Pandzsábba, India Pakisztánnal határos államába jól karbantartott országút vezet Delhiből, de a kis település határában kátyús porúttá változik. Indiai szikh sofőrünk, Lakhan családjához igyekszünk. Egy megvilágítatlan utcán állunk meg, amit széltében-hosszában elfoglalnak a kíváncsi családtagok, Lakhan felesége, anyja, apja, gyereke és az öccse felesége. Csak az öccse hiányzik, ő ugyanis bútorasztalosként Dubajban dolgozik, ahol a pandzsábi havi átlagkereset dupláját keresi. Sofőrünk a hagyományokhoz híven először a szüleinek mutat be. Anyukája pirospozsgás, élettel teli asszony, apja vízipipát szív és véreres szemével hunyorog. Lakhan feleségének és egyéves gyermekének csak futólag köszön, bólintással.
Imára összetett kézzel, fejhajtással és a „manaszte” szóval üdvözöljük őket. Az utcáról betessékelnek az agyagtalajú udvarra, majd leültetnek a négy szoba egyikébe, a hitvesi ágyra. Az utcán, az udvaron és a kis házikóban sincs áram, az üveg nélküli ablakot csupán háló és függöny takarja, pedig Északnyugat-Indiában a 25 fokos nappali hőmérséklet éjszakára akár 10 fokra is lehűl. Fűtés nincs, csak a legjobb szállodákban.

Házasulás, női és férfimunkák
Furcsálltuk, hogy a családja iránti szeretetét nem mutatja ki előttünk. Úgy viselkedtek, mintha távoli ismerősök volnának. Indiában ugyanis a nyilvánosság előtt még a házastársak sem köszöntik csókkal vagy érintéssel egymást.
Lakhannak a családja választott feleséget. Ha nem fogadná el a szülők kérését, kitagadná őt a nagycsalád, nem lakhatna a közös otthonban, ahol általában három nemzedék él. A szülők választása nem kizárólagos: ha nem tetszik a körültekintően kiválasztott lány, másikat szemelnek ki. Harminckét éves sofőrünk a felesége előtt már két lányt látogatott, hogy valamelyest megismerkedjenek. Két-három órát tölthetett egy-egy alkalommal
a kinézett lánnyal, de kizárólag családi körben, és nem hagyhatták el a házat. Végül két éve döntött a harmadik mellett.
A három asszony: az anyós és a két menye felváltva főz, takarít, söpröget a szomszédos szikh templomban vagy a tenyérnyi udvaron. A nők dolga az összes ház körüli munka, a férfiak pedig a földeket művelik, a cukornáddal dolgoznak, téglát égetnek vagy a narancsligetet őrzik.
Kisvártatva átvisz sofőrünk a szomszéd faluba, a szálláshelyünkre, felesége húgának a házába. Itt már van toalett, persze nem angolvécé, hanem a szokásos: lyuk a földön, mellette kanna és egy kis merítő edény. A „vízzel leöntöm, bal kézzel megtörlöm” megoldás jegyében számít illetlenségnek bal kézzel pénzt nyújtani vagy kezet rázni. Kút az udvar egyik oldalán, a szobánktól öt lépésre pedig az istállóban két bivaly álldogál
a sötétben.

A szikh vallás
A szobában színes plakátok ábrázolják a szikh vallás fő alakjait. Az egyik képen a főguru, Nának, aki a mai Pakisztán területén született a 15. században. Maga a „szikh” szó tanítványt és tanulást egyaránt jelent, így nevezik a szikh szentírás követőit. Pandzsáb (ahol jelentős a szikh lakosság) és a belőle kiszakított muszlim Pakisztán 1947-ig a hindu India része volt. Amikor a „brit birodalom ékköve” felszabadult az angol gyarmati sorból, úgy akarták meghúzni a határt a hindu és a muzulmán területek között, hogy a muzulmánok nagy része átkerüljön az új államba, Pakisztánba, de a mindenkori határ menti területeket többnyire kevert lakosság lakja. Ez a helyzet Pandzsábban is, ahol hinduk, muzulmánok és szikhek élnek.
A szikhek saját államot akartak, ami az 1947-es határ meghúzásakor nem lett volna elképzelhetetlen, ám nem ez történt, mert az ősidőktől lakott területük két részre szakadt. A muszlimokat a már önállóságot szerzett Pakisztánba költöztették,
a hindukat és a szikheket pedig Indiába. A lakosságcsere során mintegy tízmillió embernek változott meg a lakhelye, és a helyszínre vezényelt katonaság több mint ötszázezer embert megölt. Ma Pakisztánban él Indonézia után a világ második legnagyobb muszlim közössége.
A falon lógó másik képen a Tíz Guru látható, akik az egyistent jelképezik, magyarázza sofőrünk.
Indiának, Kína után a világ második legnépesebb országának mintegy egymilliárd lakosa van:
85 százalékuk hindu, 11 százalékuk pedig muzulmán, és csupán 2 százalékuk szikh. A szikhek így is 20 milliónyian vannak, azaz a szikh a világ öt legnagyobb vallása közé tartozik. A szikhek – a hindukhoz hasonlóan – hisznek a lélekvándorlásban, de a hinduk sokistenhitét tagadják: csak egy istent hisznek. Tipikus turbánt viselnek, nem dohányoznak, nem fogyasztanak alkoholt és kábítószert, a hajukat és a szakállukat nem vágják. Elvben. A hagyományok ugyanis lazulóban vannak. Sofőrünk csak a mobiljában mutat turbános képet magáról, ma már rövid, zselés hajjal vezet, turbán nélkül.

KATT a képre a galéria megtekintéséhez!

Reggel a szikheknél
Hajnali fél ötkor kissé összefagyva arra ébredek, hogy megszólal a szikh imaének, s azt követően maga az ima. Neszeket hallok: vizet húznak a kútból, majd gallysöprűvel az egész udvart felsöprik.
Elindulunk bevásárolni, hogy ajándékot vegyünk a családnak, meghálálva vendéglátásukat, de alaposan meglepődünk, amikor a sofőr felesége beül egy kelmeárushoz, és hosszasan válogatni kezd, majd a százféle anyagból négyet kiválaszt, nem is olcsón. Bizonyára gazdag ember benyomását keltjük, mint általában az európai turisták. Vett anyagot magának, sofőrünk anyjának és öccse feleségének, meg egyet tartalékba. A fiának műanyag játékot, apjának pipadohányt.
Meglátogatjuk a nagymamát is, aztán elindulunk a narancsligetbe, amit Lakhan apja őriz, és megkóstoljuk a friss narancsot. Sétálunk egyet a faluban, üdvözöljük a trágyagyűjtő asszonyokat, akik kezükkel tapasztják össze és formázzák a tehén- és bivalytrágyát, majd egy marihuánaligetben magányosan legelésző ló, egy házat építő és egy cukornádat vágó turbános férfi mellett sétálunk el.

Az indiai–pakisztáni határ
Az attari határnál leparkolunk egy kijelölt helyen. Az erődök, a szentélyek, a turistalátványosságok közvetlen közelében tilos parkolni – biciklis, motoros riksák vagy lovas kocsik kínálják szolgáltatásukat, amelynek ára a fehér arc láttán azonnal minimum a duplájára nő.
Attariban, az indiai–pakisztáni határnál mindennap fél öt körül megkezdődik a határzárási ceremónia, a határátkelőhely ugyanis csak délelőtt tíztől délután négyig üzemel. Teherautókat napközben sem engednek át, az árut át kell pakolni a másik ország rendszámát viselő autókra. A határ előtt megmotoznak (férfiakat és nőket külön, az út két oldalán levő kabinban), táskáinkat átvilágítják. Végeláthatatlan szögesdrótkerítés mellett haladunk el a ceremónia helyszínére. A katonák fegyveresen lépkednek, fehér zoknijuk a bokáig érő nadrágból kibukkan, fejfedőjük piros, parádés. Egy szószóló biztatja a tömeget: Hindustan Zinzabad – Éljen örökké India! Az innenső tömeg harsogására valószínűleg így válaszolnak a másik oldalon: Éljen örökké Pakisztán! Izgalmas, egyben félelmetes érzés elvegyülni a felhevült, feltüzelt, színes tömegben.

Az Aranyszentély
A határtól kábé egy órát tart az út Amritsarba, a Golden Temple városába. A szokásos kaotikus, átláthatatlan közlekedés fogad: tömött motoros és biciklis riksák, autók, buszok próbálnak dudálva, egymás elé vágva célhoz érni.
Az Aranyszentély előtt cipőmegőrző működik. A szentélybe csak mezítláb és fedett fővel léphetünk be. Áthaladunk egy sekély vizű, a láb rituális megtisztítására szolgáló területen, és belépünk egy tágas, árkádos térségbe, melynek közepét a szent vízzel telt medence, a Nektár Medencéje képezi.
A Guru hídon keresztül jutunk a víz közepén csillogó, arannyal fedett márványtemplomhoz. A szikhek fő szentélyét és zarándokhelyét hétszázötven kilogramm aranylemez fedi. A látvány káprázatos. Az épület fényesen visszatükröződik az enyhén fodrozódó víz felszínén. Férfiak szent imája hangzik fel, és elnyúltan örvénylik a körülzárt, fedetlen térben. Sok áhítatos, turbános ember csókolja a földet. Hatalmas, nyitott könyvek előtt egy-egy férfi ül a körfolyosó kis, üveges fülkéiben, négy ablakban, és olvas a szikhek szent könyvének, a Guru Granth Sahibnak másolatából, ügyet sem vetve a külvilágra.

Nádcukor és lakodalom
A határban lefékezünk egy cukornádültetvény mellett, és szemügyre vesszük a nádcukorkészítés folyamatát: egy forgó fogaskeréknél férfi ül, aki egyenként nyomja be a présbe a félméteresre darabolt nádat. A másik oldalon a kipréselt lé egy kör alakú edénybe csurog, ahonnan egy csövön át több tisztítóedénybe folyik tovább. Az utolsó edényt egy srác tüzeli a külső falánál, felül pedig karamellesedik és keményedik
a cukor, amit falapáttal kevernek, majd darabokat formáznak belőle. Sofőrünk is vásárol néhány jókora darabot.
Mire megérkezünk a faluba, összesereglenek a gyerekek. Lakhan főz, finom indiai fűszeres krumplis, borsós, lencsés, sárgarépás (ami itt piros répa), gombás pépet – ehhez helyi kenyérlepény, csapáti jár –, estére pedig csirkehúsból készít finomságot.
Az udvarra este besereglő, serdülőkorú fiúk-lányok nem vegyülnek egymással. Hoznak egy rozoga CD-lejátszót, diszkót rögtönöznek, pandzsábi táncot tanítanak. Majd meghívnak a szomszéd udvarra, egy szikh esküvőre. Táncolunk az arával és a színes selymekbe bugyolált nőkkel, akiknek festett tenyere a zene dallamára kecsesen mozog a fejük felett. Ezek a szikhek valóban nem mindig viselnek turbánt, iszogatnak is, és a hajukat is vágják. A modern világ ide is beköszöntött.

Ez a cikk az Éva magazin júniusi számában jelent meg először. Minden jog fenntartva!