkra figyelni.

Az élet sava-borsa
Meglepett, hogy az első igazi kimenőm tényleg összejött másnapra, hiszen baráti hármasunkban, ahol öt gyerek van, negyedévente egyszer fordul elő, hogy mindenki egészséges legyen legalább egy napra. Bár mostanában a sokzsebes farmeremben éreztem jól magam, amiből úgy tudom kirántani a steril cumit, mint Charles Bronson aderékszíjából a koltot, a kimenőre szoknyát és magas sarkút vettem fel. A kapuban aztán leráztam magamról alelkiismeret-furdalást, és illatosan, frissen, elszántan kiléptem aNők nagybetűs Világába.
A csajokkal az első úti cél természetesen a mozi volt, de a romantikus film nem bizonyult szerencsés választásnak. Keira Knightley kiálló medencecsontját látva a film végén arra jutottunk, hogy minket elraboltak az ufók és kioperálták azt a helyes kis puklit, a helyére pedig zsírt pumpáltak be. Az „egy kis malac röf-röf-röf” életérzésünk ekkor még nem változott át „dögös kis csirke” fílingre (főleg nem úgy, hogy a csirke szó után ne gügyögtünk volna el egy „pi-pit”).
Átvonultunk hát előző életünk kedvenc bárjába, és egy-két tequilával később már legalább olyan eszetlenül vihogtunk, mint az irodista lányok, amikor megjön a pizzafutár – persze mi nem lányos zavarunkban, hanem egymás kölykein. Nem volt nehéz, mivel már a bárpultnál kiderült, hogy itt egy pasi sem jobb annál, mint aki otthon Szutyejev Okoska botocskáját meséli a gyereknek.
Az éjszakában aztán volt minden, amire úgy vágytam, hogy magam sem tudtam róla: grillen sült garnélarák, önfeledt ugrálás a DJ-pult előtt, kölcsön rúzzsal sminkelés és sebességhatárt nem ismerő taxis. Na meg annyi összetett mondat, amennyi talán a gyerek megszületése óta nem hagyta el a számat.
Ha neked is így sikerül az első kimenőd, akkor négy óra alvás és szaggató fejfájás után először a saját nagymamádat fogod látni atükörben, és eldöntöd, hogy „soha többet!”, de aztán legkésőbb uzsonnatájban rájössz, hogy ezután minden héten szükséged van legalább egy szabadnapra. Hidd el, megéri bevezetni. Mert igenis van élet a reggeli fahéjas tejbegríz, a délutáni hinta-palinta és az esti „szép álmokat, színes pillangókat” arany háromszögén kívül. És ettől még a hét hat napján te lehetsz a legédesebb, leginfantilisebb anyuka a játszótéren. Sőt, ettől lehetsz csak igazán az.