Ez a cikk az Éva Magazin 2014-es nyári lapszámában jelent meg először „A hiszékenység ellenszere" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

ALLAKARIALUK, AZ ESZKIMÓ

A filmtörténet kezdetétől egyértelműnek látszik, hogy valóság és dokumentumfilm közé nem kerülhet egyenlőségjel. Robert J. Flaherty 1922-es klasszikus műve, a Nanuk, az eszkimó egy inuit család mindennapjait mutatja be. Flaherty szigorú filmkészítési elveket vallott: az események természetes menetét kívánta rögzíteni és az abszolút hitelesség igéjét hirdette. Aztán kiderült, hogy a film bizony megrendezett. A Nanuknak nevezett eszkimó neve valójában Allakarialuk, a két nő közül – az elbeszéléssel ellentétben – csak az egyik a felesége, a lakhelyükül szolgáló jégkunyhót pedig maga a rendező építtette a forgatás idejére. Ha Nanuk sem volt igazi, vagy ha Sztálin kiretusálhatott a plakátokról egy teljes vezérkart, azt állítva, hogy sosem voltak ott, vajon mi a helyzet a tévében százszámra látható dokumentumfilmek igazságtartalmával? Hihetünk a saját szemünknek? Az áldokumentumfilmek a manipulációval szembeni ellenállásra biztatnak, és megpróbálnak bennünket ráébreszteni, milyen könnyű minket átverni, milyen kiszolgáltatottak vagyunk.

„BE AKARTUK BIZONYÍTANI, HOGY A LEGNAGYOBB KÉPTELENSÉG IS ELHITETHETŐ”

A műfaj egyik leghíresebb darabját Csehszlovákiában forgatták. Jan Sverák 1987-es vizsgafilmjében, az Olajfalókban a kutatók rejtélyes szörnyecskék nyomára bukkannak a fojtó levegőjű szénbányák mélyén. Ezek a lények szén-monoxidot lélegeznek, az oxigéntől megfulladnak, és kedvenc csemegéjük műanyagból készül. A film bemutatása után az egész ország háziállatának fogadta volna a cuki szén-monoxid-evőt, szakértők elemezték az új faj létrejöttének körülményeit, egyszóval: mindenki mindent elhitt. Sverák és társai pár héttel a bemutató után leplezték le a csalást. Saját bevallásuk szerint a cél nem a puszta átverés volt, hanem az, hogy az embereket rádöbbentsék becsaphatóságukra.

Magyarország sem maradt adós egy emlékezetes áldokuval. Siklósi Szilveszter Az igazi Mao című 1994-es, történelemhamisító alkotásában a kínai vezető a hosszú menetelés idején meghal, és helyét maffiózó bátyja veszi át. A „főhős” percről percre abszurdabb történelmi helyzetekbe csöppen. Hruscsovval karöltve uralja a chicagói alvilágot, amíg össze nem zördülnek egy csinos özvegyasszonyon, miközben „az igazi Mao” (aki talán mégse halt meg) Nepálban él szerzetesként, vagy Iowában sétafikál Elvis Presleyvel. A rendkívül ügyesen összerakott film hatalmas durranás volt: fesztiváldíjak besöprése mellett Szabó István is bevallotta, hogy Siklósiék igen sokáig meg tudták téveszteni.

A kilencvenes és a kétezres években további áldokuk születtek. A Lopott ritmus (2008) azt „bizonyítja”, hogy a hiphop Magyarországról származik, a Leptinotarsa (1997) a magyar parasztok földjeit a negyvenes években elözönlő krumplibogarakról szól. A Wapra-jelentés (1996) szerint a főváros mérgező levegője valójában növeli az intelligenciát és a betegségeket is gyógyítja. A Wapra-jelentésben – ahol olyan tekintélyek szavatolják a mondanivaló hitelét, mint Czeizel Endre vagy Ranschburg Jenő – a végefőcím előtt kiírják az emlékezetes sorokat: „A film a képzelet műve, a valóság megrendítőbb.”

JÁTÉKFILMBE OLTVA

Az áldokumentumfilm lehetőségeit korán felfedezte magának a játékfilm, és számos zsánerbe ágyazta. A vígjátékok egyik klasszikus példája Woody Allen 1983-as műve, a Zelig. A kaméleonember a lehető legtökéletesebben képes idomulni a környezetéhez, mert azt akarja, hogy mindenki szeresse. Jazz-zenekarban fekete trombitás, a rögbipályán csatár, az arisztokrácia köreiben igazi úr válik belőle, a kínaiak között meg egyenesen ázsiaivá rendeződnek át az arcvonásai. Kóros megfelelési kényszerének kifejezéséhez tökéletesen passzolt az áldoku műfaja, a forma hű tükre lett a főhős egész történetét átszövő élethazugságoknak. Az áldokumentumfilm a maga igazi helyét a horrorfilmben találta meg.

Sokkoló és szinte nézhetetlenül brutális példája az 1980-as Cannibal Holocaust. A történet szerint az emberevő törzs szokásainak feltérképezésére induló filmes csoport maga is megfigyelése tárgyainak esik áldozatául. A rendező, Ruggero Deodato megtiltotta színészeinek, hogy a bemutató körüli egy évben nyilvánosan mutatkozzanak, mert szerette volna, ha a vérgőzös finálét mindenki valóságnak hiszi. Amikor azonban gyilkosság vádjával börtönbe került, kénytelen volt a hatóság elé cipeltetni a stábot, hogy bizonyítsa, mindenki él és virul. A Cannibal Holocaust állatszereplőit viszont nem vihette a színészekkel együtt, a hitelesség kedvéért ugyanis ormányos medvét, pókot és mókusmajmot mészároltatott le a kamerák előtt.

A leghíresebb áldokuhorror mindmáig az Ideglelés – The Blair Witch Project. Az internet térhódításának kezdetén, 1999-ben, gyakorlatilag fillérekből született film előzménye szerint eltűnt három filmfőiskolás, akik a közeli burkitsville-i erdőben évszázadok óta kísértő boszorkány legendájának eredtek nyomába. Egy évvel később kerülnek elő filmtekercseik, és rajta mindaz, amit párnapos kétségbeesett bolyongásuk során rögzítettek. Az idegráncoló mesét millióan hitték el. Borzongva nézték a mozivásznon eleinte magabiztosan, majd egyre rémültebben tévelygő fiatalokat, a kezükben reszkető kamera által pásztázott kísérteties rengeteget. Az Ideglelés 140 millió dollár körül fialt, és ez nagyrészt a vérprofimarketingnek volt köszönhető. Az alkotók, Daniel Myrick és Eduardo Sanchez fesztiválokat tapétáztak ki a rejtélyes eltűnésről, kísérő dokumentumfilmet szerkesztettek Blair Witch átka címen, a bemutató előtt (ma is létező) honlapot hoztak létre a történet vérfagyasztó részleteivel. Sőt, egy filmzenét tartalmazó CD-t is piacra dobtak, pedig az Ideglelésben egyetlen taktus sem hallható! Nem sok idő telt bele, és az egész világ ezt a filmet akarta látni. A világháló tanúsága szerint még ma is akadnak emberek, akik azt hiszik, a blairi boszorkány bosszújának filmje nem két srác ügyes reklámstratégiája nyomán készült, hanem hiteles mozgóképi dokumentáció.

ITT A VÉGE?

Az Ideglelés olyan horrortörténeti klasszikusoknak csinált helyet, mint a Parajelenségek vagy a [Rec]. Más kérdés, hogy az átverés nehezen ismételhető meg: a főhőst kitartóan üldöző démonról vagy a lakóházat ellepő zombikról már senki sem hitte, hogy valóságosak. Megszoktuk az áldokumentumfilmet, ítélőerőnk megizmosodott, az interneten ráadásul könnyen ellenőrizhetünk mindent. Mégis kíváncsian várjuk a folytatást, mert afelől semmi kétség, hogy az áldokufilmesek és a marketingesek, az emberi hiszékenység vámszedői és leleplezői e pillanatban is törik a fejüket a műfaj megújításán.

(Képek: Éva Magazin - Europress, Magyar Nemzeti Filmarchívum, Profimedia)