Ez a cikk az Éva 2007. áprilisi számában jelent meg.

A hétköznapokban gyakran lefoglalnak bennünket a mindennapos gondok, a megoldásra váró problémák és a temérdek tennivaló. Nem csoda, ha sosem ültünk még le, hogy eltöprengjünk a nők szociális helyzetén. S ha nem vagyunk éppen harcos feministák, ritkán jut eszünkbe, hogy magunkra társadalmi egységként, csoportként gondoljunk.

Hagyományos szerepek

Holott léteznek közös vonások szinte az összes nő életében. Nap mint nap olyan elvárások és feladatok zúdulnak ránk, amelyek lényegében csak abból adódnak, hogy nem férfinak születtünk. Ezt kijelenteni elsőre talán ijesztőnek hat, mégis, pár egyszerű élethelyzeten levezethető mindaz, amit a szociológusok összefoglaló nevén társadalmi kisebbségként definiált csoport életét nehezíti.

„Felmérések alapján kimutatható, hogy egy nő sokkal kevesebb olyan idővel rendelkezik, amelyben maga döntheti el, mit csinál – hoz fel egy példát Fodor Éva, a Közép-Európai Egyetem Társadalmi Nemek tanszékének tanára. – Egy nőnek átlagosan két héttel, vagyis 336 teljes órával kevesebb szabad ideje marad egy évben, mint egy férfinak.” Hiszen rengeteg olyan feladat van, amelyet a hagyományos felfogás a női szerephez köt, kezdve a háztartási munkától a bevásárláson át a gyereknevelés gondjáig. Persze változik a világ, az elmúlt öt évben felmérések is mutatják, hogy egyre több férj áll be a párja mellé mosogatni, kiviszi a szemetet vagy leugrik a boltba kenyérért, ha kérik. Mindezt azonban nem tartja a saját feladatának, általában inkább úgy fogja fel, hogy segít, ha éppen kedve van, de rajta nem kérhető számon, ha felhalmozódik a szennyes vagy ha a gyerekre nem kerül tiszta pelenka. Fodor Éva szerint ez még sokáig nem fog megváltozni: miért is adnák fel a férfiak azt a társadalmi privilégiumot, hogy maguk dönthetnek az idejükről, illetve hogy megvan a szabad választási lehetőségük?

A munka világában ugyancsak súlyos hátrány éri a nőket. Csak egy példa: 2005-ben az egyetemi professzoroknak mindössze 3 százaléka volt nő, holott – mint köztudott – az egyetemi hallgatók közt a nők ötven százalék fölötti arányban vannak jelen, és ez a tendencia egyre inkább érvényes az olyan, hagyományosan férfiak frekventálta képzésekben is, mint a természettudományos és a mérnöki szakok. Vajon az egyetemi szamárlétra melyik fokán morzsolódik le ez a sok tehetséges női kutató?

Ahhoz, hogy megértsük, miért csökken a nők száma a magasabb pozíciókban, ismernünk kell a jelenség történelmi távlatait. A nők foglalkoztatása csupán a második világháború idején vált elfogadottá. Ekkor a legtöbb férfi a fronton harcolt, a jelentős munkaerőhiányt tehát csak ezzel a lépéssel lehetett megoldani. Épp ezért – bármennyire furcsán hangzik is ma már – a munkaerőpiacon és a társadalomban láthatóan jelen lévő dolgozó nő tulajdonképpen friss jelenség. Természetesen már korábban is dolgoztak nők bizonyos szakmákban: voltak tanárnők, varrónők, házvezetőnők és ápolónők. A férfiak azonban az ilyen munkát nem tekintették szakmának: ezek női feladatok voltak, hát nőkre bízták őket. E szakmák „női” jellege máig megmaradt a társadalmi gondolkodásban, így bizony manapság is igen kevés férfi ápolóval, házvezetővel vagy óvó bácsival találkozunk. „A nők választási lehetőségei még ma is korlátozottabbak: a körülbelül 360 létező szakmából aránylag kevés az olyan foglalkozás, amelyben jelentős számban találunk nőket – emeli ki Fodor Éva. – Ráadásul ezekben a szakmákban legtöbbször a fizetések is alacsonyabbak. A társadalom a mai napig jobban honorálja a fizikai-technikai munkát, mint például a lelki befektetést. Gondoljunk csak arra, mennyivel többet keres egy villanyszerelő, mint egy óvónő.”

Természet anyánk és a jog

A fenti tényezőkön kívül még más is közrejátszik abban, hogy a nők – csoportként értelmezve – gazdaságilag kiszolgáltatott kisebbségnek tekinthetők. Gondoljunk csak arra az igen egyszerű biológiai tényre, hogy mi szüljük a gyereket. Bármennyire fejlődik is akár az orvostudomány, akár más tudományágak, ebben aligha lesz változás. Egy gyerek kihordása, majd gondozása legalább egy évre kiveszi a nőket a munkából. Ez nem okozna különösebb gondot, ha a munkahelyek toleránsan viselkednének. Sajnos azonban az a ritkább eset, amikor kenyéradóink olyannyira pótolhatatlan munkaerőt látnak bennünk, hogy hajlandók kivárni ezt az időt, és később valóban visszakerülhetünk korábbi pozíciónkba. A politikusok és a társadalmi szervezetek természetesen igyekeznek megoldást találni a problémára: a kormányok támogató programokat dolgoznak ki, sőt, elméletben már nemcsak az anyák, hanem az apák is mehetnek GYES-re. Ezt a megoldást mégis nagyjából annyi családban választják, mint ahány fehér hollót számlálunk az égen.

Összességében tehát elmondható, hogy nagyon is létező probléma a nők hátrányos megkülönböztetése a társadalomban. Ez nem tudatos, átgondolt döntési folyamat következménye, sokkal inkább adódik a szocializációs környezetből, a gyerekkorunktól belénk ivódott társadalmi minták követéséből. Olyan példákkal találkozunk nap mint nap, amelyek a már meglévő képet erősítik, s ezáltal lényegében nemzedékről nemzedékre reprodukáljuk mi magunk is saját hátrányos helyzetünket. A már említett szakmai közhelyeket – hogy például a komolyabb kreativitást, önállóságot igénylő és így magasabb presztízst adó pozíciókra nagyobb valószínűséggel választanak férfiakat – szintén tovább nyomatékosítja a szocializáció, a nemi szerepre nevelés, amely az egyént már újszülött korától fogva a babák, illetve a kisautók mezsgyéjén kormányozza. (Ebből persze korántsem következik az, hogy a gyerekek javát valami uniszex elvárásrendszer szolgálná.)

És ugyanebből a szociális térből adódik a férfiak magatartása is, hiszen – ideális esetben – gyerekkoruktól olyan környezetben nőnek fel, amelyben szerető édesanya gondoskodik róluk, ő tartja rendben körülöttük az életteret, ő nyújt segítséget a problémáik megoldásában, így aztán legtöbbször párválasztásnál is ezt a nőtípust keresik, s ilyen beállítottságot várnak el élettársuktól is. Egy sikeres férfi mögött általában szilárd háttérország áll: egy nő, aki tiszta és biztos környezetet teremt, ropogósra vasalt inget helyez a keze ügyébe, még a nyakkendőt is megköti. És egy nő mögött ki áll? Bizony ritkán a férfi. Sokkal inkább egy takarítónő, aki hetente kétszer eljön a lakásba, vagy egy bébiszitter, aki mindennap elhozza a gyereket az óvodából, az iskolából, amíg a mama haza nem ér a munkából. S ha minderre nem telik, a probléma megoldatlan marad: a kölyök megtanul egyedül hazajárni, panírozott hús kerül az asztalra esténként egyenest a mélyhűtőből, és a konyhában hegyekben áll a mosatlan edény hétvégéig, amikor végre jut egy kis idő a háztartásra.

Erősíti a szabályt?

Természetesen vannak pozitív példák is, hiszen előfordul, hogy egy munkájában sikeres nő számíthat a férjére. Ilyen Anita esete is, aki felső-közép vezetőként dolgozik egy multinacionális cég magyarországi leányvállalatánál. Anita harmincéves, négy éve él kiegyensúlyozott házasságban olasz férjével, Milóval, és két éve szülte meg kislányukat, Chiarát. „A férjemmel úgy állítjuk össze a napunkat, mint egy kirakós játékot – meséli Anita. – Reggelente az ő felelőssége, hogy minden rendben menjen a kislányunk körül, ő viszi el a bölcsödébe is, hiszen én már hétkor az irodában vagyok. Délutánonként pedig felváltva hozzuk haza, alkalmazkodva egymás idejéhez. Az egész csak összecsiszolódás kérdése.” Anita – egy év szülési szabadság kihagyásával – több mint kilenc éve dolgozik cégénél, nagyon szereti a munkáját, hat nyelven beszél, folyamatosan tárgyalásokra jár, ráadásul férjével közösen saját vállalkozásuk is van. A zsúfolt hétköznapok őt is lefárasztják, de azt vallja, hogy mindig tudni kell, merre van az otthon, miért megy haza. Tisztában van kivételesen szerencsés helyzetével, hiszen férje rengeteget feladatot magára vállal a háztartási munkától kezdve a gyerek körüli tennivalókig. „Én úgy választottam párt, hogy azonos értékrendet valljunk, ugyanazt akarjuk, hasonló célok vezéreljenek bennünket” – magyarázza Anita harmonikus családi életük alappilléreit.