Cikkünk szerzője, Lángh Júlia eddig négy országban mintegy tízféle foglalkozást űzött, nigerben óvónő is volt. Könyveit a Magvető Kiadó adja ki. Jelenleg Magyarországon él, és egyik feladatának az afrikai mindennapok bemutatását tekinti, az afrikai regényirodalomból vett idézeteken keresztül.

Ez a tutszik szépségeszménye, ahogy Scolastique Muka-songa ruandai írónő emlékszik rá önéletrajzi regényében. Tükör nem létezett, fodrász sem – a faluban csak a férfiaknak volt borbélyuk, aki az út mentén, egy nagy fikusz alatt helyezte el az ügyfeleknek való egyetlen széket.
„Nekünk az egyik lánytestvér vagy barátnő vágta bele sűrű, göndör hajunkba a félhold formájú geometriai alakzatokat: ezt a frizurát amasunzunak nevezik, és csak a házasulandó fiatal lányok viselik, amíg férjet keresnek.” A városokban ekkor – az 1970-es évek elején – már nem volt szokásban az amasunzu, ez a régimódi és inkább megalázónak érzett frizura. Az általános divat a göndör haj kiegyenesítése volt, a szakiskola kollégiumában is, ahová az elbeszélő került.
„Csak néhány kiváltságosnak volt meg a művelethez szükséges eszköze: egy sűrű fogú, fanyelű fémfésű. Tűzön föl kellett forrósítani, és elegendő volt végighúzni göndör hajzatunk vad bozótján, hogy a hajszálak selymes, lágyan hullámzó tincsekben omoljanak le a vállunkra.”

A sima haj eszménye
De ilyen becses eszközhöz csak a gazdag kereskedők és az állami tisztviselők lányai jutottak hozzá. A faluról fölkerült szegény lányok megtalálták maguknak az alternatív megoldást, méghozzá a kollégium mosókonyhájában.
„Ott voltak a faszénnel tüzesített vasalók. Igaz, hogy
a vasaló súlyos tárgy, és nem olyan könnyen kezelhető, mint a fésű, de azért, ha elég forró, ki tudja egyenesíteni a göndörséget. »Kivasaljuk a hajunkat«, nevetgéltünk.
A jobb hatékonyság érdekében előbb bekentük a hajunkat zsírral, amit a reggelire kapott zsíros kenyérről kapartunk le észrevétlenül.”
A hajegyenesítés módszere csak annyit változott az idővel, hogy megjelent a sütővas. Egy 90-es években játszódó togói regényben – Cola cola jazz a címe – ezt olvashatjuk:
„A hajam sercegve sült, mint egy kecskegida szőre a tűz fölött. Nővérem a parázstartó lángjai fölé tette a sütővasat, izzásig hagyta hevülni, és nekiment vele kari-tévajjal bőségesen bekent hajamnak. Ebből sűrű füst kerekedett, fanyar szag áradt szét körülöttünk. Én csönd-ben szenvedtem. Hiába a jeges vízbe mártott törülköző a vállamon, a forró, olvadt vaj becsurgott a nya-kamnál és égette a bőrömet.”
De azért a nők többsége általában nem akar egyenesíteni, inkább kihasználja a rugószerű göndörséget ötletgazdag afrofrizurák megalkotására. Az életben is, a regényekben is bírálat éri a külsejüket – ki tudja, miféle bevallatlan vágyak alapján – megváltoztatni akaró nőket. A kongói Alain Mabanckou egyik híres regényében egy cimbora a kocsmában panaszkodik volt feleségére:

Bőrfehérítés
„...csak fecsegett reggel, délben, este a kövér téns-asszonyokkal, elvált és özvegy nőkkel, ezekkel a bűzlő -ruhás boszorkányokkal, ezekkel a pajkosseggűekkel, akik fehérítik a bőrüket, akik kiegyenesítik a hajukat, hogy a fehér nőkre hasonlítsanak, miközben a fehér nők közül egyesek úgy fonják a hajukat, ahogyan a néger nők szok-ták, látod a problémát, ugye, a feleségem tehát az ilyen dőljhátrakatákkal lógott...”
Afrikában a nőket mindig sikerült megnevettetnem azzal, hogy a fehérek képesek órákig feküdni a napon krémekkel bekenve, csak hogy jó barnára süljenek. A vidámságot növelte, hogy az afrikai nők között mindig akadtak néhányan, akik viszont világosítani akarták szép fekete bőrüket. Ezt egy Ambi nevű kenőccsel csinálták, amitől elég gyakran foltos lett a bőrük – úgy is hívták őket, némi megvetéssel, hogy párducok.
Párizs bevándorlóktól tarka Belleville negyedében is meg-szégyenítés éri a fiatal nőt, aki dühödten megy reklamálni barátai közé a sarki kávéházba. A kameruni származású Calixthe Beyala egyik regényében vagyunk:
„– Bőrfehérítő bűbájolást ígért! De az az ember egy tolvaj! Becsapott! Elvette a pénzemet, és én végigcsináltam a bűbájolást, ahogy ő mondta, és imádkoztam, és tessék, még feketébb vagyok, mint azelőtt! Próbáld csak ki, Kuam bácsi, majd meglátod, hogy nem mondtam hülyeséget.
– De nekem nincs kedvem változtatni a színemen! – mondja az öreg Kuam. – Szeretem a bőrömet olyannak, amilyen.
– Jó, jó, de mégiscsak ti, pasik késztetitek a nőket, hogy fehé-rítsék ki magukat – mondja a lány.
– Na, én aztán biztos nem! – válaszol Kuam meg-botránkozva. – Az én feleségem szénfekete, és olyannak szeretem, amilyen.”

Fejkendő, grigri, fétiskarika

– Ajjajjaj, ajjajaj – nyögte és alsókarjával megtörölte a homlokát, amitől kicsit elmozdult »pofon az anyósnak-apósnak« módjára megkötött, keményített fejkendőjének két szemtelenül szétálló szarva.”
A már idézett ruandai regényben is találkozunk jelentéssel bíró fejkendőmegkötéssel. Egy fővárosból érkezett fiatal nő iránt rajonganak az iskolás kislányok:
„Fenntartás nélkül csodáltuk járását, öltözködését. Olyan volt, mintha maga a főváros jött volna le ide hozzánk. Ringattuk, mint ő, az apró fenekünket, amely nyilvánvalóan nem tudott versenyre kelni az ő kidomborodó hátsójával, irigyeltük tarka ruháit, magas sarkú cipőit. Utánozhatatlan volt, ahogy a kendőjét megkötötte a fején, ezt a módit úgy hívják: »sinabwana«, azaz akinek-nincs-férje«.”
Ami pedig a grigriket és az amuletteket illeti, az a termé-szetes, ha csak a bőrzsinórjuk látszik a nyakban, mert a hatékonysághoz a grigrit a bőrhöz simulva kell viselni. És noha a ruha eltakarja, a védelmező talizmánt mindig ékszerrel felérő, díszesen megmunkált, különféle színekre festett, rojtos bőrtasakok rejtik.
Máme Szofi mellett, ugyanabban a Sembène Ousmane-regényben, az idős Ramatuláj is mindig hordja öltözéke alatt, testéhez simulva a grigrijeit. „Ramatuláj hosszú köpenye erősen kidudorodott a hasán a rengeteg amulettől, amelyek egymást keresztező madzagokon lógtak a nyakában. A könyöke táján vörös, sárga és fekete fétiskarikák szorították a karját.” A fétiskarikák is beillenek ékszernek. De fő céljuk nem a díszítés, hanem a védelem minden rossz ellen. Ismerek egy Budapesten élő szenegáli fiút, akin mindig rajta van az ezüst karkötője. „Nálunk mindenki hord valami ezüstöt magán – mesélte egyszer –, mert az ezüst megvéd.” Szenegál más vidékein fekete vas karkötőt visel mindenki, még az egészen kicsi gyerekek is. Őket az védi meg. De az is mindig szépen megmunkált, mint az ékszerek.

Éva magazin 2009. november, Szöveg:Biczó Gabriella, FOTÓ: red dot, culturis/jándi attila, profimedia.hu
, Minden jog fenntartva