Akkor most ki is lakik ebben a lakásban?
Judit: Én, a férjem és Barbara, a húgom.
Barbara: De én csak átmenetileg! 3 hónapra költöztem ide a gyilkosság után. Ha akkoriban nincs a nővérem, nem biztos, hogy felálltam volna. Na, ez épp 7 éve volt. De nem is maga a sztori a fontos. Hanem hogy ez indított el a változás felé. Azt szoktuk mondani, hogy a gyémánt kialakulásához két dolog kell: magas hőmérséklet és nagyon nagy nyomás. Úgy tűnik, ugyanez indítja meg az embernél is a változást: ha rohadt forró a lábad alatt a talaj, és őrült nagy nyomás alatt vagy. A családunkra rázuhanó kettős teher – mert még fel se lélegeztünk az én történetemből, amikor már jött Judit cégének a csődje – kiélesítette az elménket, és rájöttünk, hogy teljesen más felé kell menni.

Számba venni a javakat
Judit: Mivel már mindketten voltunk komoly bajban – én egzisztenciálisan, Barbi pedig valódi életveszélyben –, megtanultuk, hogy ilyenkor nem szabad pánikolni. Gondolkodni kell. Ha két perced van hátra az életből, akkor azt a két percet gondolkodással vagy cselekvéssel, de életben kell töltened. Magyarországon mindenki abból indul ki, hogy semmink sincs, és arra nem lehet építeni. Pedig a környezettudat ott kezdődik, hogy számba veszed a javaidat. És jó lenne, ha az emberek tudnák, hogy milyen hihetetlenül szerencsés földrajzi adottságaink vannak! Az ivóvízkészletünk egyedülálló, ha tehát valóban bekövetkezne egy 1-2 fokos felmelegedés, mi lennénk Európa oázisa. Így míg a világ más pontjai már valóban életveszélyben vannak, nekünk van időnk gondolkodni – ez a lényeg, és ez óriási felelősség.
Barbara: Először nagyon piciben, csak itt a lépcsőházban kezdtük el modellezni, hogyan lehet létrehozni egy egyensúlyban lévő mikroklímát. Egy olyan életet, amelyet a környezeted pusztítása nélkül és közösségben élsz anélkül, hogy állandó konfliktusok és perpatvarok mérgeznének.
Judit: Abból indultunk ki, amit a magyar társadalom ma magáról gondol: hogy mindenki hülye, utálja a másikat, és az emberek nem segítenek egymásnak. És ez csak három az önmagunkról élő negatív sztereotípiák közül. Innen jutottunk el oda, hogy ma van egy több száz fős közösségünk.
De miért pont egy lakótelepen álltatok neki a világmentésnek? A lakótelep ma épp az elidegenedés metaforája.
Barbara: Épp ezért. Egyébként meg hol lenne egyszerűbb közösséget építeni, mint ott, ahol sok ember lakik kis helyen?
Ez igaz. És ez különben is nagyon barátságos lakótelep. Ha a 90-es években épült volna és nem a 60-asokban, akkor nem is telepnek hívnák, hanem lakóparknak.
Barbara: Pontosan. Csak itt nagyobbak a fák, mint a lakóparkokban, mert már volt idejük megnőni. Az egész egyébként 2007 szeptemberében kezdődött. Az egyik nagy áruházláncnak itt, a lakótelep közepén van egy raktára, ahol éjjel-nappal pakoltak és zúgtak a hatalmas kamionok. Teljesen kicsinálták az idegeinket. Akkor írta meg Judit „Az Áruház Szomszédságában Élők Függetlenségi Nyilatkozatát”. Az emberek fele azt mondta, hogy neki rossz emléke van arról, hogy valamihez a nevét adja, de a másik fele aláírta. Így kezdődött a szappanoperánk, amelynek a végére elértük, hogy ma már csak délután 3-kor jöhet az utolsó kamion.
Egy adventi naptárral kezdődött
Aztán hamar rájöttünk, hogy konfliktusra alapozva nem lehet stabil közösséget építeni. Elhatároztuk, hogy óriás adventi naptárrá varázsoljuk lakótelepi lépcsőházunkat.
24 napon át minden áldott este 6-tól 8-ig kint voltunk a lépcsőházban. Úgy a tizedik napon kezdtek el szállingózni az emberek. Először persze picit mindenki húzódozott, de amint bekapcsolódtak a közös alkotásba, lett miről beszélni: hogy ki milyen technikával festi meg az ablakát, hogy tetszik-e neki a másiké, hogy kicsit pirosabb legyen-e a csizma. Azt láttuk, hogy az emberek élvezik, hogy szabad végre jól érezniük magukat. És rájöttünk, hogy ez érdekli őket, nem pedig a konfliktusok. Pedig előtte elképesztő ellentétek feszültek itt, sokan 25 éve nem szóltak egymáshoz olyan dolgok miatt, amikre már senki se emlékezett.
Judit: Aztán csináltunk két másik akciót is, a töklámpás fesztivált és a mézeskalács terepasztalt. Ezek mind kísérletek voltak, melyekkel azt a feltételezésünket akartuk ellenőrizni, hogy az emberek hajlandóak 100 százalékig egyetérteni valamiben, csak jól kell megválasztani az ügyet, alaposan előkészíteni és helyesen kommunikálni a döntést. Mindössze ennek a három feltételnek kell megfelelni. Engem rettenetesen foglalkoztat, hogy hogyan használhatunk fel a rendelkezésünkre álló végtelen javakból ilyen végtelenül keveset. A rendszerváltozáskor ugyanis az történt, hogy egy mindenféle egyéniséget eltaposó, a különbözőséget nem ünneplő, a szokatlant veszélyesnek találó, végtelenül korlátolt diktatúrából átlökték a társadalmat egy millió dimenziós helyszínre, a demokráciába. De az, hogy ebből a millió dimenzióból mi nem tudunk kihasználni egy-kettőnél többet, az nem a társadalom hibája, hanem olyan, mintha egy 40 éves kómából ébredt beteget kirángatnál az ágyból, és azt mondanád neki, hogy na, dolgozzál, boldoguljál. Így csináltunk ebből az egyébként számtalan lehetőséget hordozó rendszerből egy szomorú világot, amelyben nem boldogok az emberek, ahol óriási az elszegényedés, és hihetetlen ellentétek feszülnek hülye jobboldal és hülye baloldal között. Na de hipotézisem szerint ennek lett pozitív eredménye is: ahogy a pálma is teher alatt nő, a társadalmunk, amelytől szinte teljesíthetetlen dolgokat vártak el az elmúlt 20 évben, közben felnőtt.

Politika kizárva
Legalábbis azok, akik nem haltak ebbe bele. De ilyen pontos társadalomrajzzal miért nem a politikában tevékenykedtek? Ott sokkal nagyobb hatást lehet elérni.
Judit: A politikusok ma úgy értelmezik a részvételi demokráciát, hogy először legyél politikus, aztán majd beleszólhatsz a dolgokba. Szerintünk viszont nem az a megoldás, hogy megválasztunk valakit, aki utána 4 évig azt csinál, amit akar, és akinek ez nem tetszik, az mindössze azt a választ kapja, hogy tetszettek volna a választást megnyerni. Tudjuk, hogy ez tényleg diliházgyanúsan hangzik, de mi azt próbáljuk megvalósítani, hogy tízmillió embert hozzunk közös nevezőre.
Barbara: Először közös nevezőre hozunk tízmillió embert. És utána a Földet. A lépések tehát úgy néznek ki, hogy lépcsőház–lakótelep–ország–bolygó. Így készül a világbéke. Mindeközben a közösségi egyensúly mellett a testi egyensúly visszaállítását is teszteljük, ez utóbbit konkrétan rajtam. Én ugyanis a mai táplálkozási kultúra mintapéldánya vagyok. Gyerekkorom óta gyakorlatilag csak ételnek látszó tárgyakat fogyasztottam. Így hamar elromlott a szervezetem, inzulinrezisztens lettem, és ennek most az a következménye, hogy minden milligramm bevitt szénhidrátból zsírt csinál a szervezetem. Pedig ha nem kínozzuk magunkat kemikáliákkal, ha karbantartjuk a testünket, és persze ha boldogan, viszonylag stressz nélkül töltjük napjainkat, akkor akár 120 évig is élhetünk, a testünk ugyanis ennyi időre van hitelesítve. Egy fickó, aki ezt kutatja, úgynevezett kékzónákat talált a Földön, ahol kiugróan nagy számban élnek nagyon öreg emberek. Ahol nem természetes, hogy 60–70 éves korban nincs más dolgod, mint megkeresni a sírhelyedet, hanem éppen ellenkezőleg: az élet akkor kezdődik csak igazán. Így kezdte el Judit kutatni azt, hogy miként lehet az emberi testet is egyensúlyba hozni. És fejébe vette, hogy engem meg fog javítani. Ez érdekes kísérlet, mert nagyon hosszú idő volt, mire elromlott a testem, és legalább ilyen hosszú idő lesz, mire megjavul. Ráadásul még egy icipici változás is iszonyatos energiába kerül.

Fontos feladatok a konyhában is
Judit: Az élelmiszer- és a gyógyszeripar 30 év alatt elvitte az emberek gondolkodását egy olyan irányba, ahonnan hihetetlenül nehéz visszafordítani. Ez épp olyan, mint a dohányzás. Az elején még egész jó ötletnek tűnt. Aztán mire kiderült, hogy milyen felbecsülhetetlen károkat okoz az emberi testben, a lobbi elég erős lett ahhoz, hogy ma már heroikus küzdelem és dollármilliárdok kellenek az emberek leszoktatásához, pedig a többség ma már pontosan tisztában van a dohányzás káros hatásaival. Az ételekkel ennek a folyamatnak az elején tartunk. Ma már meg lehet különböztetni az ételt az ételnek látszó tárgytól, de egyelőre nagyon kevesen tudják, hogy hogyan. Nemsokára indítok egy netes főzőshow-t. Úgy fogják hívni, hogy Az Én Egészséges Urbánus Konyhám, és megmutatom, hogy lehetne másképp enni. Persze itt, a lakótelepi konyhámban fogjuk forgatni.
És miből finanszírozzátok mindezt? Drága mulatság a világmegváltás?
Judit: Az éves bevételünk 10%-át fordítjuk a projektjeinkre.
A régi fény- és hangtechnikai eszközök bérbeadásával foglalkozó cégem romjaiból megmaradt néhány projektor, azokat adjuk bérbe, Barbi pedig a szerszámgyártással foglalkozó családi vállalkozásunkat adminisztrálja távmunkában. De az időnk nagy részében a közösségi projektjeinken dolgozunk.
És most hol tart mindez? A lépcsőház már meg van gyúrva. Vagy már a lakótelepen is túlvagytok?
Barbara: Nem, a bázis egyelőre ez a Napfény–Toronyház–Dési Huber utcai háromszög, és most nyitunk a többiek irányában. De úgy gondoljuk, hogy mi pusztán indikátorok vagyunk, akik lökést adnak az embereknek, hogy a közösségre való természetes vágyuk helyreálljon. Szerintünk ugyanis minden embercsoportból lehet közösséget csinálni.
És kik vannak többen: a drukkerek vagy az ellendrukkerek?
Barbara: Csak drukkereink vannak.

Judit és Barbara honlapja: www.interaktivista.hu
Szerző: Hevesi, Portré: Molnár Zoltán, Smink: Simon Lulu, Fotó: Simon Benjámin

Ez a cikk Így készül a világbéke címmel az Éva magazin 2010. évi júniusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.