„Hitler cukorfalatja”, a vasakaratú, szépségfanatikus rendező, aki nőként érvényesült egy hímnem uralta korban, és ambíciók terén akármelyik férfival felvehette a versenyt, a 20. századi történelem egyik leggroteszkebb alakja. 8 éve, szeptember 8-án halt meg 101 éves korában.

Az első évek
1902. augusztus 22-én született Berlinben. Vaskalapos apjával kezdettől sok vitája volt, titokban járt édesanyjával mozielőadásokra, színházba, bálokra. A feltűnően szép lány tizenévesen filmstatiszta lett, majd táncolni kezdett, ám egy térdsérülés miatt le kellett mondania a világot jelentő deszkákról. Közben sorra csábította el a férfiakat: vonzereje számos előnyhöz juttatta, és állítólag kilencvenéves korában sem hagyta cserben.
Pályáján az áttörést a hegyi emberek életét bemutató alpesi filmek hozták el a maguk eszményített természetábrázolásával, heroikus, romantikus látványával. Leni szépségfetisiszta krédójának kialakulásában nagy szerepet játszott A szent hegy, a Piz Palü fehér pokla vagy a Vihar a Mont Blanc felett című film, melyekben hóborította hegyek közt élő, patyolattiszta erkölcsű lánykákat alakított, akik a férfiak lelki nyugalmát alaposan feldúlják. A Kék fényt már ő maga írta és rendezte, forgatókönyvíró társa a nagyszerű Balázs Béla volt, akinek munkájáért végül soha nem fizetett.

A Führer bűvöletében
Tanúk szerint a forgatás alatt olvasta el a Mein Kampfot, majd egyik barátjával közölte: „Nekik fogok dolgozni.” 1932 telén elment egy náci gyűlésre. „Olyan volt, mintha villám csapott volna belém” – mondta később. Levelet írt a pártnak, pár nap múlva pedig már rajongójával, a vezérrel sétálgatott a tengerparton meghitt egyetértésben. Hitler Leni visszaemlékezése szerint beszélgetés közben így fordult hozzá: „Mihelyt hatalmon leszünk, maga fogja csinálni a filmjeimet.”
Leni gyakran vendégeskedett nemzetiszocialista társasági eseményeken, noha a pártba nem lépett be soha. 1933-ban ovációval fogadta patrónusa kancellári kinevezését, a súlyosbodó zsidótörvények árnyékában a Goebbels házaspárral fotózkodott, a Hitler-rezidencián magánvetítéseken vett részt, és serényen fabrikálta családfáját.
Állítólag Goebbels vetette fel a Hitler-film tervét: a rendezőnek kiszemelt Leni lelkesedett érte, bár később azt állította, hogy félelemből mondott igent. 1933-ban, a párt nürnbergi kongresszusán készült el A hit győzelme című mű. Bár ő maga „sikerületlen töredéknek” tartotta, Albert Speer építésszel, a náci ikonográfia kialakítójával dolgozhatott: együtt találták ki Hitler alulról fényképezett, ezáltal méltóságteljesebbnek ható perspektíváját, gondosan rejtették el az SA-legények pókhasát, és lelkesen fotografálták a horogkeresztes zászlókat, az izgatott embereket. És sikerült is felmagasztalnia a pártot, valamint megjelenítenie a nép és vezér szövetségét, bár kevésbé kiforrottan, mint a következő filmben. Hitler a bemutatón hatalmas virágcsokorral köszönte meg Leni áldozatos munkáját, amitől a rendező állítólag elolvadt.
Ő kapott jogot az 1934-es újabb seregszemle megfilmesítésére is, immár hatalmas stábbal, teljes alkotói szabadsággal és korlátlan anyagi forrással. Elsőrendű cél lett a nemzetmentő Führer mítoszának tükörfényesre suvickolása: szupersztárrá avatásához az eszményi eszköz természetesen a film volt.

Leni diadala
Az akarat diadaláról, a totalitárius kultúra leghírhedtebb filmjéről készítője azt állította: „Nincsen egyetlen rekonstruált jelenete sem. Minden igaz benne.” Ezzel akarta kivédeni a vádat, miszerint propaganda- és nem dokumentumfilmet forgatott, elősegítve a világot háborúba döntő, népirtó nemzetiszocialisták térnyerését. A díszleteket és a koreográfiát valóban nem Leni tervezte, és narrációt sem alkalmazott, a kamera és a vágóolló azonban az ő kezében volt: csodafegyverei segítségével a propagandaműfajt soha nem látott módon újította meg. Főleg totálból mutatta be a kongresszus eseményeit: felvevőket szerelt oszlopok tetejére, háztetőkre, síneket fektetett le a kameráknak. Hitler a film elején Messiásként ereszkedik az alattvalók közé, akik lelkesedéstől ittasultan üdvözlik, hogy aztán a későbbi kockákon szigorú geometriai alakzatba rendeződve, áhítatos mozdulatlansággal hallgassák beszédét. Avezér monumentálisan magasodik fel Leni alulról fényképezett beállításain, a rendező rögeszmés szépség iránti vonzalma pedig a töméntelen gyönyörű arc és test stilizált ábrázolásában fejeződik ki. A bemutató tomboló siker volt, a film nemzetközi díjakat is elnyert.
Harmadik nürnbergi filmje, A szabadság napja nem fogható Az akarat diadalához, az 1936-os berlini játékokról készített Olimpia azonban annál nagyobb dobás lett. A rendezőnőt az a szándék vezérelte, hogy az egész világ előtt legitimálja Hitlert, mindenkit biztosítson Németország jó szándékairól, és elterelje a figyelmet a zsidótörvényekről. A „nemes célokkal” párhuzamosan deportálták a berlini cigányokat egy szennyvíztelepre, és jött létre a hitleri birodalom első faji jellegű tábora.
Az Olimpia a baljós eseményektől függetlenül a sportfilmezés alapköveit rakta le virtuóz újításaival (a futók mellett suhanó felvevőgép, a légi vagy a víz alatti felvételek): végletes szépségimádatában azonban utóbb sokan a náci testkultusz propagálását látták. Tény, hogy a film egyik legnagyobb hőse Jesse Owens, a fekete futó, a rasszizmus élő cáfolata, akinek dicsőségét Leni nem csorbítja. Ugyanakkor nyilvánosan kiáll Hitler terjeszkedési politikája mellett, és már egy olyan épületóriás tulajdonosa, melynek teljes költségét a nemzetiszocialista kasszából fedezik.

Háborúban
1939. szeptember elsején Németország lerohanta Lengyelországot: a „jóakaratú” Birodalom gyorsan megmutatta szavahihetőségét. Leni frontfényképésznek csapott fel: amikor a lengyelországi Konskiében német katonák menekülő zsidókra nyitottak tüzet, fotó tanúsítja, hogy a látványtól sírógörcsöt kapott. Párizs megszállását viszont a Führernek küldött gratuláló távirattal üdvözölte, A hegyek alján forgatásához pedig ingyen cigány statisztériát rendelt, akikért aztán a kisujját sem mozdította (többségük koncentrációs táborban halt meg).
Még hátravoltak a filmen az utolsó simítások, amikor a szövetségesek hat év után végleg legyőzték a nácikat. Hitler és Goebbels öngyilkos lett, Speer a vádlottak padján ült – Leni senkire sem számíthatott a nagy pártfogók közül. Menekülés közben vették őrizetbe az amerikaiak, és rakták az orra elé az elborzasztó lágerképeket. Leni egész életén át tagadta, hogy tudott volna a haláltáborok létezéséről (miközben azt is állította, rettegett, nehogy Goebbels elküldje valamelyik lágerba), és buzgón hárított minden morális felelősséget. „Ha érzem, hogy én is felelős vagyok ezekért a bűnökért, öngyilkos lettem volna.” Végül „útitárs” besorolást kapott és elkerülte a börtönt, a világ azonban soha nem bocsátotta meg neki Az akarat diadalát.

Kiközösítve
Még 58 évet élt a nácizmus bukása után. A jogdíjak egy idő után jó anyagi körülményekhez segítették, de hiába próbált akár álnéven is forgatási pénzhez jutni, egyetlen ajtó sem nyílt meg előtte. Hébe-hóba akadt valaki, aki értékelte munkásságát, de az effajta lelkesedés mindig tiszavirág-életűnek bizonyult. Ekkor Afrikába ment, és egy fekete törzsről, a nubákról készített káprázatos fotósorozatot (ezzel akarta igazolni, hogy nem fajgyűlölő, de például Susan Sontag szerint a képeken is a náci esztétika érvényesül). Hetvenéves elmúlt, amikor könnyűbúvárkodni tanult, és a történelem legöregebb aktív rendezőjeként csodás víz alatti felvételeket készített, közben elszántan igyekezett testvére gyerekeit örökségükből kiforgatni. 1987-ben megjelent önéletrajza, 1993-ban dokumentumfilm készült róla, 98 évesen túlélt egy helikopter-balesetet. Jodie Foster filmtervéhez azért nem járult hozzá, mert szerinte a színésznő nem elég szép ahhoz, hogy őt eljátssza.
Tevékeny és acélkemény maradt 2003-ban bekövetkezett haláláig, de azt sosem értette meg, hogy lehetetlen a valóságtól függetlenül élni és alkotni. „Jogos-e, ha valaki annyira szereti a filmet, hogy a művészet nevében emberi jogokat sért?” – hangzott egy róla szóló film kísérőszövege. Leni egész életében ott lüktetett az igenlő válasz. „Alkotóerőmet nem csorbította kétség vagy lelkifurdalás, ború vagy balsejtelem.
A művész számára egyetlen küzdelem létezik: az, amelyet műve tökéletességéért vív…”
Azt azonban élete végéig sérelmezte, hogy Veit Harlan és Fritz Hippler, akik a leggyűlölködőbb antiszemita filmeket készítették a Birodalomnak, kisebb fejmosással megúszták, sőt Harlan a háború után vígan dolgozhatott. Nos, Veit Harlannak és Fritz Hipplernek valóban a vádlottak padján lett volna a helye.
Leni Riefenstahlnak talán nem?

Szöveg: Hegedűs Barbara, fotó: cultiris, Europress, red dot/Corbis. Ez a cikk a 2011. évi szeptemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.