A szerző a lakásukban fogad, amely úgy néz ki, mint a Négyszögletű Kerek Erdő: megannyi zug, meghitt sarok, varázsos rejtekhely. A nappaliban még ott vannak a tavalyi karácsonyi díszek. Erika kitalálja a gondolatomat: „Elkezdtük leszedni tavaly, de olyan üres lett tőle a nappali. A gyerekek kérték, hadd maradjon, így fent hagytuk” – mosolyog.

Amikor kiderült családi körben, hogy önnel fogok találkozni, a kisgyerekes anyukák olyan izgalomba jöttek, mintha legalábbis Mick Jaggerrel készítenék interjút. Sejtette, hogy ekkora sztár?
Érzékelem azt a szeretetet, ami körülvesz, és nagyon is örülök neki. Erőt ad. Sok e-mailt is kapok, és mindegyikre válaszolok.

Régi és új mesék
Érdekes felfutása van a gyerekkönyveknek. Egy darabig a régi, jól bevált mesekönyveket forgatták a szülők, most viszont többen is megjelentek a pályán.
Úgy látom, a régi meséknek is nagy reneszánsza van. Újra virágzik a gyermekirodalom. Itthon, a gyerekeimmel a régieket is olvassuk: Marék Veronikát, Benedek Eleket, Gazdag Erzsit. Nagy kedvenc tőle a Mesebolt. És az újak is ott vannak a polcon, a Pagony kiadótól szinte minden.

Mi a különbség a régi és az új mesék között?
A gyerekek ugyanúgy szeretik a régieket is, de az izgalmas, ha a saját, mindennapi életüket látják viszont. Az én könyveim kapcsán sok olvasó örül annak, ha már járt ott, ahol a mese játszódik.

Szerintem sem árt, ha a mese reflektál a mai világra.
Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy nincs könnyű helyzete a mai gyerekeknek. Miért?
Főleg a tempó miatt. Nehéz feldolgozni a rohanást. Ebben segítenek a mesék. Nálunk az esti mese nagyon fontos része a napnak. Soha nem marad ki, akkor sem, ha későn keveredünk az esti teendőkhöz. A gyerekek megnyugszanak. Nem is az a lényeg, mit olvasunk, hanem az: hogyan. Nálunk ez úgy zajlik, hogy minden este apa olvas, és mindhárom gyerek választhat magának mesét. Ha apa befejezte, akkor jövök én, de az már nem könyvből jön, hanem fejből. És akkor ők kitalálják a folytatást, és az egész történet közös. De olyan is van, hogy nyomasztja őket valami. Ha ezt látom, akár direkt módon is beszélgetünk róla, de mese is lehet belőle.

Mi szokta őket nyomasztani?
Sok minden. Nemrégen például elvesztettük Dédapát. Erről is kellett beszélgetnünk – és lesz róla mese is. Aztán: iskolát-óvodát kezdtünk, és be kellett illeszkedni. Ez nem könnyű dolgok egy kicsi gyerek életében.

Tévét nézhetnek?
Nem.

Semmit?
Semmit.

DVD, videó?
Nem.

Mit lehet?
Sokat járunk moziba. Például azért is, hogy ha az iskolában mindenki a filmről beszél, ne zárják ki magukat belőle. Azt is szoktuk csinálni, hogy kikölcsönzünk DVD-t, betesszük a laptopba és összekötjük projektorral. Felhúzzuk a vásznat, és ilyenkor megy az otthoni mozi. Megadjuk a módját. Van egyfajta esemény-értéke.

Milyen szempontok alapján választ?
Előtte mindig megnézem egyedül. Volt már olyan, hogy belefutottunk egy mesébe, aztán egy hétig nem aludtunk, olyan rosszakat álmodtunk.

Végigrajzolni Szentendre főterét
Térjünk vissza önre. Óvónő szeretett volna lenni – ehelyett építészmérnök lett. Szülői nyomásra választott?
Nem. Jó voltam rajzból, matekból és fizikából, és az építészkarra ezekből kellett felvételizni. Megpróbáltam. Ha úgy hozza a sors, gondoltam, lehetek még óvónő. Végül maradt az építészet, és nagyon megszerettem.

Mi fogta meg benne?
Nagyon jó tanáraim voltak. Ráadásul ez sokrétű szakma. A volt társaim millióféle úton indultak el. Az én szívemhez a műemlékvédelem és a statika állt közel. A szilárdságtan tanszéken dolgoztam demonstrátorként.

Van kapcsolat az építészet és a mesekönyv-rajzolás között?
Rajzilag rettentő sokat adott az egyetem. Sokat kellett rajzolni.

Körzővel-vonalzóval?
Nem, nem! Ki kellett ülni és végigrajzolni Szentendre főterét vagy a Halászbástyát, hidakat, vásárcsarnokokat. A sok gyakorlás kihozta belőlem a rajztudást.

A gyerekek miatt nem kezdett építészkarrierbe?
Volt három munkahelyem, amit szerettem, de a gyerekek miatt nehézkes volt. Négyre oda kell érni az oviba, ha betegek, szabadnapot kell kivenni: nekem ez most így tökéletes. Hozzájuk alkalmazkodom, és mindent magamnak osztok be.

A meseírás magától köszönt be az életébe?
Annának rajzoltam az első mesét, amikor megszületett az öccse, Peti. Arról szólt, hogyan fogadjuk a kistestvért, mi fog változni az életünkben, mennyivel lesz gazdagabb. Hogy ne féljen a testvérétől – merthogy minden gyerek fél, hogy majd háttérbe szorul. Ezt ő nagyon szerette.

Igaz, hogy ez egy kis noteszbe készült?
Igen. Kis lapokra rajzoltam, és összefűztem. Aztán Anna kérte, hogy legyen egy mese a Télapóról is. Egyre több kis füzet lett. A barátok kölcsönkérték, lefénymásolták, végül pedig eljutott egy kiadóhoz. Az Anna és Peti tehát nem könyvnek készült, hanem teljesen magánhasználatra.

Egyből lecsapott rá a kiadó?
Nem volt nehéz. Nem panaszkodhatom. Nincs küzdelmes sztori.

Szerintem éppen ettől jó... Mit mondanak az okosok? Mitől hatnak a mesék?
Nem tudom. Szerintem az Anna és Peti attól sikeres, hogy az olvasók saját magukat látják viszont a könyvek oldalain. Az ő problémáikkal foglalkoznak a történetek. Amelyek nem bonyolultak, mert ha egy gyerek nem érti meg, miről szól, akkor nem is köti le. Ezek a történetek tényleg egyszerűek, rövidek, hétköznapiak. Egyre inkább az lett a célom, hogy minél kevesebb legyen a szöveg, és a szülőkre bízzam, hogy ha valami náluk kicsit másképpen volt, úgy olvassák fel. Egészítsék ki. A mese csak vezérfonal.

Bili nem lesz
Úgy tudom, érkeznek hosszú kívánságlisták az olvasóktól.
Ez igaz, sok jó ötletet kapok. Így született például a cirkuszról szóló mese.

Bili viszont nem lesz...
A bili nem fog bekerülni, szó sem lehet róla! A gyerekek, ha hazajönnek, az az első kérdésük: anya, ma mivel haladtál? Van új mese? Jönnek az asztalhoz, átnézik, és az utolsó részletig kritizálják. Annyira szólnak bele, amennyire csak lehet. Ezért nem lesz történet a szobatisztaságról: nem akarják magukat bilin viszontlátni. De éppen tegnap jártunk a közeli Füvészkertben. Romantikus, izgalmas, sejtelmes kirándulás volt. A végén a gyerekek meg is fogalmazták: „Anya, ez mesegyanús!”

Hogy született Bogyó és Babóca, a két másik mesehős?
Anna és Peti elkezdték kinőni a mesekönyvet. Ekkor kapcsoltam, hogy a sorozat lassan kifut a kezem közül. Bogyó és Babóca viszont nem öregszik. De megsúghatom a műhelytitkot: Bogyó és Babóca szintén Anna és Peti, és a később érkezett barát, Gömbi, a kis virágbogár Gergőke. Ő akkor lépett be a sorozatba, amikor megszületett a kicsi.

Most viszont a végéhez közelít az Anna, Peti és Gergő...
Tizenhárom részt tervezek, de utána is folytatnám a mesekönyvírást. Már vannak kéziratok a fiókomban. És az építészethez is visszatérnék. Szeretném megismertetni Magyarország legszebb épületeit, helyeit a kisgyerekekkel.

Miért van a mesék végén valódi fénykép?
Hogy összekapcsolja a mesét a valósággal. És egy kicsit jobban elmélyedhessenek benne a gyerekek. Jó fogódzó. Ha valahol járunk, sokat fotózunk, és utána még hosszú ideig nézegetjük a képeket, megbeszéljük az élményeket.

Meséljen kicsit a gyerekekről!
Éppen olyanok, mint a könyvben. Annácska most lesz tízéves. Nagyon megfontolt, segítőkész nagylány. Két kistestvérévrel szerintem sok felelősséget vállal. Szokták tőlem kérdezni, Peti valóban mindig jókedvű-e. Hiszen minden fotón mosolyog. Nos, ő valóban ilyen. A kicsi meg végtelen energiákkal született. Rendesen irányítja a családot.

Hogy viselik a „sztárstátuszt”?
Ebbe születtek, és nem is olyan megterhelő a számukra. Ezt nekem kell kezelni. Ahol tudom, hogy nagy tömeg vár, oda nem viszem őket, mert megijednek. De előfordul, hogy ők kérik, hadd jöjjenek velem egy találkozóra, mert már régen voltak. Ha Babócát bábozok, mindig jönni szeretnének. Azt soha nem hagynák ki.

Megjelent az Éva magazin 2008. novemberi számában. Fotó: Miklóska Zoltán, szöveg: Bus István