Munkatársaid közül sokan jönnek abból az informális szabadiskolából, amely évek óta körülötted szerveződik.
Igen, de előbb voltak itt, mint én, és ez fontos. De valóban, évek óta verbuválódik egy szellemi-lelki közösség a volt tanítványaimból. Ma már 125-en vagyunk, és közülük szinte minden-kivel tartjuk a kapcsolatot. Ők azok, akik a Budapesti Corvinus Egyetemen (korábban Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem – a szerk.) nálam írták a szakdolgozatukat. Te például kinél írtad a diplomádat?
Hű, kinél is…?
Na látod, épp erről szól ez a dolog. Ha őket megkérdezed, egyből rávágják. Hiszen nemcsak a konzulensük voltam, hanem az álláskeresésüknél, első lhelyezkedésüknél is bábáskodtam. Olyan lett ez mára, mint egy nagy család, összesen már vagy 80 „gyerekünk” is van.
Hogy lehet ebbe az elitklubba bekerülni? Egyáltalán, elitklub ez?
Ezek a fiatalok nem az utolsó héten, copy-paste-tal „írták meg” a szakdolgozatukat. Egy részüket tanítottam, volt olyan, akit valaki ajánlott, de olyan is, aki „az utcáról” jelentkezett be és láttam, hogy érdekes a témája és valóban dolgozni akar rajta. Más feltétel nincs. Nemsokára lesz egyébként az idei éves találkozónk.
Nagy szenvedéllyel és szeretettel beszélsz erről a csapatról. Lehet, hogy egyszer – majd 120 év múlva, amikor nyugdíjba mégy – hivatalosan is iskolát alapítasz?
Iskolát már csináltam. A Bankárképző nevű intézményt 1988-ban alapítottuk és 20 éven át építgettük, vezettük az „alapító atyákkal”, későbbi tulajdonostársaimmal, Száz Jánossal és Tóth Judittal. 2007-ben, a jegybanki kinevezésem előtt tulajdonosként és vezetőként is kiszálltam.
Ez fájdalmas döntés volt?
Igen. Mégiscsak életem 20 évét ott töltöttem. A fiam félig-meddig ott nőtt fel. De talán ideje is volt már lépni. A mostani munkám egészen más jellegű – nagyon nagy felelősség, egy-egy döntésünk az ország gazdaságát és ezen keresztül mindennapi életünket befolyásolja. Ugyanakkor nem mindig könnyű „népszerűen” elmondani, mit miért teszünk. Meggyőződésem, hogy a magyarországi válság hatásainak mérséklésében meghatározó szerepünk volt – de ha most rákérdeznél, lehet, hogy gyorsan belebonyolódnék a „swapügyletek”, „likviditási mérőszámok”, „kamatparitások” szakzsargonjába. De lehet, hogy egész egyszerűen is sikerülne elmondani, hogy bár válság idején nehéz tompítani a nagy ingadozásokat, beavatkozás nélkül ezek a hullámok felboríthatnák a hajót.
És ha egyszer véget ér ez az élet is?
Mostanában Ferge Zsuzsa Gyermekszegénység Elleni Programja foglalkoztat nagyon, melynek társadalmi munkában vagyok kuratóriumi tagja. Szintén segítem a Polgár Alapítvány Az Esélyért kuratóriumát. E projektekben az a közös, hogy mindegyik iszonyú pici lépés, de végül csak ezekből az iszonyú pici lépésekből lesz valami. Ilyen a munkája például Pásztor Eszter barátnőmnek is, aki tolmácsként dolgozott (többek között a Bankárképzőben is), majd gondolt egyet és elköltözött egy 500 lelkes faluba. Ma a nehéz helyzetben élő családokért küzd.

Cégénydányád
El tudod képzelni, hogy elköltözz egy 500 fős faluba, és ott helyben segíts a rászorulókon? Vagy maradnál inkább kuratóriumi tagként a stratégiaalkotásnál?
Minél többet vettem részt személyesen ilyen ügyekben, an-nál inkább azt gondolom, hogy csak ezzel tudunk valamit visszaadni a társadalomnak. Hiszen rengeteget kaptunk. Persze az is egy út, hogy ülünk Budapesten, és bölcsen támogatjuk a rászorulókat, de valamit igazán adni, az efölött van. Hogy ez pontosan mi lesz, még nem tudom. Lehet, hogy nyitok egy „pénzügyi tanácsadó” kiskocsmát Cégénydányádon.
Hogy hol?
Ez egy szatmári kis falu a Szamos partján, ahonnan édesapám származik, és amíg a nagyszüleim éltek, sok időt töltöttem ott.
Bölcsészcsaládból származol, és barátaid többsége is bölcsész. Szándékos döntés, hogy közgazdászként humán értelmiségiekkel töltöd a szabad idődet?
A legrégebbi és a meghatározó barátaim zömét még az iskolából ismerem. Meg persze a nálam öt évvel idősebb nővérem baráti köréből. Ő már akkor Illés-koncertre járt, amikor még nagyon tilos volt. Aztán mire évek múltán én is eljutottam egyre, addigra ő már csak szánakozva nevetett rajtam. Mindig három lépéssel előttem járt, én pedig loholtam utána, és ez azóta is tart. Ő egyébként Magyarország legjobb szerkesztője és fantasztikus magyartanár.

Bringával, lazán
Híres vagy arról, hogy télen-nyáron biciklivel jársz. A jegybanki alelnökséggel nem váltottál szolgálati négy kerékre?
6 perc alatt érek be ide, a Szabadság térre. Ez gyalog 8–10, kocsival pedig több mint 15 perc lenne. Autóval ma már Budapesten teljesen lehetetlen közlekedni, sehonnan sehova se lehet eljutni. De biciklivel sem éppen rózsás. Legutóbb épp a Szentendrére vezető úton dühöngtem. Kiírják, hogy „európai kerékpárút”, miközben a kellős közepén van egy 10 kilométeres szakasz, ami maga a szemétdomb. Olyan, mint egy Rejtő Jenő-regény, amikor bemegy a dzsungel egyik oldalán az út, a másikon meg kijön, de ami a kettő között van, és nem látszik, azt rég ellopták.
Én is lelkes biciklista vagyok, az viszont zavar, hogy ha két keréken érkezem meg valahova, nem vesznek komolyan. Rólam azt hiszik, hogy csóróságból nem járok autóval. Rád hogy tekintenek ilyenkor?
Hát igen, én már megtehetem. És szándékosan sikket is csinálok belőle, pedig a protokoll-tanácsadók szerint a pozíciót értékeli le, ha az ember biciklivel jár. Szerintem viszont nem attól lesz jegybanki alelnök valaki, hogy egy hatalmas, „fekete állami” autóból száll ki, hanem attól, hogy a szakmai teljesítményéért elismerik. Nálam tehát a kerékpár pedagógiai eszköz is egy demokratikus és toleráns ország nevelése érdekében.
A biciklivel tehát tüntetsz, pedig nőként eleve nem vagy könnyű helyzetben egy ilyen maszkulin közegben. Hiszen te vagy a Nemzeti Bank első női alelnöke.
Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de szerintem nem azért nincsenek a nők között nagyobb számban vezetők, mert nem volnának alkalmasak, hanem egyszerűen mi ezt nem akarjuk annyira. Nekem mindig sokkal fontosabb volt a család és a gyerek, és nagyon fájt, amikor huszonéves koromban azt vágták a fejemhez, hogy a karrierem miatt nincs gyerekem. Pedig egyszerűen nem lehetett, és iszonyú küzdelem volt, mire 31 éves koromra életem legnagyobb projektje, a fiam összejött. Soha nem akartam karriert építeni, az kicsit „magától jött”. Az pedig álmomban se fordult meg a fejemben, hogy az MNB alelnöke legyek. Persze nem akaratom ellenére ráncigáltak ebbe a székbe, de nem a pozíció iránti vágy hajtott. Fiaink és férjeink sokkal jobban összetörik magukat a teljesítmény-kényszer hatása alatt. Épp ezért jó, ha az ember párja nem ugyanabban a szakmában van, hogy ne merüljön fel a rivalizálás. Az enyém a létező legtávolabbiban dolgozik, amelyben ugyanolyan sikeres és elégedett, mint én az enyémben, és így béke van.

Esküvői buli
Apropó, férfiak. Egyszer azt mondtad, hogy a következő esküvőd is ugyanakkora buli lesz, mint az első. Az milyen volt?
Baromi jó! Először is egy családi összeveszésből kifolyólag véletlenszerűen jöttek a vendégek. Mi szűk körűt akartunk, a család pedig rengeteg nagynénit, erre mondtuk, hogy jó, de akkor tényleg mindenki jöjjön. Így hívtuk meg például a sarki cipész bácsit is, aki el is jött! Az esküvő végül egy házibuliba torkollott, jöttek-mentek az emberek és pontosan nem is tudtuk, hogy ki kicsoda. A menü saláta volt és fasírt, a zenét pedig volt osztálytársam, bizonyos Fiala János szolgáltatta. Szóval fantasztikusan sikerült.
Ez elég jól hangzik. Mikor lesz a következő?
Lesz. Ez egészen biztos. És persze az is, hogy hatalmas buli lesz.
Pedig azt mondják rólad, hogy nem vagy alkalmas a hosszú távú együttlétre.
A barátaim azt gondolják, hogy pusztán azért, mert még nem volt 4 évnél hosszabb kapcsolatom, nem is való nekem.
A fiaddal 20 éve működik.
Ugye? 20 éve eszményi kapcsolatban élünk.
És ő milyen?
Tökéletes. Kevés ember van, akit ennyire feltétel nélkül elfogadnék.
Nem fojtod meg a szereteteddel?
Olyan erős egyéniség, akit nem is lehetne. 14 éves korában kiszállt a szárnyaim alól, amit persze akkor nehéz volt elfogadnom. De aztán megértettem, hogy ő nálam is erősebb, amit pedig csinál, azt hibátlanul jól csinálja, tehát nincs más dolgom, mint megbízni benne. Amint ezt elfogadtam, konfliktusok nélkül sikerült átvészelnünk a felnőtté válást. De persze egyébként is jóban vagyunk: ő is liberális, bölcsészhajlammal, közös az ízlésünk, a zenéimet ő válogatja össze – mostanában főként Quimbyt és Péterfy Borit –, és Tarantino filmjei iránti rajongásunk is közös. Alig várjuk a ma estét, a Becstelen brigantykat nézzük meg.

Szöveg: Hevesi Flóra, fotó: Müller László. Éva, 2009. október. Minden jog fenntartva.