Történelmi viharok
Ha a Távol-Kelet térképére pillantunk, azonnal látszik Korea történelmének alapvető tragédiája: a félsziget nagyhatalmak ütközőpontjában fekszik. Az elmúlt évszázadok során a szomszédos Kína és Japán vetélkedett a stratégiai fontosságú országért, aminek végkifejleteként 1910-ben Korea elvesztette függetlenségét, majd a Japán Birodalom gyarmatává vált. A koreaiak a mai napig ezt az időszakot tartják történelmük mélypontjának. Beforratlan sebek jelzik például azt a tényt, hogy a japán hadsereg koreai – valamint tajvani és filippinó – nők ezreit hurcolta katonai bordélyházakba, ahol prostitúcióra kényszerítették őket.

A történelmi viharok ellenére a koreai lakosság sikeresen megőrizte saját kultúráját: mindenekelőtt az urál-altáji nyelvcsaládba tartozó nyelvét, és különleges, hangjelölő betűírását. Nem tudták megőrizni azonban országuk egységét, mivel a második világháború utolsó hónapjaiban a szövetséges hatalmak vezérkari főnökei úgy döntöttek, hogy a japán megszállás alatt álló félszigetet ideiglenesen két övezetre bontják. Északról a szovjet csapatok, délről pedig az amerikai hadsereg fogadja a japánok kapitulációját. Akkor még senki sem gondolta, hogy hamarosan kitör a hidegháború, és az ideiglenesnek szánt megszállási övezetek önálló országokká fejlődnek. 1948-ban a félsziget déli részén lévő Szöulban kikiáltották az Amerika-barát Koreai Köztársaságot, pár héttel később az északi Phenjanban pedig létrejött a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK).

Két állam, egy nép
A két Korea fejlődését az különbözteti meg a két német állam hasonló helyzetétől, hogy a Távol-Keleten pusztító testvérháborúra került sor. Az 1950–53 között tomboló konfliktust csupán fegyverszünet zárta le, így a két Korea gyakorlatilag a mai napig hadban áll egymással. Észak és Dél között aknazárral szegélyezett demilitarizált övezet húzódik. A két országrész lakossága – így a szétszakított családok százai – semmilyen formában sem tudnak kapcsolatot tartani egymással. A megosztottság tragédiájának ábrázolásaként a KNDK-ban elkészítették a Két Lotti című regény koreai viszonyokra adaptált filmváltozatát is, amelyben a két szembenálló országban felnövő testvérpár egy külföldi utazás alkalmával találkozik először egymással.
1953 óta persze sok idő eltelt, igazi változások mégis csak a félsziget déli részén történtek.

Szöulban Pak Csong Hi tábornok kemény kézzel modernizálta az ország gazdaságát, így a dél-koreai cégek termékei világszerte ismertek és kedveltek lettek. Napjainkban a Koreai Köztársaság gazdasága már tizennegyedik a világ rangsorában. Ezzel szemben a KNDK-ban konzerválódott a keményvonalas – mondhatni sztálinista – politikai rendszer, ahol sikeresen végrehajtották az egykori szocialista országok viszonylatában példa nélkül álló apáról fiúra történő hatalomátadást. Korea a világ egyik legnagyobb hadseregét tartja fönn. A külföldi támadástól rettegő vezetés állandó háborús készenlétben tartja 1 millió 200 ezer katonáját, valamint pénzt és erőfeszítést nem kímélve további katonai beruházásokat hajt végre. A nukleáris és atomprogram első számú célja, hogy a nemzetközi közösséggel folytatott tárgyalások során a magányossá vált kommunista ország minél jobb alkupozícióba kerülhessen.

--pagebreak--Észak-Koreában kirándultam
A két Korea között 1998-tól kezdődött el egy változó intenzitású tárgyalási folyamat, amelynek eredményeképpen már lehetőség van déli turistacsoportok szervezett északi utazásaira. A túrák lebonyolítója a Magyarországon elsősorban autóiról ismert Hyundai vállalat, amely az elmúlt tíz évben a két országrész közti gazdasági együttműködés fő szervezője lett. Az úti cél pedig nem más, mint a félsziget ékességének tekintett Gyémánt-hegység (koreaiul Kümgang-szan). E sorok írója 2004 decemberében csatlakozott egy olyan turistacsoporthoz, amely már a demilitarizált övezeten nyitott átjárón keresztül juthatott be a KNDK területére. A szervezők még Szöulban figyelmeztettek bennünket az északi hatóságok által megkövetelt játékszabályokra: nem vihetünk magunkkal mobiltelefont, teleobjektívet, távcsövet, újságot. Azt is a lelkünkre kötötték, hogy eszünkbe ne jusson bármiféle politikai témáról beszélgetni az északi idegenvezetőkkel. Többször előfordult ugyanis, hogy a szocialista rendszert és a phenjani „uralkodóházat” bíráló megjegyzésekből csaknem a tettlegességig fajuló vita kerekedett.
Autóbuszaink a félsziget keleti partján lévő Tonghe városból indultak el a demilitarizált övezet felé. Pár perccel később már a senki földjén haladtunk, s lassan feltűntek az első észak-koreai kiskatonák is, akik napszítta bőrükkel és szovjet stílusú egyenruhájukkal kifejezetten barátságtalan benyomást keltettek. A busz fékezett az úttesten keresztbe felállított szögesdrót kerítés előtt. Egy tányérsapkás tiszt szállt fel, szúrós szemmel végigmért bennünket, majd az út szélén várakozó kiskatonák kinyitották a kaput. Lassan begördültünk Észak-Koreába. Az első különbség, amit észrevettem, az volt, hogy a dél-koreai vidéket keresztül-kasul átszelő magasfeszültségű távvezetékek helyett csak düledező póznák meredtek az égnek. Aztán feltűntek az első házak is, amelyek a színes reklámokkal telezsúfolt, déli épületekhez képest kifejezetten szürkék és sivárak voltak. Az egyhangúságot csak a Kim Ir Szen – Kim Dzsong Il dinasztiát éltető vörös betűs feliratok törték meg.
A Gyémánt-hegységbe érkezve a látvány igencsak ellentmondásos: egymás mellett állnak a vadonatúj apartmanok és a hetvenes évekbeli szocreál szállodák, a szöuli turisták kényelmes autóbuszai és az északi katonák lerobbant ZIL teherautói. Néhányan kipróbáltunk egy helyi éttermet, amely elegáns berendezését tekintve akár még Párizsban is lehetne. A gyémántokat formázó csillárok alatt Kim Ir Szen-jelvényes fiatal pincérnők szolgálták fel a phenjani módon készített finom nengmjon tésztalevest. Később a mellettem ülő, idősebb szöuli úriember felfedezte, hogy az asztali sótartóban lévő girbegurba fogpiszkálókat kézzel faragták. Az ilyesmi bizonyára hiánycikk arrafelé.
Maga a hegyvidék – nevéhez méltóan – tényleg gyönyörű. A keskeny ösvényeken keresztül egészen a Manmulszang (Tízezer ékesség) nevű hegycsúcsig jutottunk fel. Az egyetlen zavaró tényező az, hogy szinte minden második sziklán vörös betűs feliratok emlékeztetnek arra, hogy a negyvenes évek végén egyszer Kim Ir Szen és családja is erre járt kirándulni. A hegycsúcson lévő kilátónak – az emléktábla tanúsága szerint – személyesen a „nagy vezér” adta a Csonszonde (Égi remete) nevet. Helyi kísérőinkre pillantva kicsit szomorú volt látni, hogy ruházatuk mennyire elüt a turistákétól. Nyilván nem lehet könnyű feldolgozniuk magukban, hogy a hivatalos propaganda szerint kizsákmányolásban tengődő déli honfitársaik márkás sportruhákban, méregdrága digitális videokamerákkal a kezükben sétálgatnak az erdei ösvényeken.

Halvány remények
Persze pozitív megfigyeléseket is tettem. Még az északi vámvizsgálatnál az átvilágító képernyőt egy tányérsapkás katonalány figyelte. A sorban előttem álló idősebb szöuli úriember viccesen odaszólt neki, hogy egy ilyen szép lánynak munka helyett gyorsan férjhez kéne mennie. A lány erre nevetve visszakérdezte, hogy az illető hajlandó-e feleségül venni. Egyszóval a két országrész lakosai pillanatok alatt meg tudják találni a közös hangot. Ezt leginkább a hegyek közt figyelhettem meg, ahol a turistacsoporttól kissé lemaradva egyedül maradtam két északi fiatalemberrel és egy déli lánnyal. Nagyon érdekes volt hallgatni, hogy a 25–30 év körüli fiatalok milyen felszabadultan viccelődnek egymással, s egy pillanatra teljesen elhalványult az életkörülményeik és lehetőségeik közti hatalmas különbség.
Nem lehet tudni, hogy az eredetileg ideiglenesnek szánt megosztottság meddig tart még. Annak ellenére, hogy Magyarországon már mindennapossá vált a (természetesen Délről származó) koreai termékek használata, sőt koreai filmekkel is egyre gyakrabban találkozunk, a Távol-Kelet egyik legősibb állama még sokáig a hidegháborús szembenállás örökségeként fog eszünkbe jutni.