Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

November 5-én hajnalban páncélos harckocsik dübörgését lehetett hallani Szegeden. Megkezdődött a város szovjet inváziója, összeomlottak a forradalmi remények. Az akkor 22 éves Magdi az egyetem irányába szaladt, nem törődve a veszéllyel. Csak az érdekelte, hogy hol lehet a vőlegénye. Pista a forradalomban nemzetőrként, fegyveresen vett részt. A zűrzavaros és reményteljes napokban Magdi csak egyszer-kétszer láthatta, akkor is rövid időre.

Az utolsó utáni napok
Amíg az utcán sietett, szörnyű gondolatok kergették egymást a fejében. Mi lesz, ha az ávó elkapja Pistát? Vagy ha már el is kapta, és most vallatják, ütlegelik? Többektől érdeklődött, hogy tudnak-e valamit a nemzetőrökről. Végre akadt egy diáktárs, aki nem sokkal azelőtt látta, amint felszálltak egy teherautóra és elhagyták a várost. Emlékezett, hogy köztük volt Pista is. Hogy hová ment velük a teherautó, azt már nem tudta megmondani.
Magdi a hírrel felszaladt Pista édesanyjának lakására, és egymást átölelve sírtak. Ezek szerint Pistának olyan gyorsan kellett menekülnie, hogy el sem búcsúzhatott tőlük. Sokáig kellett még várniuk, amíg hírt kaptak felőle. A forradalom leverése után Szeged elcsendesedett, a félelem légköre uralkodott. Elkezdődtek a letartóztatások. Az októberi eseményekről senki beszélni sem mert. A rendőrségi nyomozók Pista édesanyját is kérdőre fogták: hogy nevelte a fiát, hogy söpredék ellenforradalmárrá vált?

Levél Pistától
A nemzetőrök a jugoszláviai menekülttáborból egy idő után végre írhattak az otthoniaknak. Az édesanyjához címzett levélben Pista nem nevezte meg Magdit, de mint valami távoli rokonhoz, intézett hozzá néhány biztató sort. Magdi megnyugodott, hogy Pista életben van. De utánamenni már nem tudott: mire a levél megjött, le voltak zárva a határok.
Magdinak az utolsó féléve volt hátra az egyetemen. Időnként levél jött Pistától, és a válaszhoz rendszerint Magdi is hozzáírt egy-két sort, mindig egy Lili nevű képzelt rokon nevében. Az elővigyázatosságra szükség volt, hiszen látszott, hogy a leveleket felbontják. Pista öt hónapot töltött a menekülttáborban igen rossz körülmények között, az éhezés határán. Elzárva a világ híreitől egy ideig abban bízott, talán visszamehet Magyarországra. Végül néhány társával együtt továbbutazhatott. Kanada fogadta be őket.
Az újvilágban eleinte nehéz alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Később a montreali McGill Egyetem, ahol szimpátiával nézték a magyar forradalmárokat, elfogadta a jelentkezését. Mivel Szegeden már végzett geológus (és ígéretes tanársegéd) volt, a harmadévtől kezdhette ezt a szakot. Szállást, ösztöndíjat is kapott. A levelezés közben folytatódott az otthoniakkal és Magdival.
Telt az idő, Magdi a húszas évei közepén járt. Tanárnőként dolgozott, és szerette is a munkáját. – Meddig vársz még, vénlány akarsz maradni? – kérdezték tapintatlanul azok a barátnők, akik tudták, hogy még mindig Pistára gondol. Magdi maga sem tudta, mire vár, hiszen az országból lehetetlen volt kijutni, Pistának pedig nem lett volna tanácsos hazajönnie. Mégis mindketten bíztak valami szerencsés fordulatban.

Olimpia Rómában
A lehetőség 1960-ban csillant meg. Magdi egyik kolléganője mesélte, hogy az IBUSZ csoportos turistautat indít Rómába, az olimpia megnyitójára, korlátozott számban, megbízható személyek vehetnek rajta részt. Ez volt az első alkalom, hogy 1956 után nagyobb csoport mehetett nyugati országba. Magdi másnap az utazási irodába sietett, ahol felvették az adatait. Néhány hét múlva telefonon értesítették: megkapta az engedélyt, befizetheti az utat. Magdi olyan boldogan vitte haza a jegyet, hogy ugrándozni szeretett volna az utcán.
Az iskola igazgatója, akinek az volt a rögeszméje, hogy Magdit kiházasítja, így kívánt jó utat: – Kartársnő, keressen a többi magyar turista között egy jóképű, intelligens férfit, akihez hozzámehet! – Magdi komoly arccal megígérte, hogy pontosan erre fog törekedni.

Pistának virágnyelven üzent, hogy Lili, a rokon ott lesz az olimpia megnyitóján, és hat napot tölt a városban egy turistacsoporttal. A többi már Pista ügyességére volt bízva. El tud menni vajon Rómába? Hogy fog a zsúfolt nagyvárosban a csoport nyomára akadni? Magdi még azt sem tudta megírni, hol szállnak meg, mert a szervezők titokban tartották. Számítani lehetett rá, hogy a csoport tagjai egyedül egy lépést sem tehetnek, hiszen még külön útlevelük sem volt. Magdi arra készült, hogy akkor is elszökik, ha nem találkozik Pistával – akármilyen ijesztő volt is a kilátás, hogy egyedül marad a nagyvárosban.
A római út lassan a végéhez közeledett. A csoport éppen egy nagyobb kirándulásról érkezett vissza a szállodához. Amint Magdi leszállt a buszról, rögtön észrevette a szemközti kisvendéglő teraszán várakozó Pistát. – Vidd csak fel a táskámat, veszek ott néhány narancsot – szólt a mellette álló nőhöz, és arrébb sétált. Pista is elindult az utca túlsó oldalán. Szaporázták a lépteiket, és nemsokára már kéz
a kézben szaladtak. Magdi a sarokról még visszafordította a fejét. Néhány útitárs megrökönyödve nézett utánuk, mások semmit se vettek észre.
Sokáig futottak. Az egyik utcán jobbra fordultak, a másikon balra. Végül kifulladva megálltak, és egy mámoros pillanatig átölelték egymást.

Nehéz szabadság
Pista taxit intett le, beugrottak. – Hová is megyünk? – kérdezte Magdi, de Pista alig felelt. A férfi rengeteg segítséget kapott az egyháztól, főleg egy magyar származású vatikáni paptól, hiszen Magdi felkutatása egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Egy apácazárda ajánlotta fel: két napra elrejtik Magdit, amíg visszamegy a turistacsoport. Négy év távollét után alig fél órát voltak együtt, a zárda kapujában el kellett búcsúzniuk.

Két nap múlva kezdtek intézkedni. Magdi egyből megkapta a menekültstátuszt. A legnagyobb gond az volt, hogy a keresztlevele otthon maradt, anélkül pedig abban az időben Olaszországban nem lehetett esküvőt tartani. Hogyan is vihette volna magával egy „turistaútra”? Már az a lehetőség is felmerült, hogy egy évet el kell töltenie valamelyik olasz menekülttáborban, mielőtt továbbmehet Kanadába. Kétségbeesve várakoztak, és addig persze külön szállodai szobában laktak.
– Gyerekek, van Isten! – toppant be hozzájuk egy nap a fiatal magyar pap, Ottó, aki addig is annyit segített. Az volt a jó hír, hogy egyházi utakon megérkezett Szegedről a keresztlevél másolata, így akár azonnal megtarthatják az esküvőt. A menyasszonyi ruhát az apácák varrták, tanújuk két római magyar volt. A Szent Péter-székesegyház egy kápolnájában mondták ki az igent.

Élet a tengeren túl
A római nászút nem nyúlhatott hosszúra. Pista már állásban volt, és így is túl sokáig maradt távol a munkahelyétől. Magdi hamar beilleszkedett a kinti életbe. A következő évtizedek során mindketten szép szakmai pályát futottak be. Idővel az Egyesült Államokba költöztek. Pista ott volt azok között a tudósok között, akik az első holdra szállások után a visszahozott kőzetmintákat vizsgálták. Egy fiuk született, akiben mindig sok örömük telt. Magdi néhányszor elvitte Magyarországra, hogy megismertesse a gyökereivel. Pista a szovjet csapatok kivonulásáig várt a hazalátogatással.
Ma is New York államban laknak. Az időskor gondjait megérzik ugyan, de mint mondják, örülnek minden napnak. Magdi néhány éve elhatározta, hogy könyvet ír közös emlékeikről. Gyerekkoruktól kezdve beszélte el mindazt, amiről úgy érezte, érdemes lejegyezni. Az árnyak elmaradnak címen, magánkiadásban megjelent könyv apró életképei gyakran minden történelemkönyvnél jobban idézik meg a kort.
A Lakatos házaspárral úgy ismerkedtem meg, hogy ezt a könyvet férjemmel, Olchváry Pállal közösen fordítottuk angolra. A munka során többször személyesen is találkoztunk. Szinte magától adódott, hogy a történetet megosszam az Éva olvasóival. Már csak azért is, hogy Lakatosék élete kapcsán emlékezzünk a forradalomra és az azt követő emigrációs hullámra.