1989 karácsonya Temesváron, Bukarestben, Brassóban nem szokványos ünnep volt. Megtörtént az elképzelhetetlen: menekült Ceausescu, a teljhatalmú diktátor, a személyi kultusz rettegett vezéralakja. Abban az évben egész Közép-Európa felbolydult, de Magyarországon és a többi szocialista országban békés rendszerváltozás történt. Romániában viszont emberéleteket is követelő forradalom robbant ki. BARNA GYÖRGYI írása

Sepsiszentgyörgy 70 000-es lélekszámú székely kisváros, nyüzsgő központ, színházzal, székely gimnáziummal, művészeti líceummal. A többség magyar ajkú, sőt, az egyik legszebb erdélyi nyelvjárást beszéli. A sepsiszentgyörgyi kocsmaasztaloknál vagy nyári tábortüzek mellett, anekdotázás közben előbb-utóbb felbukkannak a forradalom emlékképei. Barátaim akkor huszonévesek voltak. Nekik életre szóló élmény maradt az a néhány decemberi nap, amelyen megérezték olyan szavak jelentését, mint bátorság, szabadság, forradalom.

„Megmutatta magát a remény”
Perecz László 22 éves volt abban az évben, nem sokkal korábban szerelt le az akkor még két évig tartó katonai szolgálatból. Bár szülei már tíz éve várták az engedélyt a magyarországi kitelepedésükre, ő nagyon nem akart elmenni Sepsiszentgyörgyről. Szerette a barátait, a hegyeket, a vidéket.
December közepén, egy kirándulásból hazatérve felszálltunk a vonatra, s láttuk, hogy tele van a szerelvény sorkatonákkal. Minden szabadságon, eltávozáson levő sorkatonát visszahívtak a kaszárnyákba. Odahaza aztán a Szabad Európából megtudtuk, hogy Temesváron tüntetés volt, sőt, bejátszották a lövéseket is a rádióban. Hihetetlennek tűnt, óriási izgalom lett úrrá rajtunk, sistergett a feszültség. Nyíltan, hangosan nem lehetett erről egy szót sem beszélni. Hogy ne legyen feltűnő, egyesével-kettesével felmentünk valakinek a lakására, és ott beszélgettünk. Elképesztő érzés volt, ahogyan azokban 
a napokban megmutatta magát a remény. Mindig azt hallottuk, hogy „a puliszka nem robban”, itt soha nem fog történni semmi. És akkor kiderül, hogy mégis változhat valami, lehet valamiben bízni…
A tüntetés napján, 22-én Eke Pisti megszerezte a mozi hangosbemondós autóját, és 
a tömeg élére állt. Végigjárták a városszéli gyárakat, hívták a munkásokat, hogy tegyék le a munkát és álljanak be a menetbe. A városközpontig sem a rendőrök, sem 
a Securitate nem avatkozott be, ám a pártszékháznál a parkban már sorkatonák oszlopa várta őket. A tömeg skandálni kezdte, hogy „A hadsereg velünk van! Armata e cu noi!” és hogy „Erőszak nélkül döntsük meg a rendszert! Fara violenta!” Rab István, vagyis ahogy addig nevezte magát, Stefan Rob, a párttitkár, aki addig meg se mukkant magyarul, szólni akart a néphez: „Testvéreim, hallgassatok meg!”, de a tömeg kifütyülte. Egyszer csak jött a hír, hogy „Ceausescu elfutott! Ceausescu a fugit!” Erre a párttitkár és 
a többi funkcionárius hirtelen eltűnt a székház erkélyéről, de nem a bejáraton, hanem valószínűleg föld alatti folyosókon távozott. A tömeg betört a pártszékházba, majd 
a szeku épületébe próbáltak bejutni, ahonnan ugyancsak hanyatt-homlok elmenekültek a bentiek. A tömeg dühében felgyújtott néhány szekus autót, és kidobált az ablakokon egy csomó iratot, magnószalagot, hiába mondtuk többen, hogy ezeket ne semmisítsék meg. Néhányan beültek a gazdátlan rendőrautókba és száguldoztak a városban.
Amikor ott álltunk a téren szemben a katonákkal, a tömeg ezt kiabálta:„Testvéreink vagytok!” s kenyeret dobált feléjük. És akkor valaki azt kiáltotta: „Azok a katonák, akik nem fognak lőni, vegyék le a sapkájukat!” Elsőnek Bíró Pipi, akit éppen akkor soroztak be, vette le a sapkáját, és közben folytak a könnyei, aztán sorban mások is követték. Pedig tudták, hogy ezért kivégzés jár.


„Csókoltuk a románokat, a magyarokat”
Vajda Éva (Woody) 28 éves volt, tanítónő. Az ízes beszédű, szellemes vicc- és történetmesélő, művészetekre fogékony fiatal nő addigra már jó néhányszor megjárta a szeku szentgyörgyi vallatószobáját, mert a közösség irodalmi érdeklődésű tagjaként gyanús elem volt a hatalom szemében.
December 22-én reggel Ceausescu gyűlést hívott össze. A tévében egyszer csak megszűnt az adás, de a rádióban még átjött az emberek hurrázása, s az is hallatszott, hogy lőnek Bukarestben. Ez döbbenetes volt, nem lehetett tudni, hogy mi történik. Aztán bejelentették, hogy a hadügyminiszter, Milea ezredes öngyilkos lett, s onnantól nyilvánvalóvá vált, hogy ez visszafordíthatatlan.
82-től 89-ig egyszerűen élhetetlen volt az élet. Az a tél, amelyen Csoli, a fiam született, nagyon kemény volt. A 14 fokos szobában belül az ablakon jégcsapok lógtak. Januárban bedugtam a melegítőt, s márciusig nem húztam ki, de annyira ritkán volt villany, hogy nem tudott felmelegedni a szoba. Folyamatosan szünetelt az áram- és a vízszolgáltatás, központi fűtés is csak kétóránként volt. Egy családnak csak egy gázpalack járt egy hónapra. Az élelmiszert jegyre adták. Emlékszem, anyám egyszer elvesztette a kenyérjegyünket a hónap elején, és nem lehetett másikat kapni, úgy kellett összekoldulni arra a hónapra a kenyeret az ismerősöktől.
Nekem az első, ami eszembe jut a forradalomról, az euforikus, felszabadult öröm, amilyet addig soha nem éreztem. Hogy végre nem kell félni. Amikor kiderült, hogy Ceausescu elrohant, vége az egésznek, és nem fognak minket egytől egyig agyonlőni, csókoltuk 
a románokat, a magyarokat – senkit nem érdekelt, hogy kicsoda-micsoda, aki melletted áll 
a téren. Mert a katonák ott álltak körben élesre töltött fegyverrel, de akkor még nem lehetett tudni, hogy merrefelé dől el a dolog. Mégsem hittem, hogy lelőhetnek. Valahogy az volt az érzésünk, hogy ez nem történhet meg.

„Jó érzés volt, hogy valamit mi is tettünk”
Miklós Tünde fiatal orvosnőként a sepsiszentgyörgyi kórházban dolgozott, ma Angliában él. Ő egyike azoknak, akik egy igazi földalatti akcióban is részt vettek 
a forradalom idején.
Nagyon nehéz volt az élet, nagy volt a nyomás. Amikor meghallottuk a temesvári események hírét, úgy éreztük, valamit kellene tenni. Végül néhányan kitaláltuk, hogy röpcédulákat írunk, amin mindenkit sztrájkra buzdítunk. Az írógépeket évente be kellett vinni a rendőrségre, nyilvántartották a betűit, az írásmintáját, ezért indigóval, kézírással sokszorosítottunk. Igyekeztük elváltoztatni az írásunkat, annyira féltünk. Kijárási tilalom volt a temesvári események miatt. Öten felosztottuk magunk közt a várost. A lépcsőházak bejárati ajtajára, buszmegállókba ragasztottuk a plakátokat. Románul és magyarul fogalmaztuk meg: „Elég! Általános sztrájk!” Nagyon-nagyon féltem. Néha láttunk egy rendőrautót, fények nélkül, lassan haladt. Olyankor hasra vágódtunk. Aztán hajnalban hazamentünk. Még megmaradt 10–20 darab plakát, de nem mertük megtartani, elégettük őket.
Másnap arra az elképesztő élményre ébredtünk, hogy az utca tele van emberekkel. Tiszta idő volt, az erkélyablakból jól láttuk azt a sok-sok kiabáló embert. Alig lehetett elhinni, hogy ebben az országban, amely évekig ilyen sötét, néma csendben élt, ez megtörténhet. Anyámék féltek, hogy lőni fognak. De bennünk ez a mámor teljesen elnyomta a félelmet. Kimentünk, mentünk az emberekkel. És akkor hallottuk, hogy valaki azt mondta: „Láttátok a röpcédulákat?” Jó érzés volt, hogy valamit mi is tettünk.
Aztán egyszer csak jött a hír, hogy Ceausescu elmenekült. Olyan szabadságot éreztünk, hogy szinte szétrobbantunk, hirtelen kinyílt a világ. ı

A forradalom kronológiája
ı 1989 májusában Tőkés László temesvári református lelkészt a nagyváradi püspök felfüggeszti állásából. Tőkés megtagadja, hogy elhagyja a parókiát.
ı December 16. Rendőrök jelennek meg a parókiánál. A lelkész híveinek tiltakozása tüntetéssé alakul. Több tüntetőt letartóztatnak.
ı December 17. Folytatódnak a tüntetések, a katonaság tüzet nyit a felkelőkre.
ı December 18. Temes megyében kihirdetik a rendkívüli állapotot.
ı December 20. A város főterén 100 000 tüntető gyűlik össze, a hadsereg nem avatkozik be.
ı December 21. Ceausescu Bukarestben nagygyűlést hív össze, de elveszti 
az irányítást a felháborodott tömeg felett. Katonákat, tankokat vetnek be, sok az áldozat, a halott a városban.
ı December 22. A tömeg Bukarest központjában áttöri a kordonokat, a katonák átállnak a felkelők oldalára. Bejelentik Vasile Milea honvédelmi miniszter öngyilkosságát, az országban kihirdetik a rendkívüli állapotot. Ceausescu és felesége helikopteren elmenekül, de elfogják őket.
ı December 22-23. A Securitate erői több városban támadást indítanak 
a forradalmat védő tömegek ellen. E két nap fegyveres harcai szedik a legtöbb áldozatot.
ı December 25. Egy rögtönítélő bíróság golyó általi halálra ítéli a Ceausescu házaspárt, az azonnali ítélet-végrehajtást televízión nézi az egész világ.
ı December 28. Véget érnek a harcok.
1104 ember halt meg a román forradalomban, mely eltörölte a modern Európa egyik legkönyörtelenebb diktatúráját.
(Forrás: Wikipédia)