A cikk először az ÉVA Kölyök mellékletében jelent meg.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat is megvásárolhatod? Kattints ide!

Sunnyogó harmincasok

A csókolomnak valószínűleg az én generációm a legnagyobb áldozata. Nagyszüleink és szüleink még erre tanítottak minket, talán mert az ő idejükben még teljesen természetes volt, ha egy gyerek csókolommal, sőt, annak eredeti formájával, kezicsókolommal köszönt a felnőtteknek. Most azonban 2023 van, és mi néha szégyenkezve, néha sunyítva próbáljuk kiküszöbölni, hogy harminc-, negyvenéves létünkre azt kelljen mondanunk, főleg a gyerekkorunkban megismert barátok szüleinek, hogy csókolom. Hiszen csókolni már sem a kezüket, sem semmilyen más testrészüket nem szeretnénk, a „Jó napot kívánok!” azonban számunkra túl hivatalos egy olyasvalakivel szemben, akit ismerünk pelenkás korunktól. Ráadásul a legtöbben tele vagyunk számtalan kínos emlékkel, hogy életünk során mikor és hogyan oktattak ki minket a felnőttek: „ne így”, „hangosabban”, „ne most”, és egyáltalán, mit képzelünk. Ezért az én generációm sokszor a kamaszok tétovaságával próbál udvarias maradni az ilyen helyzetekben, és talán ezért nem tanítja a gyerekeit arra, hogy csókolommal köszönjön.

Kézcsók és pukedli

Nagymamám szerint a gyerekek által használt kezicsókolom a második világháborúval tűnt el a hétköznapokból, és emlékei szerint ebben az időben jött divatba a tegeződés. Az ő gyerekkorában sokszor még a házastársak is magázták egymást. Nagymamám gyermek- és kamaszkorában, a kezicsókolom fénykorában olyan szabályok is éltek, hogy a lányoknak csak azokat a férfiakat kellett kezicsókolommal köszönteniük, akiknek legalább olyan idős gyerekük volt, mint ők. Nagymamám azt is elmesélte, hogy ha ő kamaszkorában ment az utcán, és az út túloldaláról megpillantotta őt egy fiú ismerőse, az illető átjött az úttesten, és kezet csókolt neki, mert ez így volt illendő.

Persze ne felejtsük, hogy ez nagyon-nagyon régen volt. Amikor egyetemisták voltunk – a pukedlis éra után csaknem hetven évvel –, arról elmélkedtünk a barátnőimmel, hogy hogyan fognak szólítani minket egymás gyerekei. Akkor még mi magunk is úgy gondoltuk, hogy a barátnőm által vizionált „csókolom, Jutka néni” mindennapos lesz az életünkben. Most, hogy eltelt durván tizenöt év, fel sem merül bennünk, hogy bárkinek a gyereke, aki közel áll hozzánk, nénizzen vagy csókolomozzon. Ez ma már nem opció. Én annak is örülök, ha a barátaim gyerekei egyáltalán köszönnek nekem. Beérem egy sziával is, főleg, hogy ahhoz vagyok szokva, hogy a legközelebbi gyerek ismerőseim köszönés helyett azzal fogadnak: „Hoztál ajándékot?” vagy „Elhoztad a kütyüt?” Utóbbi formulát a kétéves unokaöcsém használja, mert nincs mit szépíteni, ő egyelőre leginkább egy iPhone-t lát bennem.

Kellemes szatyrozást!

Édesapám, aki legendás pedagógus, és általában a gyerekek viselkedésével és tudásával kapcsolatos minden kritikával a szülőket illeti, a köszönéssel sincs másképp. Szerinte a köszönés kifejezi a közösségben elfoglalt helyet, de ezt egy gyerek önmagától még nem ismeri fel, csak a tanult köszönési formából. Ő azt hirdeti, hogy a szülők, a környezet feladata ezt a különbségtételt megtanítani. Szóval az, hogy a csókolomból szia lett, az óvónő Judit néniből pedig Judit, egyáltalán nem a gyerekek, hanem a felnőttek műve. Emlékszem, mikor iskolás lettem, a szülői értekezleten gyakran elhangzott, hogy az „Andi néni, egy hibával még elfogadod?” típusú mondatok nem állják meg a helyüket, mert ez már iskola. Ma teljesen elfogadott, hogy a kisiskolások néniznek ugyan, de már meg sem próbálnak tetszikezni és magázni. Mikor ezt a cikket írtam, kísérletet tettem szakértőnek felhasználni egy Brúnó nevű hétévest, a témához való irreleváns hozzászólásait azonban inkább csak a kedves olvasó szórakoztatására osztom meg. Megkérdeztem tőle, hogyan köszön egy idősebb néninek, s ő azt felelte sátáni kacaj kíséretében: „Helló, tata!” Mire én: „A tata az nem férfi?” „Ja de – felelte –, akkor inkább: Helló, nyanya!” Láttam, hogy ebből a beszélgetésből használható információt nem szedek ki, ezért már csak arra kérdeztem rá, ezek után hogyan köszön el, mire azt felelte, szintén sátáni hörgések közepette: „Kellemes szatyrozást, nyanya!” Mit mondhatnék, ez egyfelől nagyon vicces, másfelől siralmas, de valahol mégis hiteles és őszinte összefoglalása a „nyanya”-létnek. És csak remélni merem, hogy valójában nem így köszön el. Maga viccel? Az unokaöcsém háromévesen szinte hibátlanul magázódott, de csakis akkor, amikor azt játszotta, hogy borkereskedő, és a borait tukmálta. Most, hatévesen tisztában van azzal, hogy a magázás létezik, nagyjából tudja is használni ezt a ragozást, de a valóságban betöltött szerepéről fogalma sincs. Egyre nagyobb örömét leli benne, ha „Jó napot”-tal vagy „Viszontlátásrá”-val köszönhet, de amikor kimondja ezeket a szavakat, mindig átfut egy apró mosoly a szája szélén. Mint aki maga sem gondolja komolyan. De úgy tűnik, ezt ma már senki nem is várja tőle.

Görgess lejjebb a galériáért, amelyben végignézheted, hogy régen mennyivel stílusosabbak voltak az emberek, mint napjainkban