Ez a mondat szinte minden romantikus (vagy kevésbé romantikus) regényben elhangzik.

Igazából azért akadt meg a szemem rajta, mert a nyáron olvasott strandkönyveimben minden „mellesleg” érintett szereplő 35–45 év körüli, többgyermekes, karcsú nő volt. Elgondolkodtam, hogy vajon miért nem szerepel egyetlen helyen sem, hogy „a férfi mohó vágytól fűtve kapcsolta ki az asszony melltartóját, s a két mellbimbó csipkebörtönéből kiszabadulva azonnal 14 centit zuhant, majd bágyadtan nézte a földet”. Valószínűleg ez a befejezés jóval reálisabb, mint a hetyke ég felé meredés, bár el kell ismernem, hogy nem épp romantikus regénybe való.
Mellünk nőiességünk egyik legfontosabb szimbóluma, és ellenáll mai kontrollmániás világunknak, mert jóformán semmilyen ráhatásunk nincsen állapotára. Se torna, se erősítés, se krém nem tudja javítani méretét, alakját, pozícióját, életünk (életmódunk) és korunk viszont nagyon is nyomot hagy rajta.

--pagebreak--

A páromat nem zavarja
A 24 éves Gina 18 kilót adott le majd egy év alatt. „Amikor fogyókúrás inspirációnak a hűtőre ragasztottam sovány lányok fotóit a saját arcommal, lelki szemeim előtt csak karcsú derekat és hosszú combot láttam, tacskófül formát felvevő mellet nem. Pedig mivel a mell nagyrészt zsírszövet, a nagymértékű súlyvesztés sajnos igencsak megviseli az állapotát, tanúsíthatom. Nagyon jól emlékszem, hogy a fogyás idején egyfelől mérhetetlenül boldoggá tett a szépen laposodó hasam, másfelől viszont iszonyúan szorongtam egyre fogyó és egyre puhuló mellem láttán. Volt egy olyan pont, amikor majdnem feladtam a fogyókúrát, mert úgy éreztem, én ilyen csúnya mellel soha többé nem merek levetkőzni a párom előtt. Egyébként alaptalanul aggódtam, mert őt ez egyáltalán nem zavarta. Engem viszont a mai napig bánt kicsit, noha a bőröm valamennyire már összehúzódott, és jobb a helyzet, de a cicim már sosem fog úgy kinézni, mint a fogyás előtt.”
Nagyon sok nőnek a terhesség hagy nyomot a mellén, így volt ez a 32 éves Edinával is. „Eleinte borzasztóan büszke voltam növekvő mellem láttán, jól kihúztam magam és élveztem, hogy végre nem szivacs domborodik a pólóm alatt, a férjem pedig magánkívül volt a boldogságtól. De a növekedés csak nem akart megállni, én pedig egyszer csak észrevettem, hogy úgy nézek ki, mintha kismacskákkal küzdöttem volna álmomban, a két mellem oldalán ugyanis csúnya, lila vonalak jelentek meg. Az történt, hogy a bőröm nem tudott lépést tartani a gyors növekedéssel, és sok helyen megrepedt. Az orvosom azt mondta, ez természetes jelenség, a lila vonalak el fognak halványulni, majd teljesen kifehérednek. Már majdnem egyéves a kisfiam, de ez idáig sem halványultak el, igaz, még szoptatok.”
Kétség nem fér hozzá: nincs csodálatosabb feladat a világon, mint saját testünkből táplálni egy kisbabát. A mellel azonban cifra dolgokat is képes művelni a szoptatás: sok esetben a tejtermelés beindulásakor gyorsan megnő, aztán a megnyúlt kötőszövet már nem képes visszahúzódni az eredeti méretre, és mellünk lógni kezd. De hallottam már féloldalasan megnőtt mellekről, Boney M-kislemez méretűre tágult mellbimbóról és színváltozásról is.

--pagebreak--

Az eltűnt testrész nyomában
„Úgy tűnik, én szerencsés géneket örököltem – meséli Évi –, mert bár három gyereket szültem, semmit nem változott a mellem. Na jó, ha nagyon akarok különbséget keresni, akkor talán egy icipicit puhább, mint volt. Fogalmam sincs, hogy min múlik ez, pedig csak kampányszerűen kenegettem, ha épp eszembe jutott, és nem is nagyon sportolok. Igaz, hogy 14 kilónál többet egyik terhességemnél sem híztam.”
Andrea mellén viszont nagyon is nyomot hagyott a szoptatás: „Két gyerekem van, mind a kettőt majdnem egyéves koráig szoptattam. Nem hiszek már a Mikulásban, így teljesen tisztában voltam vele, hogy a szülés után a mellem nem lesz tinicici, arra azonban nem számítottam, hogy teljesen eltűnik. Sajnos előfordul, hogy a szoptatás után a mirigyállomány annyira visszahúzódik, elcsökevényesedik, hogy a mell jószerével eltűnik. Velem is ez történt. Borzasztóan zavar, és bár a férjem egyelőre ellenzi (azt mondja, neki így is tetszem), fontolgatom, hogy plasztikai sebészhez fordulok. Nem pornósztár méretű dudákat akarok, csak az eredeti méretet szeretném visszakapni. Félreértések elkerülése végett egy másodpercig sem bántam meg, hogy szoptattam, csak úgy gondolom: miért szégyenkezzem a nem létező mellem miatt, ha van a problémámra megoldás?”

De miért is félünk a kor jeleitől?
Bár pár évvel ezelőtt az Amorf Ördögök-sláger megénekelte, hogy „a-duá, a-diá, ha kicsi, ha nagy, nincsen a világon szebb, mint a cici”, sajnos meg vagyok győződve róla, hogy jóformán lasszóval kellene vadásznom, ha olyan 30 körüli nőt akarnék találni, aki maradéktalanul elégedett a mellével. Akié kicsi, nagyobbat szeretne, akié nagy, az feszesebbet. Van, akit az zavar, hogy túl távol ül a két melle, mások a mellbimbójuk színén bosszankodnak. A legdöbbenetesebb az volt, amikor múlt hónapban egy lánybúcsún pezsgőzve a 37 éves Kati ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy „igénytelen az a nő, aki két gyerek után nem csináltatja meg a mellét”. Megmondom őszintén, hogy torkomon akadt a pezsgő és vártam, hogy a többi résztvevő is felzúduljon ezen a kijelentésen, de igencsak meglepődve vettem tudomásul, hogy többen egyetértően bólogatnak. Őrület! Komolyan erre tartana aközvélekedés? Képtelen voltam elhinni, ezért – mint látens igénytelen – én is beszálltam a témába, és elmondtam, hogy bár semmi problémám nincs a mellplasztikával, egyáltalán nem ellenzem, ez mégsem igényesség kérdése, hanem inkább igényé. Mármint hogy van-e rá igény vagy nincs. Kati viszont másképp gondolja: „Mindenki tudja, hogy a legtöbb férfi vizuális típus, ezért nem várható el tőlük, hogy ugyanúgy rajongjanak a feleségük két gyerek lenyúzta melléért, mint a hajdani, szép kerek almaformáért. Ezért ha a nő ad magára, a családalapítás befejeztével szépen rendbe hozatja magát. És a pénz itt nem kifogás, mert már bárhol meg lehet csináltatni hitelre is.” (Akkor még azt hittem, ez valami vicc, de nem, tényleg lehet hitelre cicisedni.) Erre nem nagyon lehetett mit mondani, így csak annyit kérdeztem: e szerint az elmélete szerint leigénytelenezné asaját anyukáját, sőt továbbmegyek, a nagymamáját? Kati azonban csak a mi generációnkra tartja érvényesnek a szabályt. Vajon miért? Miért vették a régiek különösebb lelki trauma nélkül tudomásul, hogy a testük öregszik, és miért hiszi a mi generációnk egy része az öregedést igénytelenségnek?
A magam részéről hiszek abban, hogy a barátunk/férjünk nem öltözőszekrényt pucér csajjal kiplakátoló kamasz már, és tisztában van vele, hogy a női test a szüléssel, aszoptatással és a korral átalakul. (Eltekintve attól az elenyésző kisebbségtől, aki már a szülőágyról a 27-es csípőfarmerjába ugrik bele, striát csak a neten látott, amellén a két és fél éves szoptatás egyáltalán nem hagy nyomot, és aki csak a mesében vagy a bulvármagazinokban létezik.)
Az ugyanis teljesen bizonyos, hogy a korral – a szerencsés kivételeket nem számítva – változik a mell állapota, és az is, hogy a fiatalság eszményének lázában égő társadalmunkban ezt sokan nehezen viselik el. De akárkivel beszéltem a témáról – reprezentatív mintáról szó nincs –, mindenki azt mondta, a párját/férjét/barátját nem zavarja az, ami őt igen. Csupán a véletlen műve lenne, hogy asok önmagával elégedetlen nőnek csupa elfogadó partnere van? Vagy csak mi nők emésztjük magunkat a soha el nem érhető tökéletesség utáni sóvárgással?

Szöveg: Kelemen Kata, fotó: Europress. Ez a cikk a 2011. évi novemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.