Öregedés? Mi az?

Borítókép: Öregedés? Mi az?
Persze hogy félek az öregségtől. Épp ezért próbálok barátkozni vele. És minél közelebb megyek hozzá, annál inkább látom, hogy másmilyen, mint ahogy képzeltem.

Mindenkinek van parakora. Azt hiszem, az enyém a harminc volt. 29 évesen azt gondoltam, amikor majd hármassal kezdődik az a bizonyos szám, akkor vége mindennek. Nem vehetek fel farmert, testhez álló ruhát vagy olyan topot, amely abőrömből több mint egy centimétert mutat. Szánalmas lesz, ahogy lebeg a karom alatt az izmom, ha le akarok inteni egy taxit, szuszogni fogok a lépcsőn, s jajgatni, ha változik az időjárás. Már nem láttam olyan távolinak az időt, amikor kedvenc barátnőm és én félrerúzsozott szájjal ücsörgünk egy kávézó teraszán, és rég elmúlt fiatalságunkat siratjuk. És szentül hittem, hogy akkortól majd minden öregít, de leginkább ahosszú haj.
Ezért 29 évesen elmentem a fodrászomhoz, és a derékig érő, vastag szálú, dús, vörös hajkoronámat rövid barna bubifrizurára cseréltem. Amitől egyrészt másnap nem ismertek meg a munkahelyemen, másrészt pont úgy néztem ki, mint egy póni. Ehhez persze tudni kell, hogy a hajam a legszebb testrészem mind a mai napig. A fodrászom sírva is fakadt.

--pagebreak--

Az öreg harmincas
Nem is nagyon tudtam mit kezdeni a harmincas éveim elejével. Azt sejtettem, hogy öregszem. Leginkább a foci-világbajnokságokból. Kezdetben a játékosokba voltam szerelmes, utána az edzőkbe, a végén pedig már arról ábrándoztam a tévé előtt, hogy hátha az én fiamból is ilyen klassz pasi lesz. Éreztem, hogy valami változik bennem, de kívülről még mindig rövid, barna hajú nő voltam, aki úgy öltözött, mint Nancy Reagan.
Utólag már tudom, hogy dögös, okos harmincas voltam, de akkor csak azt hallottam meg, amitől a lelkem mélyén rettegtem. Ennek a gondolatnak a lecsupaszított változata úgy hangzott, hogy a nő szavatossága harmincéves korában lejár. Anyukám – aki 21 évvel idősebb nálam – és a barátaim rémülten hallgatták, ahogy különböző határidőket állítok fel. Ezt meg azt megteszem most még utoljára, mert egy-két év múlva már úgysem tehetem meg. Azt mondogatták (és mennyire igazuk volt!): azzal, hogy öregnek tettetem magam, életem legszebb éveit pocsékolom el.
Kitaláltam, hogy mi nem illik már egy ilyen korú nőhöz. Ugye ahosszú haj alapból nem. A szexi ruhák egyáltalán nem. Aszórakozóhelyek pedig már rég nem. Ezért néha-néha elmentem a barátokkal kávézni, szigorúan öreges ruhákba bugyolálva, és ennyi. Visszagondolva tíz évvel ezelőtti énemre, igazat kell adnom akörnyezetemnek. Valóban idióta voltam.

Az ifjú negyvenes
Aztán anya lettem, és egy másik klubba kerültem.
Itt már nem arról szólt az élet, hogy bele tudom-e szuszakolni magam aballagási ruhámba, hanem az egyetlen, legnehezebb, ugyanakkor legizgalmasabb feladatról, amit csak kaphatunk: hogy egy pici jövevényből jó embert neveljünk, aki ráadásul boldog is. Kikattant az agyamban a parakor, és azt vettem észre, hogy 38 évesen megint hátközépig érő, dús, vastag szálú, vöröses hajkoronám van, szűk, térd fölé érő szoknyákat hordok, és jól érzem magam a bőrömben. A negyvenedik születésnapomat már kifejezetten vártam. Azt éreztem, hogy ez valami teljesen újnak a kezdete. Most tettük fel a B oldalt, ahol alegütősebb számok vannak. Most jövünk vissza a szünetről a második felvonásra, ahol végre megértjük, hogy mi miért történt korábban.
Az első rész azért volt, hogy felvonultassuk aszereplőket és elkezdődjön a cselekmény. Itt, a második részben csodálkozunk rá, hogy mi volt az első rész rendeltetése: megágyazni amásodiknak.
Már nem vonzott a korábbi énem. Megvolt, tanultam belőle. Szép volt, jó volt, elég volt. Újat akartam.

Amit már jól tudok
Én már ültem úgy egy San Diegó-i asztalnál, hogy a gyertya lángján keresztül Robert Redford húszéveskori alteregóját láttam rám mosolyogni, miközben a Csendes-óceán vize csiklandozta a bokámat. De láttam a nőgyógyászom arcát is, amikor elfordítja az ultrahangos monitort, mert nincs ott a baba szívhangja. Volt, hogy hajnalig táncoltam, de olyan is, hogy alvás nélkül dolgoztam napokon át. Eltemettem az édesapámat és megszültem a kisfiamat. Sírtam és nevettem minden létező emberi módon. Megjártam a poklot és a mennyországot, de most már azt is tudom, hogy ez így van jól. Hálás vagyok érte, hogy megadatott nekem, de nem akarom még egyszer végigcsinálni.
Végre ismerem magamat és azt a világot, amit magam köré teremtettem. Tudom, mi áll jól és mi nem. Mire vagyok képes és mire nem. Mi az, ami boldoggá tesz, és mi az, ami nem, épp ezért nem pocsékolok rá időt. Tudom, miről szólnak az emberi játszmák, és ha van kedvem játszani, akkor végigcsinálom, ha nincs, akkor egy-két unalmas részt átugrok. Értem, mi zajlik körülöttem, és ezt borzasztóan élvezem.
A legeslegnagyobb adomány, amit ebből a tudásból meríteni lehet, az apillanat értéke. Nem szaladunk el mellette, hanem megállunk és kimondjuk, akár hangosan is, hogy ezért érdemes élni. És mivel atudás már a miénk, akár gyűjtögethetjük is az efféle élményeket. Csak rajtunk múlik.

Bölcsesség és izgalom
Két napja ünnepeltem a születésnapomat, és vele együtt életem első olvasószemüvegét. Még nem szoktam meg, hogy van nekem ilyen. Az előbb észrevettem, hogy elfelejtettem felvenni, de egyáltalán nem hiányzott. Tény, hogy ha egy száguldó autó ablakán kidugnám a fejem, pont úgy néznék ki, mint egy buldog. A kezemen már vannak barna öregségi foltok. Cipőkanállal sem tudnám belepréselni magam 40-esnél kisebb ruhába, agravitáció pusztításáról már nem is beszélve. De reggel fel fogok kelni, felveszek egy rendkívül mókás, ruganyos talpú bakancsot, és egy órán keresztül le-föl pattogok az edzőteremben. Olyan lányokkal, akiknek az anyja lehetnék. Büszke leszek, mert meg tudom csinálni, pont úgy, mint húsz éve. Megint növesztem a hajam, és talán megengedem abarátaimnak, hogy elcipeljenek egy zenés-táncos vendéglátó-ipari egységbe, mert nem akarom hatvanévesen bánni, hogy mi mindent hagytam ki hamvas és zsenge negyvenes éveim elején.
Hiszem, hogy az életnek ez a fele máshogy izgalmas, mint az előző volt. És biztos vagyok benne, hogy rengeteg izgalmat tartogat. Feszes hátsónkat – már akinek volt– nem kaphatjuk vissza, de nem veszthetjük el a bölcsességünket sem. A lélek, mint tudjuk, amúgy sem ismeri a kort.

Szerző: Keleti Andrea, fotó: profimedia.hu. Ez a cikk a 2011. évi novemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.