A BVSC uszodájában beszélgetünk. Azazhogy: beszélgetnénk. Folyamatosan felbukkan valaki, aki kitörő örömmel üdvözli Irént. Röpködnek a puszik, jönnek az ölelések, mindenki szereti a vízilabdázót, aki a pályája csúcsán külföldre szerződött. De azért úgy tűnik, a szíve egy darabját ezen a helyen hagyta.
Bus István interjúja

Mit vált ki önből az, amikor megcsapja ez a klóros aroma és a pára?
Meleget...
Na jó...
De tényleg!
Arra gondoltam – de lehet, túl költőien fogalmaztam meg a kérdést, – hogy a karrierje mégiscsak ezen a helyen kezdődött. Szóval: érez nosztalgiát? Vagy azt, hogy „megérkezett”?
Annyira azért nem... Elég sokat dolgoztam itt, a BVSC-ben, de akkor még a kinti medencében játszottunk. 1989-90-ben aztán itt hagytam az egészet, és elmentem Németországba. Kétszeres bajnok is lettem ott. Majd hazajöttem, leköltöztem Szentesre játszani, de hamar Olaszországban landoltam. 1994 óta kint vagyok. Amikor a válogatottban játszottam, féléveket mindig Magyarországon töltöttem.

Nehéz kezdet, de nem számít
Nagyon hosszú a pályafutása, több, mint 25év. Nem lehet besokallni ennyi idő után?
Háromévesen kezdtem úszni. Többször is megnyertük az országos bajnokságot a vegyes váltóval. Nem volt szó nagyon a női vízilabdáról, de 1982-83-ban én már a fiúkkal edzettem az egri csapatban. Ahogy bejött a női vízilabda, egy év múlva felkerültem a Honvédba játszani, miután meghívtak a vízilabdacsapatba. Ez tizenkét év úszás,huszonöt év vízilabda. Akkor számolja ki: hány éves lehetek?
Szabad a gazda.
Októberben leszek negyvenkettő. De még mindig játszom.
Meddig?
Addig játszom, amíg agyban és fizikálisan bírom. Oda meg vissza vagyok a sportért! Én ezt nem tudom megunni. Ha valami bajom lenne, fájna ahátam, a vállam, azt mondanám, kész, vége. Pedig hányszor kijelentettem már, hogy vége, de aztán mindig újabb hullámok emeltek fel. Elfelejti az ember a rossz időket. A mostani utolsó meccsemenis beugrottam a vízbe, és rájöttem, nem bírnám ki nélküle.
A sport adta önnek ezt a pörgős habitust?
Három-négy-öt évesen már szinte reggeltől estig az uszodában voltam. Ha nem a medencében edzettünk, akkor pingpongoztunk, lábtengóztunk. Együtt nőttünk fel a többiekkel az egri uszoda partján.
A gyerekkora mennyire volt nehéz?
Nekem nevelőszüleim vannak. Örökbe fogadtak tehát. Nyolc hónaposan kerültem intézetbe, és két és fél évesen jöttem ki hozzájuk... A gyerekkor és a beilleszkedés szerintem nem annyira fontos kérdés. Mindegy, hogy valaki cigány, magyar vagy zsidó. Az a lényeg, hová ér el. Európa- és világbajnok vagyok. Amit lehetett, azt megnyertem... Úgy érzem, minden sikerült. Már azzal, hogy ötven gyerek közül engem választottak, engem fogadtak örökbe. Aztán elkezdtem úszni. A háttér mindig megvolt – apu és anyu –, igaz, nem voltak odáig azért, amit csinálok. Ők is sportolók voltak, de egy meccsemre nem jöttek volna ki. Amikor odaadtam a videokazettát a világbajnoki döntőről, azért megnézték. Azt mondták: „Nagyon ügyes vagy, gratulálunk!” Nyolcas sapkában játszottam – ez asapka is ott van az egri múzeumban.
És ezért van a gyűrűsujjára tetoválva anyolcas szám.
Sajnos a sapkát nem hordhatom mindig... Ezt viszont már soha nem fogom leszedetni. Látja, alábamon meg hullámtetoválás van. Gondoltam, amikor végleg kiszállok a vízből, legalább ennyi maradjon. Persze aztán vízben maradtam.

Meccs után buli
Más emberré tette a sport?
A küzdelmet nevelte belém. És a vágyat, hogy megmutassam, ki vagyok. Edzések után is órákig amedencében maradtam, és azt az egyhelyet lőttem, amit gyakorolni kellett. Úgy kellett kirugdosni az uszodából. Ezt akartam, és el is értem.
Nagyon sok időt tölt külföldön. Hiányzik azitthoni közeg?
1998-ban lemondtam a válogatottságot. Csak ez az, amit sajnálok. Mert 2000-ben a női vízilabda végre olimpiai sportág lett, én pedig nem lehettem olimpikon. Ez hiányzik.
Mennyire más kint?
Jobb a pénz. Ha elkezdenék itthon edzősködni, nem tudnám fenntartani magam. Két éve másodlagos számomra asport, hobbiszinten csinálom – annak ellenére, hogy ma is fizetnek érte. Most már magánedző vagyok, oktatásokat és vízi aerobikot tartok. Szeptembertől pedig a javaslatomra beindul az „aqua-goal”, ami a 7–10évesek felkészítése avízilabdára.
Hogy fog ez kinézni?
Akik tudnak úszni, azok mind jöhetnek. És játékos keretek között elsajátíthatják a vízilabda ábécéjét. Kisebb labdával játszunk, mert kisebb a kezük. Kész az összes terv, így zöld utat kapott minden. És – bár jól érzem magam itthon is – már nem jönnék vissza. Maradok Bresciában.
Szinte minden vízilabdásban ott van a jó értelemben vett csibészség. Olyan ez, mint ha az uszoda levegőjéből áradna.
Ha nyerünk, azonnal megyünk bulizni. Ha nem nyertünk, néha még akkor is. Nagyon jó a közösségi szellem, mindent együtt csinálunk.
A férfi vízilabdásokra párás tekintettel bámul az összes nő. A női játékosok ugyanígy „bejönnek” a férfiaknak?
Én nem is tudom... Szerintem igen. Nagyon sok pár jött össze az uszodában.
Nem túl férfias sport ez?
Szerintem nem. A kézilabda vagy a foci sokkal durvább. Azért ez csak vízben van... Még ha kapok egy könyököst, vagy felszakadhat a bőr, letörhet egy-egy fog... de azért finom sport ez.
Meg lehet őrizni a nőiességet?
Hát persze. És az is érdekes, hogy milyen sok szép nő van a sportágban.

Bresciában az élet
Hogy él kint? Van családja?
Amikor Szicíliában játszottam, hozzámentem egy fodrászhoz. Nem értett semmit a vízilabdához. Nagy szerelem volt, összeházasodtunk. Négy évig, amíg lent éltem Szicíliában, együtt voltunk. Utána feljöttem Bresciába, de haverok maradtunk. Ő nem mozdult. Nem akarta feladni az üzletét.
Az olaszok nehezen költöznek, az biztos.
Nagyon anyásak meg apásak.
Tud főzni jó kis olasz kajákat?
Nem vagyok oda a pizzáért meg a tésztáért. Sokat mondok, ha egy hónapban egyszer-kétszer megkóstolom. Maradtam a magyaros kosztnál. Ezek a szénhidrátok meg zöldségek nem nagyon jönnek be. Bármi olaszt elkészítek, sokan dicsérik a konyhámat. De a legfontosabbakat anyutól és mamától tanultam.
Tetszik önnek az olasz mentalitás?
Nagyon! Egyáltalán nem csalódtam bennük, nagyon barátságosak. Azt azért hozzátenném, hogy alegbarátságosabb és legjobb fejek a magyarok. De én Németországban is jól éreztem magam. Sokat magyaráztak, hogy a németek kockafejűek, de én ezt nem éreztem. Jó kis csapat volt, összetartó társakkal. Hoztak-vittek, jöttünk-mentünk.
Úgy tűnik, önnek ez az életeleme.
Állandó jelleggel.
Boldog?
Aha! Jól érzem magam. Most lent voltam Egerben, és a régi osztálytársaim nem köszönnek vissza – egyszerűen nem ismernek fel. A sport konzervál – fizikailag és agyilag is. Ha egy órát eltöltök a vízben, az teljesen átmos. Az összes gondomat elviszi. És még mindig nyerni akarok!

FOTÓ: Miklóska Zoltán

A cikk az Éva 2008. augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.