Korábbi, sok díjat elnyert munkáiból (Rengeteg, Dealer, Tejút) csak úgy süt az üresség és az elkeseredés. A telefonba mégis egy vidám fickó szól bele. Először Csillebércre invitál, de végül a Blaha Lujza tér környéki lakásában találkozunk. Besüt a nap, süteménnyel kínálnak, egyéves kisfia, Jancsi pedig végig ott sertepertél körülöttünk.

Mit csinált Csillebércen?
Van egy kis hétvégi házunk, és ott – reményeim szerint – befejeztem „Womb” című forgatókönyvemet, amit három éve írok (és amelyért Krzysztof Kieslowski-díjat nyert Cannes-ban pár nappal az interjú után – a szerk.). Ez a kilencedik változat, éppen nagyon elegem van belőle.
Ez a rég beígért szerelmes film?
Ez bizony! Kész tehát a könyv. Furcsa filmnek készül: német pénz van benne, magyar és angol koproducer is lesz, de angol nyelvű az egész angol színészekkel.

--pagebreak--

A művész és a közönség
Mire számíthatunk? Kicsit David Lynch jut eszembe, amikor a Straight Story című filmjével mindenkit megdöbbentett. Hogy mégis tud „normális” filmet forgatni, aminek van eleje, közepe meg vége.
Pontosan erről van szó. Erről még soha nem nyilatkoztam, de valóban: klasszikus szerkezetű film lesz. Azért várhatók benne meglepetések. Műfaját tekintve love story alakul, egy egészen egyszerű dolog.
Mi vitte rá, hogy megcsinálja? A polgárpukkasztás? Váratlan dologgal szeretett volna előrukkolni?
Abban a közegben, amelyben én filmet csinálok („hardcore arthouse”, azaz a súlyos művészfilmek), igazából nekem nem maradt túl sok lehetőség. Voltam már minden fesztiválon. Ha most megint ezt csinálnám, már unnám. Mást szeretnék csinálni.
Látja értelmét olyan slágertémáknak, mint a művészfilm–közönségfilm felosztás? Ez olyan kedves gumicsont mindig...
Nagyon szeretik. Egyébként: nincs értelme. Viszont ha ennyien hisznek benne, akkor egy picit mégiscsak lehet. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy valami absztrakt, nonfiguratív, historizáló vagy történetmesélős. Az a lényeg, tetszik-e vagy nem. Ugye, most Cannes-ba megyünk a feleségemmel, mert meghívtak egy szekcióba, úgymond, „projektfejlesztésre”. Ott nagyon látszik, hogy az egész egy hatalmas lóvásár. Van a filmkészítésnek egy olyan szegmense, ami annyiban közelít a közönségfilmekhez, hogy el kell mesélni benne, mi az a három másik film, amelyekre az enyém hasonlítani fog. Most ebben a kereskedői állapotban vagyok.
Valaki azt mondta Önről, hogy leginkább a fesztiválok számára készít filmeket.
Inkább azt mondanám: a fesztiválok kíváncsiak a filmjeimre. Nekem az a vágyam, mint minden alkotónak, hogy minél többen nézzék meg. Az én esetemben ehhez egy másik bolygón kellene élni.
Mennyire üti szíven, ha meglátja, milyen kevés nézője volt mondjuk a Dealer című filmjének?
A Dealert például meglepően sokan látták. Tízezres nagyságrendben nézték meg, ami több, mint egy átlagos Woody Allen-film. Harry Potterhez mérve természetesen bukás.
Miket néz mostanában?
Legutóbb a Párizs, szeretleket láttam, amit untam. A Junót viszont kifejezetten imádtam.

--pagebreak--

A Tejút kilenc lassú snittből áll.

Mindent egy lapra
Igaz, hogy 12 évesen Heideggert olvasott?
Nem igaz. Karl Marxtól olvastam A tőkét. Heideggert kicsit később. Nietzschét viszont olvastam már akkor.
Miért?
Mert érdekelt.
Felfogta?
Nem annyira, mint akkor hittem. Nemrég találtam meg a régi jegyzeteimet, amiket akkoriban írtam. Elolvastam őket. Naivak, de azért elég mélyen benne voltam.
Még egy sztorit hallottam a gyerekkoráról. Hogy leadta egy magyardolgozatban az egyik Örkény-egypercest. És hogy hármast kapott rá.
Egyszerűen kimásoltam egy könyvből. Imádtam az Egyperceseket. Találtam egyet, ami nem annyira jellegzetes, és azt bemásoltam. Valóban hármast kaptam. Mostanában gondoltam rá, hogy megkeresem és bekereteztetem.
Jó kezelhetetlen gyerek lehetett.
Az osztálynapló elég diszkriminatív volt. A névsorban két betűvel jellemezték a gyerekeket. A „vk” sok gyereknél volt, mert olyan osztályba jártam, ahová az izgatottabb, vadabb gyerekek. A „veszélyes környezetet” jelentette. A „c” pedig a romát. Elég undorító volt ez amúgy. Egyedül nálam volt, hogy „vm”, ami „veszélyes magatartást” jelentett.
A tőke olvasása miatt?
Nem annyira. Vad kölyök voltam, ma azt mondanák: „hiperaktív”. Felmásztunk a tetőre, ledobáltuk a cserepeket, gyufáztunk a pincében, elkaptuk a macskát. A szokásos, csak kissé intenzívebben. Egyszer egy szanálásról elhoztunk egy rakás hegesztőpálcát. Nagyon jól el lehetett dobni őket, suhogtak a levegőben. Galambokat hajigáltunk velük, csak úgy szálltak a szürke tollak. Télen azt játszottuk, hogy a János-hegy tetejéről teljes erővel rohanva lefutottunk egészen a Disznófőig. Hatalmasakat estünk, bukdácsoltunk. A fejem összesen ötször tört be gyerekkoromban. A kamaszkorom sem volt egyszerű. Csodálkoznék, ha valaha visszasírnám. Ráadásul mint a nemzedékemből sokaknak, nekem is majdnem harmincéves koromig tartott a kamaszkorom. Szerintem még mindig tartana, ha nem kezdtem volna megszállottan dolgozni.

--pagebreak--

A változás folyamata
Mi számolta fel a megszállottságot?
Hát a Jancsi. A társam. A család. Minden más, ami nem munka, inkább előtérben van, mint korábban. Egyre kevesebbet aggódom. Most már azon aggódom, hogy miért nem aggódom, mint régen.
Hirtelen alakultak át a dolgok?
Voltak varázsütések, de azért hosszú, több éves folyamat volt az egész. Valami olyasmi lehetett, hogy intellektuálisan elég érett voltam és kiforrott, vagyis ezzel előrébb jártam, mint a kortársaim. Érzelmileg olyan lehettem, mint most a Jancsi. És ez az érzelmi intelligencia elkezdett szinkronba kerülni a racionális énemmel. Elkezdtem tekintetbe venni más emberek céljait és vágyait, nem csak a sajátjaimat. Hát, ezt se nevezném egyszerű folyamatnak.
Most harminchárom éves. Kell a férfivá éréshez a gyerek, vagy anélkül is ment volna?
A gyerek azért lett, mert ez az egész megtörtént bennem. Addig nem akartam gyereket, amíg az önző állapotomban léteztem. Az nem jó, ha egy családapa napi tizennégy órát dolgozik. Abba nem fér bele egy gyerek. Meg azt is gondoltam: mire tanítsam a gyerekemet? Maga látta a Rengeteget. Látta a Dealert. Az spirituális értelemben zsákutca. Nincs hová menni. Nekem az volt a fontos, hogy ezt kifejezzem.
Az a dermesztő üresség mind magából jött?
Aha. Én abban az állapotban voltam. Szalai Károly, aki a Dealert vágta, nagyon jól ismeri a buddhista filozófiát. (Később ez nekem is nagyon fontos lett.) Ő azt mondta, hogy a Dealer olyan, hogy le lett rakva, ez a vége vagy az eleje valaminek, és innentől kezdve lehet elkezdeni valamit. Nekem meg kellett csinálnom ezeket a végletesen pesszimista filmeket ahhoz, hogy ebbe kerüljek, amiben most vagyok.
Fekete-fehérből átmegy színesbe?
Differenciáltabb lett a kép. Sokkal nehezebb, bonyolultabb minden, de cserébe egy részletgazdagabb, érdekesebb világ nyílt meg előttem. Azt is mondhatnám, hogy régebben egy kiégett, szikes, légkör nélküli bolygón éltem, ahol egyedül voltam, és alkalmazkodtam a rettenetes körülményekhez. Páncélos ragadozó voltam. Minden borzasztó volt körülöttem, de én egyáltalán nem féltem. Most meg egy csodálatos hobbitfalván lakom. Zöld füveket képzelek magam köré, vízesésekkel és bárányfelhőkkel. Magamat sebezhető növényevőnek látom. Minden mennyeien szép körülöttem, viszont félek, hogy jön egy olyan ragadozó, mint amilyen én voltam korábban, és annak áldozatul eshetek. Azért itt mégis sokkal jobb.
Jancsit a „saját folytatásának” tekinti?
Nem. Szuverén egyéniségnek. Olyan szép lenne, ha fent volnának a lelkek, akik szeretnének megszületni, nézik a fiút meg a lányt, és azt mondják: ez az! Lehet, hogy ők hoznak össze. Hogy azt mondják: nekem tetszik ez a srác, és ez a csaj, de jó lenne őket összeboronálni. Ezen szoktunk fantáziálni. És ez jó. Nem önmagam kiterjesztését látom Jancsiban, hanem egy csodálatos kis „dögöt”, aki most épp itt zabálja a szilvát mellettem.
Hadd szembesítsem egy korábbi kijelentésével: ön szerint a nevelés során csak a kezdeti időszak számít, utána már semmit nem lehet tenni a gyerekkel.
Chamfort azt mondta, hogy amilyen hevesen állítunk valamit, nemsokára annyira hevesen fogjuk állítani annak az ellenkezőjét. Most tehát hevesen állítom, hogy a változás folyamatos. Szerintem nem minden dől el visszavonhatatlanul a gyermekkorban. Itt van erre a legkézzelfoghatóbb példa: saját magam.

Szöveg: Bus István, fotó: Miklóska Zoltán. Ez a cikk a 2008. évi júliusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.