Milyen jó lenne, ha a külvilágot, mint egy settenkedő macskát a házból, egyszerűen ki lehetne zárni a családi életből. De nincs az a biztonsági ajtó! Így néha a valóság kizárni kívánt része a legotrombább módon képes belerondítani a legintimebb pillanatokba.

Apám hetvennegyedik születésnapján ismét kedvenc tokaj-hegyaljai pincénkben kötöttünk ki. Együtt a család férfijainak három generációja. Azt kaptuk, amit vártunk. Egymást és sehol máshol meg nem termő minőségű bort, a száraz furminttól a Himnuszban is megénekelt nektárig. A család anyai ágon tokaji származású, s bár nagyszüleimnek nem szőlőjük volt, hanem szódagyáruk, ahol az államosítás után alkalmazottként palackozták a Hüsi nevű üdítőitalt, mégis, ezek atokaji gyökerek alapvetően határozták meg italfogyasztásom evolúcióját, amelynek fontosabb állomásai a következők: anyatej, nagyi Hüsije, iskolatej, Borsodi sör, tokaji bor.

Erőszak egy kátyú miatt
A végigdumált, végigkortyolgatott este után demizsonokkal és üvegekkel zsúfolt csomagtartóval indultunk másnap dél körül a még ott élő rokonokhoz ebédre. És ahogy ilyenkor lenni szokott, hasban kissé meghízva, de lélekben is eltelten fordultunk rá a haza vezető útra. A külvilág hamar tarkón ütött. Egy verem méretű kátyút kikerülve fékezésre kényszerítettem a mögöttem vad tempóban érkezőt. Rátenyerelt a dudára. Amikor mellém ért, lassított, és az anyósülésről egy szétrobbanni készülő fejű szőke hölgy, nyakán kidagadó erekkel anyukámat emlegette. Eltorzult arca mélyén buta szemek égtek. A kocsit vezető férfi hirtelen gázt adott, majd fékcsikorogva bevágott elém. Megállásra kényszerített. Először a nő bújt ki, fékezhetetlen indulattal folytatva a verbális környezetszennyezést. A férfi ki is ugrott a kocsiból. Az én ajtómhoz rohant, káromkodva föltépte és ökölbe szorított keze ütésre lendült. Én az ülésemhez szíjazva fölkészültem a becsapódásra, de az ököl megállt. Gondolom, a férfi rádöbbent, hogy rossz autót választott, hiszen négy pasi ül benne, ebből ő nem jöhet ki jól.

De ekkor már kipattant Gebegyerek és Hasipasi, és kipattant a hetvennégy éves apám. A férfi hátrálni kezdett. Szétnyílt, kívül fekete, belül narancs színű dzsekije hátán a rovásírást imitáló latin betűkkel ez a felirat állt: harcos. Megfordult, kést rántott. Árpád-sávos Nagy-Magyarország embléma fogaskerékkel virított a szíve fölött, pólóján pedig egy hun vitéz nyilazott hátrafelé lóról, rovásírásos felirat gyűrűjében.
A kopasz harcos azt mondta a hozzá legközelebb állónak, az ősz, szemüveges apámnak: megöllek, bazmeg. Aztán késével hadonászva a fiaim ellen fordult. Szándékáról együttes erővel sikerült lebeszélnünk, de nem volt könnyű, mert közben a szőke nő, arcán eszement indulattal, folyamatosan üvöltött a kocsiból, hogy Tibi adjon nekünk. Amikor szétváltak útjaink és egy darabig egymás mellett haladt az autónk, a férfi és anő még ökölrázva, torzult fejjel, habzó szájjal, gyilkos, buta gyűlölettel fenyegetett.
A kátyúkat könnyű lesz eltüntetni.

Szöveg: Jakabffy Csaba, illusztráció: Hegedüs Marci, fotó:sxc.hu