Az interjú az ÉVA magazin 2013. 9. számában jelent meg.

Tudtad, hogy bármelyik lapszámunkat újra megvásárolhatod digitális formában? Kattints ide!

Mégis: hogy bírod, ami most rád szakadt?

Úgy, hogy muszáj bírni. Vannak cégek, amelyekkel Zsolt kapcsolatban állt, akadnak elvarratlan anyagi ügyek, most, hogy ez a tragédia történt, például kiadják újra a könyvét. Elég prózai, hogy pénzekről kell ilyenkor beszélni, de szégyellős se lehetek, hisz Zsolt volt a családfenntartó, a megélhetésünkről van szó. Meg valahogy ez még megy is, igazán fel sem fogom, mi van. A polgármesteri hivatalba viszont háromszor is elfelejtettem bemenni, hogy szervezzük az emlékünnepséget, mert rájöttem, hogy nem is akarom felfogni, ami történt. Micsoda? Hogy beszélek majd egy hegymászóról, aki meghalt, ismertem is, oké, de hiszen az én férjem majd hazajön. Konkrétan beszélnem kéne valamiről, amit nem akarok elfogadni. Esténként még várom is Zsoltot, nem a hegyről, onnan nem jöhet, persze, most nincs itthon, mert dolga van valahol, előad a városban, de majd este hazajön. Van egy ilyen tudathasadásos állapotom jelenleg.

Csoda nem lehetséges?

Hallottam, hogy van, aki még reménykedik, hogy másik úton lejöhet. De nincs másik út. Ha nem értenék hozzá, ha nem álltam voltam magam is többször nyolcezres hegyen, én is biztos hitegetném magam.

Mit gondolsz a történtekről?

Azt, hogy Zsolt szervezete összeomlott. Nem lehet 24 órát felfele mászni, de az ember ott nem tudja ezt kiszámolni. Két egyjegyű számot nem tudsz öszszeadni abban a magasságban, és azt hiszed, hogy teljesen ura vagy a helyzetnek, de utólag olyan, mint egy álom.

Hogy képzeljem el?

Mondom, álomszerű. Tudod, hogy fent vagy és mit csinálsz, de csak amikor felébredsz, akkor jössz rá, hogy ez álom volt. Az a rossz, hogy az érzelmek meg a benned lévő sémák határoznak meg minden cselekedetet. Kiszámíthatatlan. A Makalun én azért nem jutottam fel egyszer a csúcsra, mert előtte megnéztem egy filmet a 96-os Everest-tragédiáról. Akik akkor ott felmentek, azok mind meghaltak, mert kimerültek, meg vihar jött.

Zsoltban mi dolgozhatott?

Az én elméletem az, hogy Zsolt nagyon erősen haza akart jönni. 2009-ben a Manaszlut is úgy tudta megmászni, hogy a csúcs után van a családja, meg kell mászni, mert utána van a haza. Most lehet, hogy meg sem fogalmazta magában, de azért ment tovább, mint szabadott volna, mert nem a csúcs, hanem a csúcs után volt az igazi cél. Azt el kell érni. Az érzelmei elvitték. Folyton arról írt, hogy de jó lesz nyáron, ezt meg azt csináljuk majd együtt, már az expedíció utáni időben élt, a csúcstámadásra is úgy indult el, hogy végre, utolsó etap, jöhetek haza. Megírtam neki e-mailben, hogy Zsolt, a hegyre figyelj, kérlek. Mi megvagyunk, a hegyre koncentrálj. Ő is tudta, hogy ha nem a hegyre figyel a mászó, hanem otthon jár az esze, az nem jó. Kockázati tényező. Ezért hibázhatott. Nekem jó ezt gondolni, az én lelkemnek ez az egyetlen elfogadható indok, hogy miért tette ki magát ennek a mászásnak.

Mindenki az életével játszik abban a magasságban.

Nem szeretem, amikor azt mondják, hogy ott érte a vég és most ott van, ahol mindig is akart lenni. Az igazság az, hogy Zsolt öregen akart meghalni, ágyban, párnák közt. Velem megöregedni. A szülinapomon azt mondta, hogy hatvanhat évesen is jók leszünk együtt. Unokákat is akart. Minden expedíció egy őrlődés volt már neki. Mint elvált szülők gyerekének nagyon nagy igénye volt, hogy ne legyen magányos. Sokat vívódott, hogy döntenie kell a hegyek szeretete és a család szeretete között. Örült, hogy mind a kettő működik, mert nem tartom vissza. Ez szép egyensúly volt az ő életében.

Szeretett itthon időzni? Bírta a nyugalmat?

Szeretett kertészkedni. Nem volt nagy szakértő, de ragaszkodott hozzá, hogy mindent a saját két kezével csináljon. Ő székely ember, ő kaszál, nem vesz fűnyírót! Egy expedíció után az ember alig várja a hétköznapi teendőket, például hogy füvet kaszálhasson, főzzön, mosogasson. Ezek fantasztikus extrák! Lehet róluk ábrándozni, de ehhez el kell menni. El is ment mindig. Nem csak a hegyekbe. Az utóbbi időkben a hétköznapok is elsodortak minket. Mondtam is neki, hogy ha befejezte a könyvét, most már megint kéne mennünk együtt mászni. Az utolsó két hét például olyan sűrű volt, reggel 7-től este 10-ig, 11-ig nyomta. Januártól egyetlen olyan hétvégénk volt, amit itthon töltött. Járta az országot, előadásokat tartott. Soprontól Debrecenig, egy nap többet is. Ebből éltünk, de nekem rossz volt, hogy míg ő pörög, emberek között van, én beszorultam itthon a két gyerkőccel. Ez a kismamalét. Őrjítő. Én nem vagyok otthonülős típus. A gyerekek óta nem volt egy jó közös mászós élményünk. Alig vártam, hogy megint felmenjünk édes kettesben végre egy szép hegyre.

Te is hegymászásfüggő vagy?

Erős motiváció. Boldogságélményt ad, de nem, mint a kábítószer. Az ember küzd valamiért, és amiért küzd, abban ő nagyon jó. Ahhoz minden képessége megadatott, és fölfedezte magában, hogy nekem ehhez tehetségem van, nekem ez nagyon jól megy.

Te hogy fedezted fel?

2002-ben végeztem a főiskolán, német műveltségi tanár szakon, és tiszta depressziós voltam, hogy akkor most elkezdődik az élet, dolgozni fogok, lesz egy férjem és gyerekek, ennyi volt az életem? Németországba mentem, bébiszitterkedtem, aztán hazajöttem, és elkezdtem itthon tanítani. Az igazgatónő küldött el a gyerekekkel túrázni. A hátam közepére sem kívántam: nyolc kilométer a Bakonyban… Ott beleszerettem valakibe, és ez vitt tovább, elmentem vele a Tátrába. Bár addigra annak a szerelemnek már vége volt, tudtam, hogy megérkeztem. Fellángolt az új szerelem: a hegy.

És Zsoltra melyik sziklán találtál?

Vicces, mert internetes társkeresőn találkoztunk, de az első randi már a hegyen volt. Csütörtökön virtuálisan összekapcsolódtunk és következő kedden már Ausztria legmagasabb hegyén, a Grossglockneren jégcsákányoztam Zsolttal. Rögtön nagyon jól tudtunk együttműködni a hegyen. Egy baráti társasággal együtt mozogtunk, de mi mindig kettesben.

Elhitted?

Nem. Június végén indultunk, de én még május végén is könyörögtem, hogy vigyen valakit helyettem. Azt mondta, javasoljak mást, de más nem volt. Elmentem, és igaza lett. Rájöttem, hogy nekem mindig ez hiányzott az életemből, ezzel tudok kiteljesedni, ebben érzem jól magam, ehhez van tehetségem.

Nem zavar, hogy nincs produktum?

Jobban éreztem, hogy nincs produktum, amikor asszisztensként dolgoztam egy nyelviskolában. Lelevelezek meg lepapírozok ötszáz dolgot és nincs sikerélmény a végén. A mászásban van sikerélmény. Egy nagyon látható cél van. Fölnézek és ott van. Látható és látványos. Tudom, hogy megyek, és el fogom érni a célt. Produktum egyetlen sportnál sincs, csak a teljesítmény. Öncél, saját magáért. Még csak nem is a csúcsért. Az út maga a cél, ahogy a tibetiek mondják. Ez egyébként az életünkben is igaz. Tíz évvel ezelőtt mit meg nem adtam volna, ha látom, hogy van családom, van férjem, de szép, de jó. Akkor teljesen kilátástalan volt a helyzetem, de milyen rossz lett volna ott ugrani egyet az időben, mert ezt az egész szép folyamatot, ami addig történt, nem élhettem volna meg.

A család, gyerek, amire annyira vágytál, nem ad kiteljesedést?

Zsolttal és a mászással együtt igen, mert ez nem afféle kispolgári berendezkedés, munka, gyerek, család háromszög, amibe az ember beleőrül. Volt egy olyan közös hobbink, ami ebből kitörési pontot jelent. Annyi nő szenved attól, hogy ma milyen az anyaideál. Szerintem a kisgyerekes anyák nyolcvan százaléka nem boldog az otthonléttől. Attól meg végképp nem, hogy neki boldognak kéne lennie. Mondogatom is a környezetemben, hogy nem a terhesség, nem a szülés a nagy teljesítmény. Az olyan, mint az esküvő, valahogy meglesz. Az utána következő évek, azokat kell kibírni. Az első hat hét, az egyenesen borzalmas, túl kell élni. Jó lett volna, ha nekem ezt elmondják, bár nem lehet erre felkészülni. Nagyon fárasztó a gyereknevelés, pluszban még ott van a lelkifurdalás is, ha mondjuk rosszul érzi magát a nő, amikor pedig ez a nőiesség kiteljesedése. Kár hamis illúzióban lenni, hogy a négy fal között éveket eltölteni, az olyan jó. Pláne ma, amikor vannak nők, akik örömmel dolgoznak a szakmájukban vagy van hobbijuk. A gyerek mellett nem lehet ezeket csinálni, és naná, hogy nekem kell feladni mindent, a férjemnek nem. Egyedül én hozom az áldozatot.

Hogy lesz veled?

Nem látok el még a jövő hétig se. Munkát kapok, egy tanácsadó cég felajánlott egy hatórás lehetőséget, dolgozni fogok. Szeretnék még mászni, nem tudom, mikor találok rá időt. Jó lenne még ezen a nyáron kimenni a hegyre. Láttam, hogy egy régi álmomat éppen tervezi megmászni egy ismerős, jó lenne becsatlakozni.

A hegy gyógyítja a sebet?

Annyira szeretem csinálni, annyi örömöt ad, hogy nem lehet abbahagyni. Ha valaki szeret mászni, akkor másszon. Van, aki abbahagyja a gyerekek után, van, aki három gyerek mellett is csinálja. Mindenkinek magának kell dönteni. Hosszabb időre nem hagynám itthon a lurkókat, nem nyolcezres expedíciókról álmodozom, ahol még mentés sincs, de azt tudom, hogy enélkül nem vagyok boldog. Ez az, ami teljesen kitölt, feltölt, nem akarom elengedni. Ha több olyan ember volna Magyarországon, aki szereti és hisz abban, amit csinál, akkor itt boldog emberek élnének. Azt látom, hogy az emberek céltalanok, semmi nincs, ami hosszú távon felvidítaná őket. Alkohol, csokoládé, rádiókabaré nem tud tartós boldogságot adni. Nagyon intenzív élmény a hegy. A hegyen az élet minden percét megéli az ember, nem csak elfolynak a napok, mint itthon. Minden percnek súlya van. Ezt imádom.

10 évvel később Erőss Zsolt felesége, Sterczer Hilda Facebook bejegyzésben szólalt meg, mikor 2023-ban Suhajda Szilárd fentragadt a Föld legmagasabb pontján.

Tudod mi az a 6 dolog, amit jobb ha nem mondasz valakinek, aki épp gyászol? Mutatjuk a lenti galériánkban.