Én maradtam. Még. Szeretem az iskolámat, a „gyerekeimet”, a kollégák jó részét, még a vezetőséggel is kijövök. Kitartok hát. Egyelőre. De ha a helyzet nem javul, én is szedem a sátorfámat, ahogy idén év végén többen nagy levegőt vettek, és megtették, amitől annyian tartottunk.

A tantestületből négyen álltak fel. Egy huszonhét éves olasz és angol tanár, egy ötvenhárom éves magyar-angol szakos, egy negyvenegy éves tesitanár és egy nyugdíj előtt álló matematikatanár. Négy generáció, négy sors, négy háttér, négy életút. Megsirattuk őket, ám visszatartani egyiküket sem akartuk. Hiszen legszívesebben mi is azt tettük volna, amit ők, de kényelemszeretetből, gyávaságból, hivatástudatból mégsem léptük meg.

Augusztus közepén elhatároztam, hogy megkeresem ezt a négy – immár volt – pedagógust, és megérdeklődöm, kivel mi történt azóta. Találtak-e munkát, vagy sem, végleg hátat fordítanak-e a tanításnak, vagy megpróbálnak kiskapukat találni. Meglepetésemre mind a hárman gyökeresen más irányba indultak. A keresztnevüket engedélyezték, kérésükre azonban vezetéknevüket nem közöljük.

Klári

Pályakezdőként ez volt az első iskolája. Imádta a gyerekeket, és őt is imádták a gyerekek. Szenvedélye a tanítás, sírva vallotta be év elején, hogy képtelen más területen elképzelni magát. Az életben maradás azonban nagy úr. Klári közben szakított a barátjával, és többé nem tudta egyedül fenntartani az albérletét. Beadta hát a felvételét egy multihoz, még érettségi előtt távozott az iskolából. Most azt mesélte, hogy nem igazán érzi ott jól magát, de legalább megfelelő színvonalon él szingliként is. „Otthagytam a szívemet, hogy enni tudjak. Egyszer talán visszamegyek, de az csakis egy másik világban lehetséges.”

Márti

Nem tudott végleg szakítani a tanítással. A sok hiábavaló sztrájkolás és engedetlenkedés után végül felmondott, és egy magániskolába igazolt. Még nem tudja, milyen lesz a szeptemberi iskolakezdés egy vadonatúj közegben, de a suli programja és ideológiája közel áll hozzá, a fizetése pedig jóval több. Így egyedülálló anyaként lányának is jobb életet tud biztosítani. „Hiányozni fogtok, de legalább nem kellett elhagynom a gyerekeket. Meglátom, hogy alakul az életem klasszikus tanárként egy kísérletezőbb terepen. Akárhány éves vagyok is, izgatottan várom az új életet.”

Attila

Van személyiedző-másodfoglalkozása, az ottani kollégái nem értették, miért tolja még mindig az ipart egy olyan helyen, ahol negyedannyit keres. Attila viszont imádja a gyerekeket. Vérző szívvel adta be idén a lemondását. "A feleségem a második kislányunkat várja. Muszáj több pénzt keresnem, ha méltó életet akarok biztosítani a családomnak. Az az igazság, hogy az idei tanév túl sokat kivett belőlem, kicsit csalódtam a tantestületben, nem részletezem, miért. A diákokban azonban nem. Nagyon fáj, hogy meg kell válnom tőlük, de most így hozta az élet. Meg az oktatásügy."

Ferenc

Majdnem nyugdíjasként vállalta a felmondás terhét, de azt mondja, nem tudott volna egyenes gerinccel tovább tanítani. Fél éve volt egy műtétje, azt is a munkahelyi stressz számlájára írja. Három évvel a nyugdíj előtt most munkanélküli, néha alkalmi munkákat kap, magántanítványokat továbbra is vállal, és jól kereső fia támogatja. „Szerencsémre sok embernek van szüksége matekkorrepetálásra, így biztosan nem halok éhen. Időm nagy részét egy komputer előtt töltöm, egyre kevesebb a hús-vér tanítvány, és meg kell mondanom, ez nagyon hiányzik. De inkább vállalom, mert az a közeg, ahonnan eljöttem, megbetegített.”

Utóirat: a négy kollégát azóta sem pótoltuk. Pedig pár hét, és itt a szeptember...

Az Alábbi galériában pedig további 7 tanár történetét olvashatod el.