Egy-egy önismereti coaching folyamat alkalmával meg szoktam kérni az ügyfeleket, hogy írjanak levelet a jövőbeli önmaguknak. Teszem ezt azért, hogy segítsek nekik más szemszögből rálátni saját magukra, a lehetséges jövőképeikre, saját megoldásaikra, - legyenek azok akár aktuálisak, akár jövőbe mutatóak. De nem kell ahhoz igazából semmilyen fejlesztő folyamatban lennie az embernek, hogy néhanapján elmélázzon önmagán. Eltöprengjen rajta, hogy honnan indult, hol van jelenleg és merre tart, ha nem tér le a megkezdett és jól bejáratott útjáról.

Annyi minden történhet velünk egy emberöltő alatt, ami meghatározza a fejlődésünket, átváltozásunkat, hosszútávú gondolkodásunkat, hogy valószínűleg még egy életre lenne szükségünk a megszámlálásához. Persze szerencsénkre jól ki vagyunk mi találva: kegyes dolog számunkra a felejtés és az idő lassú, de biztos múlása is. Ami fontos, aggasztó, félelmetes, vagy fantasztikus most, néhány év múlva már csak halványan motoszkál bennünk, valami olyan gondolat foszlánnyal karöltve, hogy „tényleg, ez is volt...emlékszem, vagy legalábbis rémlik”.

Az önismereti fejlődéshez kicsit visszakanyarodva el kell mondanom, hogy nagyon szeretem látni az emberek arcát, amikor egy kis segítséggel felidézik a múltbeli nehézségeket, és amikor sikerül előcsalogatni az azokra hozott megoldásokat is, abból a hét lakatra zárt emlék-tárolóból, amit valahogy jól ellepett porral a felejtés. Ezekkel a kis emlékeztetőkkel szokásom felhívni a velem beszélgetők figyelmét arra, hogy miképp régen is mindenre volt megoldása, most is egész biztosan lesz, csak dolgoznia kell rajta. Szóval az arcok! Amikor rájövünk, hogy „tudjuk mi ezt, hiszen másképpen ugyan, de már megéltük, átéltük, túléltük.”

Mindig minden megoldódik valahogyan, csak tennünk kell érte: ki kell lépnünk a saját félelmeink ajtaján, és előre nézve kell építenünk a holnapot.

És bizony néha meg kell élnünk az elégedettséget is! Magunkkal, a környezetünkkel, a világgal kapcsolatban. Tudom, mindig lehetne jobb, lehetne szebb, mindig lehet miért nyavalyogni, vagy valami még nagyobb dologra áhítozni. Amikor az ebben az ördögi gondolatkörben ragadt ügyfelekkel beszélgetek, akkor van hogy megfordítom az „írj a jövőbeni énednek” játékot, és arra kérem őket, hogy képzeljék el, hogy a 10-20 évvel fiatalabb verziójuk egyszer csak bekopogtat az ajtajukon, és belelát a még előtte álló évekbe.

Vajon mit látna ott? Meglepődne saját magán? Elégedett lenne, vagy értetlenül állna a számára még meg nem történtek előtt? Tegyük fel, hogy elégedett lenne! Mit mondana nekünk, - a mostani önmagunknak – ez az elégedettség? Büszkék lennénk-e magunkra? Azokra a dolgokra, amiket eddig elértünk és megteremtettünk? (Még ha mindig lenne is feljebb, mint azt már említettem.) Bízom benne, hogy képesek lennénk legalább egy palástolt, de azért a belsőnket erősen tápláló büszkeségre!

A minap az anyukámmal hosszasan nézelődtünk és válogattunk az egyik lakberendezési üzletben. Amikor a pénztárnál álltunk és anyu kifizette azt a kevés, ám mégis borsos árú ágyneműt, amit kiválogatott, belém hasított ez az érzés. Vajon ha az egykori, frissen egyedül, – és persze velem - maradt 21 éves anyukám most beállna mögénk a sorba, mit gondolna rólunk? Büszke lenne-e? Anyu azt válaszolta a kérdésemre, amikor később feltettem neki, hogy ha nem is büszke, de nyugodt lehetne. Hogy egykor majd minden jóra fordul, csak tenni kell érte. Sok-sok nehéz, előre meg nem jósolható dolgot kell legyőznie ahhoz, hogy egy nap majd ott állhasson a felnőttkori önmagaként, elégedetten a pénztárnál. Mert akkor régen is tudta, remélte, hogy megéri... Valóban megérte.

Azt hiszem valahogy így kéne a jövőbe tekintenünk, hogy hiába nem látjuk az eredményt, mi mégis keményen dolgozunk, mindent megmozgatunk a vágyott célunkért. Amikor pedig a jelenben ragadva elégedetlenkedünk önmagunkkal, vissza kéne tekintenünk: mit látna most rajtunk a múltbeli énünk? Az ő szemében elég jól vagyunk éppen? Ha úgy találná, hogy végülis igen, akkor nagy baj nem lehet!