„Most itt az igazi lehetőség, hogy szakítsunk a múlttal. Ha olyan politikai rendszert akarunk, amely a jövőben is működik, újra kell kezdenünk – mégpedig a nulláról.”

Nicholas William Peter Clegg 1967-ben született a buckinghamshire-i Chalfontban, egy bankigazgató harmadik gyermekeként. Holland származású anyja a 2. világháborúban családjával együtt japán hadifogságban volt. Az apja nevét viselő, ifjabb Nicholas könnyedén beszél hollandul, franciául, németül, spanyolul. Családfájában német, ukrán, orosz ősök is felbukkannak. Multinacionális eredete meglátszik politikai hitvallásán, meggyőződésén is: „Egy szemernyi rasszizmus sincs bennem. Olyan családból származom, amelynek történetét az formálta, hogy generációkon menekültünk valami éppen aktuális üldöztetés elől. Többek között ezért vagyok liberális meggyőződésű.”
A sportos, megnyerő külsejű Clegg a cambridge-i egyetemen szociális antropológiát tanult, de a színjátszásba is belekóstolt: az egyetem színjátszó csoportjában Helena Bonham-Carter partnereként játszott egy Sam Mendes rendezte AIDS-ellenes darabban, és aktívan kampányolt a Survival International emberjogi szervezet mellett. Az egyetem után mégsem a színészetet, hanem a politológia tudományát választotta: elnyerte a minnesotai egyetem egyéves ösztöndíját, disszertációját a zöld Deep Green mozgalomról írta, s a baloldali The Nation munkatársaként dolgozott New Yorkban.
New York után Brüsszel következett, ahol az egykori Szovjetunió országait segélyező G-24 programban gyakornokként dolgozott, utána pedig második egyetemi diplomáját is megszerezte a brugges-i European College-ban. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, az akkor még joghallgató Miriam Gonzalez-Durántez-szel, egy spanyol szenátor lányával.
1993-ban elnyerte a David Thomas-díjat, melyet a Financial Times alapított a Kuvaitban meggyilkolt egykori kolléga emlékére. A frissen díjazott kezdő újságíró a korábbi kommunista blokkban végbemenő privatizációs folyamatokról írt cikkeket a neves pénzügyi lap budapesti tudósítójaként.
1994-ben került az Európai Bizottsághoz, ahol a TACIS program keretében ismét a volt Szovjetunió országainak megsegítésén fáradozott. Két éven át több programot is kidolgozott, mintegy 50 millió euró értékben. Tető alá hoztak például egy olyan nemzetközi közlekedési együttműködést, amely egyfajta átjárót teremt Európa, a Kaukázus és Közép-Ázsia között. Ezt követően Leon Brittan EB-alelnök és kereskedelmi biztos hivatalában dolgozott a politikus tanácsadójaként és beszédírójaként.

Így lett libdem
Bár brüsszeli karrierje töretlenül ívelt egyre feljebb, 1999-ben úgy döntött, hogy hazai terepen is fellép, méghozzá a liberális politika színeiben. Abban az évben meg is választották parlamenti képviselőnek.
2002-ben azonban feladta a kétlaki életet, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy otthonról többet tehet a hazájáért, mint Brüsszelből. Parlamenti munkája során társalkotóként részt vett a költségvetési és átláthatósági reformok bevezetését sürgető „Kampány a Parlamenti Reformért Program” megfogalmazásában, nem sokkal később pedig tagja lett az ellenzéki árnyékkormánynak.
A fáradhatatlanul dolgozó, belföldön is egyre ismertebb és népszerűbb politikus 2002-ben több más feladatot is vállalt: a GP Plus lobbista cég munkatársa és partnere lett, de adjunktusként tanított is a cambridge-i egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékén. 2007-ben megválasztották a Liberális Demokrata Párt elnökévé. Innen már szinte egyenes út vezetett a miniszterelnök-helyettesi székbe. A választók több felmérésben is Nagy-Britannia legvonzóbb férfi politikusaként nevezték meg: szavazatszerzés és népszerűség szempontjából ez sem hátrány, még ha maga az érintett másképp gondolja is. A GQ magazin interjújában nyíltan és részletesen vallott magánéletéről, korábbi kapcsolatairól, boldog házasságáról, valamint politikai és személyes hitéről. Nem tartja magát különösebben jóképűnek, sem modern Casanovának, újonnan szerzett szexszimbólum státuszával sem tud mit kezdeni.
A minden idők legfiatalabb és legmodernebb gondolkodású brit miniszterelnök-helyettesének, saját bevallása szerint, a családja a legfontosabb, a politika minden siker ellenére is csak örök második lehet a sorban. Imádja három fiát és feleségét. A Clegg fiúk, Antonio, Alberto és Miguel kétnyelvűek. A szülők vallási nézeteik tekintetében igencsak különböznek: Miriam hívő katolikus, Nick következetes ateista.

Kapcsolódó (angol nyelvű) linkek

Rajongói oldala a facebookon

Szöveg:Pócsik Judit, fotó: profimedia.hu. Ez a cikk a www.evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.

Acikk korábbi részei:
Az arisztokrata és a szépfiú
A miniszterelnök:David Cameron