Számtalan okot felhozhatnék válaszként. Nem akarom magamra venni a gyerekkel járó mérhetetlen felelősséget. Megrémít a terhesség gondolata. Hiperintrovertált vagyok, aki nem tudja nélkülözni az egyedül töltött időt. Hovatovább irreálisnak tűnik számomra a gondolat, hogy a nap 24 órájában egy másik ember vegyen körül. Jobban felvillanyoz az a gondolat, hogy nagynéni legyek, mint hogy anya.

Ezek a szempontok mind igazak, de nem ez a valódi ok, amiért úgy döntöttem, hogy nem vállalok gyereket. A helyzet sokkal egyszerűbb: nem akarok gyereket – és kész.

Mielőtt bárki elkezdene pofákat vágni és megjegyzéseket tenni, hallgassatok végig. Egészen fiatal koromtól mindig úgy képzeltem, hogy férjhez megyek, gyerekeim lesznek és létrehozom a magam kis családját – az én fejemben a gyerekvállalás magától értetődő állomása volt az ember életében. Nagy, összetartó családban nőttem fel, és a nővéreim, unokatestvéreim és én mind arról fantáziáltunk, hogy majd nekünk is lesznek saját gyerekeink és mind együtt visszük őket nyaralni, ahogyan a szüleink is tették. Még neveket is választottam a leendő fiaimnak: a legidősebbet Jacknek, az utána következő ikreket Harrynek és Ralphnek neveztem el. (Ralph?! Hát, örülhet, hogy nem öltött testet.)

Már alulról súroltam a 30-at, s elkezdtem valódi felnőtt döntéseket hozni, amikor rájöttem, hogy nemcsak nem valósul meg mindaz, amit gyerekként elképzeltem és nem is néz ki úgy, mintha valaha megtörténne a közeljövőben, hanem nem is akarom, hogy megtörténjen. Egyáltalán nem dühöngött bennem a babaláz és az anyai ösztön. Amikor meglátok egy gyereket, az első gondolatom ez: "kösz, nem", ahelyett, hogy ez jutna eszembe, "én is akarok egy ilyet!". Amikor a jövőről szövök merész ábrándokat, azt képzelem, hogy megállapodom a társammal, házat veszünk valahol az agglomerációban, rengeteg időt töltünk a szeretteinkkel – és egészen pontosan nulla gyerek ugrándozik körülöttünk.

A családom és a barátaim kíváncsian várják, hogy mikor gondolom meg magam, ideértve a nővéremet, akinek nemrég megszületett az első babája és elmondta nekem, hogy mennyit hezitált a gyerekvállalás miatt, s még mindig nem érzi, hogy készen állna rá. Amikor először találkoztam az unokaöcsémmel, azonnal beleszerettem. A tíznapos látogatás után számoltam a napokat addig, amíg újra láthatom, ezerszer is lejátszottam a videókat az ennivaló kacagásával, bámultam a fotóját a telefonom kezdőlapján – és még mindig 100 százalékig biztos vagyok benne, hogy nem akarok saját gyerekeket.

Én nem hezitálok. Boldogan elvagyok a világ gyerekmentes oldalán a macskám, a pohár borom és a tetszőleges mennyiségű egyedül tölthető időm társaságában. Bizonyos szempontból sokkal több közös vonásom van azokkal, akik határozottan tudják, hogy akarnak gyerekeket, mint a bizonytalanokkal.

Az emberek időről időre felvilágosítanak, hogy milyen nagyszerű anya lennék, és ez nyilván igaz is. Türelmes vagyok, alkalmazkodó, viselem a hibáim következményeit, és legalább annyi cucc van a táskámban szükség esetére, mint egy anyának. De a puszta tény, hogy jó lennék valamiben, nem lehet az egyetlen indíték arra, hogy bele is vágjak – kivált, ha egy olyan gigaprojektről van szó, mint a gyerekvállalás.

Ha gyereked van vagy tervezel babát – minden tiszteletem a tiéd. Az én szememben ez a legkeményebb, legmonumentálisabb dolog, amit az ember az életben véghezvihet. De nem nekem találták ki, és nagy megkönnyebbüléssel tölt el, hogy meghozhattam ezt a döntést.

Mi a 4 leggyakoribb félreértés, ami a gyermektelen nőket övezi? Galériánkból megtudhatod!