Kicsit feszengve ülök a süppedős bőrfotelban. Először vagyok hipnoterapeutánál. A szomszédasszonyomra gondolok, akiről „kiderült”, hogy előző életében Kleopátra papnője volt. A kertkapunak támaszkodva mesélte, hogy egy reinkarnációs hipnózison ráismert saját magára, bár nem egészen úgy nézett ki, mint most. Az egyiptomi fáraó lábainál térdepelt, és csillogó nyakéket viselt. Jelentőségteljesen nézett rám, amolyan „csak hogy tudd, kivel van dolgod” pillantással, majd sarkon fordult, felkapta a slaugot, és ment kertet locsolni.
„Érdekes szafari a tudatalattinkba. Nagy divat mostanság visszanézni – mondja Badár László hipnotizőr. – De nincs túl nagy jelentősége, hogy mit látunk ott, hacsak nem a jelenlegi életünkre kiható lelki problémákra keressük a választ. Vegyünk egy példát! Ha eljön hozzám reinkarnációs hipnózisra egy minden tekintetben sikeres vállalkozó, és kiderül róla, hogy a középkorban földtúró jobbágyként pestisben halt meg, az min változtat? Más ember lesz tőle? Nem lesz más. Sőt, talán kicsit csalódottan távozik, mert azt hitte, előző életében egy hódító hadvezér testében élt.”
Oké, értem a finom célzást. Gyarló dolog egy minden kétséget kizáróan hatékony terápiás módszert, a hipnózist ilyesmire használni. Mintha egy Michelin-csillagos étteremben rántott húst rendelnék. Csakis a cikk kedvéért (no meg persze azért is, mert most már tényleg megöl a kíváncsiság), lehetne, hogy engem is…visszarepít, vagy hogy mondjam?

Csak a halál biztos
Mindenkiben önkéntelenül is felmerül a kérdés: vajon minden odalesz, amikor meghalunk? Vagy van olyan részünk, amely túléli a fizikai megsemmisülést? És ha van ilyen részünk – hívjuk az egyszerűség kedvéért „léleknek” –, mi történik vele? Hova kerül?
Minden vallás egybehangzóan hirdeti, hogy a földi élet csak átmeneti állapot, és a halállal nem ér véget minden. Eszerint akár hisz benne valaki, akár nem, a lelke kiszáll elhasználódott testéből – ám a folytatás, vagyis a halál utáni „lét” evilági életünk tetteitől függ.
A zsidó, a keresztény és az iszlám vallás azt tanítja, hogy akik Istennek tetsző életet élnek, valami jó helyre – például a mennyországba – jutnak, a bűnösökre pedig örök kárhozat vár.
A hinduizmus és a buddhizmus ezzel szemben azt állítja, hogy a halál pillanatában kiszabadult lélek fölött nem egy mindenható Lény rendelkezik valamely túlvilági életben, hanem a lélek mindannyiszor újjászületik egy földi testben, amíg el nem éri a tökéletességet. Akkor végre kiszakad az állandó újjászületések láncolatából és egyesül a világmindenség energiáival – de hogy addig ki milyen alakban folytatja földi útját, azt előző életének karmája határozza meg.

Hiszem, ha látom
A hipnoterapeuta, akit a cikk elején fölkerestem, azt mondta: tudatalattim akkor akar visszanézni az előző életembe, ha annak valamely tapasztalata választ ad jelenem egyik problémájára. Kérem szépen, nekem nincsenek problémáim – visszakoztam, de azért belevágtunk a szuggesztiókba. A hipnotizőr képzeletben beküldött egy épületbe, aztán lépcsőkön mentem egyre lejjebb és lejjebb, míg meg nem érkeztem előző életem küszöbére.
„Mit lát most?” – kérdezte terapeutám, és a képek valóban úgy rajzolódtak ki előttem, mintha moziban ülnék. Körülöttem hatalmas szoba, az óriási ablakokon súlyos brokátok, előttem baldachinos ágy. Sehol senki, ezért elindulok kifelé, keresztülhaladok egy barokk kastély szobáin. A terapeuta javaslatára tükröt keresek, és megnézem magam. Homályos az arcom, a testem viszont jó negyven-ötven kilóval többnek tűnik, mint a valóságban. Hú, de kövér vagyok – borzadok el, és kilépek az épületből, szépen nyírt sövények, bokrok közé. „Hol van most? Melyik országban?” Franciaországban – vágom rá, bár fogalmam sincs, honnan tudom. Továbbra se látok senkit. Biztos mindenki elment otthonról.
A hipnotizőr egy korábbi szuggesztióban megkért, hogy írjak fel egy papírra egy élményt, állapotot, tudást, tapasztalatot, amire kíváncsi vagyok. Az én papíromon ez a mondat állt: „A teljes boldogság pillanata.” Lenézek a lapra, és hangosan felolvasom. „Most boldog?” – kérdezi a terapeuta, nekem pedig összeszorul a szívem. Egyedül állok, mindenki elhagyott, nem is vágyom őket megkeresni, és jó így. Elsírtam magam – és ezzel ki is penderedtem az előző életemből.
Egy órán át azt próbáltuk megfejteni a hipnotizőrrel: bár csodás családom van, két gyönyörű gyerekem, vajon mit üzen a tudatalattim azzal, hogy a boldogság pillanatához egy magányos képet társít? Az előző életemet láttam? Vagy csak az elmém kreált egy hamis világot, hogy ezáltal felvessen egy valóságos problémát? Sosem tudom meg. De talán nem is baj. A múltat továbbra is a feledés leple borítja.

Szerző: Svraka-Gévai Júlia, fotó: Andrea Varani / folio-id.com