Nem merem elkiabálni, de mintha Magyarországon javuló tendenciát mutatna a sorbanállási kultúra. Szinte minden patikában megjelentek a „kérem itt várakozzon” táblák, ezáltal már nem szükséges azon görcsölnünk, hogy vadidegen emberek előtt kell elemeznünk, pontosan miként is vérzik az aranyerünk, vagy nénikék rosszalló pillantását kell állnunk, amikor jegygyűrű nélkül kérünk terhességi tesztet. Annak is kifejezetten örülök, hogy a bankban is igyekeznek lehetőséget biztosítani arra, hogy a mögöttünk várakozó ne lihegjen a nyakunkba, és ne feltétlenül kelljen megosztanunk vele, hogy épp mennyi a folyószámla-egyenlegünk. (Ezen a ponton viszont kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a 3 méteres távkihagyás nem sok segítséget jelentett a múltkor előttem várakozó úrnak akkor, amikor a bankos kisasszony átordított a fiók másik végében ülő pénztárosnak, hogy „Zsuzsikaaaa! Ki tudsz fizetni most kétmilliót az ügyfélnek?” Hiszen amikor megérkezett a szintén nem túl diszkrét „Naná, de csak tízesekben!” válaszvisítás, a szegény úr a rátapadó irigy pillantások kereszttüzében joggal érezhette, hogy akár egy „Zsebesek, figyelem! Kétmillió van a táskámban!” vignettát is ragaszthattak volna a homlokára.)

A próbálkozás azért megvan, és ezt értékelni kell, ugyanakkor bizonyos embertársaink számára ez az újfajta módi elviselhetetlen stresszhelyzetet okoz. Ők azok, akik rángógörcsöt kapnak az idegtől, ha valaki – az átmenő forgalom számára – egy méteres kihagyást tart a bevásárlóközpont pénztáránál várakozó sorban. Megfigyeléseim szerint az ilyen emberek rettegnek, hogy valaki még a végén bepofátlankodik a kihagyás helyén a sorba, ezért a stressz levezetésére a helyet biztosító csípőcsontjának lökdösik a több mázsás árucikket tartalmazó bevásárlókocsit, esetleg hangosan méltatlankodnak.

Vannak olyanok is, akik azt nem tudják feldolgozni, ha a postán a több csekkbefizetésre rendszeresített ablakhoz csak egy sor vár. (Ez szerintem nagyon célszerű megoldás, hiszen kiküszöböli a szerencsefaktort, nem terheli a szegény ügyfelet a sorválasztás felelőssége, nem kell azon aggódni, hogy pont a mi sorunkban kerül elő az ártalmatlannak tűnő autóstáskából 56 sárga csekk és 90 ajánlott küldemény, míg a másik sor vígan halad tovább.) Az ilyen emberek a teljesen egyértelmű helyzet (t.i. hogy egy sor van) ellenére is szorosan hozzásimulnak az egyik ablaknál éppen ügyet intéző személy hátához, aztán ha valaki ezt szóvá teszi, akkor hangos „ne dumáljon nekem, nem állt itt senki”, kiáltással rendezik a konfliktust és örülnek találékonyságuknak.

A vonaton is nagyon sürgős szokott lenni embertársainknak a leszállás. Minden négyzetcentiméterért, amit előrehaladhatunk a sorban, közelharc folyik. Az ember azt veszi észre, hogy az arca már szinte torz alakban rágyógyult az ajtó üvegére, és a mögötte álló arca 10 centiméterre van a nyakától (egyébként személyes tapasztalatom szerint különösen azok szeretnek ilyen nagyon rámászni embertársaikra, akik a fogkefére mint közellenségre tekintenek). Én próbáltam a minap korrekten tájékoztatni ilyen esetben az utastársamat, hogy az ajtók zárva vannak, távvezérlésűek, és csak megálláskor fogja kinyitni őket a mozdonyvezető, és teleport készülék hiányában most sajnos nem tudok átlényegülni a zárt ajtón, hogy ő hamarabb tudjon leszállni, valamint azzal, hogy kilök a vonatból, csak átmenetileg nyer időt, mert ugyan megspórolja azt, amíg lekászálódom a lépcsőkön, utána viszont a testemtől göröngyös talajviszonyok megnehezítik a továbbhaladását. Sajnos ő csak annyit válaszolt, hogy „akkor se totojázzál itt, kisanyám”.

Nem baj, azért én rendületlenül örülök a javuló tendenciáknak. Valahol el kell kezdeni...

Szerző:Kelemen Kata (Lustanyu), fotó:Europress. evamagazin.hu, 2012. Minden jog fenntartva.