Nagyon fiatalon találkoztunk. Én 19 éves voltam, ő 23. Én szemüveges, bájos elsőéves egérke, ő pedig az egyetem éjfekete hajú, gribedlis állú sztárpasija. Halálosan beleszerettem, az első perctől tisztában voltam vele, hogy ha szeretné, követném az egész világon át. Ő magától értetődőnek vette a hódolatomat, s bár nem egy lány pályázott a kegyeire, valamiért engem választott. Amitől persze szintén hanyatt estem. Hogy mekkora megtiszteltetés…

Fél éve voltunk együtt, amikor lediplomázott és munkába állt. Akkor költöztünk össze. Jogászként hamar sikeres lett, sok pénzt keresett, én nyugodtan és lazán befejezhettem mellette az egyetemet. Amikor végül nekem is kezembe nyomták a diplomát, kedvesen közölte, ne is kezdjek el állást keresni, van neki elég fizetése kettőnk számára is: inkább álljunk gyorsan oltár elé, aztán csináljunk gyerekeket. Kicsit meglepődtem a dolgok ilyen gyors és kissé romantikátlan fordulatán, de boldog is voltam. Szeret, és velem akar családot alapítani! Ennél többre akkor nem is vágytam.

Mint a karikacsapás

Minden ment, mint a karikacsapás. Jött egy gyerek, aztán rögtön kettő, egyszerre. Hosszú-hosszú évekig otthon éltem velük mint főállású anya, és engem ez tökéletesen kielégített. A férjem későn járt haza, a hétvégét viszont többnyire otthon töltötte, olyankor szívesen adott tanácsot a gyereknevelésben, elnéző hangon kijavította a hibáimat, kedvesen figyelmeztetett, szerinte mit nem csinálok jól. Néha kicsit zavart, de akkor már kiirthatatlan volt a fejemből a meggyőződés, hogy ő jobban tudja, neki mindig igaza van.

Sosem fogom elfelejteni

A gyerekek hat- és nyolcévesek voltak, amikor úgy gondoltam, ideje lenne valami félállást vállalni. Mivel sohasem dolgoztam, nem tudtam, hogyan, merre induljak el, és ahogy szoktam: tanácsért fordultam a férjemhez. Az ötletemet teljes értetlenség fogadta. Minek akarok én dolgozni?

A beszélgetésünk a konyhában zajlott, miközben a férjem komótosan tolta a szájába az egyik specialitásomat, a kaviáros szendvicset. Ezt a jelenetet soha nem fogom elfelejteni. Tulajdonképpen ekkor szembesültem először azzal, hogy milyen helyzetben vagyok. A férjem nem volt dühös, nem kiabált vagy hasonló. Teljes nyugalommal és szelídséggel parancsolta meg, hogy ne menjek sehova. A hanghordozásában felismertem azt a tónust, ahogy a gyerekeinkhez is beszélni szokott. És belém villant: hogy nem vettem észre mindezt korábban?

Ettől kezdve éberebb és tudatosabb lettem, és elkezdtem észrevenni azokat a jeleket, amik arra utalnak, hogy valójában mindenestül lenéz engem. Hiába a jogi diplomám, a summa cum laudém, az addigi engedelmességem és vak rajongásom eltorzította az ítélőképességét. Gyereknek lát, aki mindig azt teszi, amit ő szeretne. Nincs szükség látványos birtoklásra, fenyegetőzésre, pláne bántalmazásra, hiszen önként és dalolva vagyok a foglya. Eszemben sincs máshogy lépni, mint amire számít. Legalábbis eddig így volt.

Tanulság? Hát az van bőven. Muszáj lett volna munkaerőpiaci gyakorlatot szereznem, mielőtt gyerekeket vállalunk. Ha egyáltalán vele kellett volna. Nem tudom… Még most is szeretem. Nem szegülök ellene. A konyhás jelenet közel egy éve volt, és a kinti valóságunkban nem változott semmi, csak belül, a gondolataim között. De ott egyre erősebben.

Vajon mit kéne tennem? Rettegek attól, hogy milyen arcát ismerem meg, ha ellentmondok neki. De a házasságunk így sem maradhat, különben megfulladok.

Ti mit tennétek a helyemben?

Galériánkban 8 olyan meglepő dolgot mutatunk, ami azt jelezheti, hogy a házasság nem fog sokáig tartani!