Szupermen
Egy darabig rá se mertem nézni, pedig miatta verődött össze megint a társaság. Ez a fiú mégiscsak egy amerikai együttes frontembere, gondoltam, tegnap még hallgattam, és ott csápoltam a tömegben. Nálunk folyton ment a bulizás, a fiúk az üzlet előtt próbálgatták a gördeszkákat, szólt a zene, mentek a poénok. Jártak hozzánk a deszkások mindenhonnan, külön kaszt voltunk, tudtuk, mi a trendi, ruhában, zenében. A fiút előtte csak koncerten láttam, de így közelről is nagyon jól nézett ki. Nagyszerű test, ragyogó fogak, Zoli vagyok, mondta, helyes akcentusa volt, ez kész, gondoltam, hihetetlen, hogy ez a félisten magyar. Zoli mindenkit megölelt, a legtöbb haveromat ismerte, de velem is elképesztően közvetlen volt, tipikus amerikai, ezek szerint a magyar származás csak hab a tortán, mosolyogtam. Vacsorázni mentünk, aztán valami sörözőbe, beszélgettünk, iszogattunk, hívott a következő koncertekre. Intéznie is kellett egy csomó mindent, megkért, hogy segítsek. Napokig szállítottam egyik helyről a másikra, jó volt vele lenni, mindennél jobb, mégis hetekbe telt, mire beismertem: beleszerettem. Addigra már ő is rájött, hogy a haverságnál több az, ami kialakult, úgyhogy elengedtük a gyeplőt, belecsaptunk a közepébe, és a következő turnét már együtt csináltuk végig. Zoli vitt magával engem, a barátnőjét. Felfoghatatlan volt, hogy az a fiú, akiért esténként sikoltoznak a csajok, akivel mindenki kezet akar fogni, aki ott áll a reflektorfényben és tökéletes, egyszerűen tökéletes, ez az én pasim. Szédültem a szerelemtől. Éjjel-nappal együtt voltunk, zötyögtünk a buszban a zenekarral, tomboltam a koncertjén, éjjel meg hallgattam, ahogy szuszog mellettem, és alig aludtam a boldogságtól.

Kolbászt Alaszkába
Jöttek a nagy körutak, Anglia, Belgium, Franciaország, és én mentem, utaztam utána, ahogy lehetett. Tudtam, hogy egyszer leáll a pörgés, ősz volt már, de gondolni sem akartam arra, mi lesz, ha visszamegy Amerikába. Ő olyan laza volt, nem tervezett semmit, szeretjük egymást, és ez ilyen egyszerű, mondta. Úgy ment el, hogy karácsonykor látjuk egymást Kaliforniában. Két hétre pakoltam, aztán több mint másfél évbe telt, mire újra hazajöttem. Akkor már mrs. és nem miss voltam, férjes asszony.
Zolinak magyar volt apja-anyja, egyből befogadtak. A szülőknél laktunk, Marika néni anyám helyett anyám lett, később annál is több. Zoli nem sokat volt otthon, nagyon ment a szekér, turnézott, kéthetente, ha láttam. De mindennap hívott, volt, hogy éjjel telefonált, ellenőrzött, akkor ez eszembe sem jutott, csak beszéljünk. Folyton vártam. Azt sem tudtam, együtt vagyunk-e még, mert nem mondott semmit, csak hogy most kiderül, hozzá való vagyok-e. Szidta az amerikai lányokat, hogy felszínesek, ostobák, egyedül a pénz érdekli őket. Ettől mindig megnyugodtam, és inkább fent maradtam, nehogy elszalasszam a hívást. Pedig napi tizenkét órát dolgoztam, korán is kellett kelni, Marika nénivel együtt vittük a magyar csemegeboltot. A kolbász volt az egyik legjobban menő specialitás, vegetáriánusként napi nyolc órában töltöttem a disznóbelet, a többi négyben fűszereztem a húst, csomagoltam az árut, Alaszkába is szállítottunk. Nem tudom, hogy bírtam volna ki, ha nem Zoli mamája van mellettem. Marika néni volt a családom és a legjobb barátom, állandóan beszélgettünk és kártyáztunk. Zoli magyar feleséget akar, mondogatta Marika néni.

Esküvő Vegasban
Az esküvő Las Vegasban mindössze tíz percig tartott, utána Zoli rohant, aznap még fellépése volt az egyik menő helyen. A nászéjszakát anyósommal egy szobában töltöttük, nem zavart, úgyis túl fáradtak voltunk mindannyian. Azt hittem, majd más lesz minden attól, hogy összeházasodtunk, de visszamentünk Los Angelesbe, és semmi sem változott. Dolgoztam tovább, a férjem valahol több száz kilométerre tőlem zenélt és hódított, én meg vártam haza. Nagyon szerettem, és büszke voltam rá, néha féltékeny is, de olyankor elmagyarázta, hogy én vagyok a kikötő, ahova megtér, és ennél semmi sem lehet fontosabb. Mégsem voltam boldog, egyedül éreztem magam, honvágyam volt, nem találtam a helyem. Anyukám meglátogatott, kérte, hogy menjek haza, rosszul nézek ki, tényleg, tíz kilót fogytam. Nem mehettem el mégsem, milyen dolog otthagyni a férjem csak úgy, mert én éppen nem érzem jól magam a bőrömben, elvégre zenészhez mentem feleségül, nem könyvelőhöz. Ráadásul ott volt még Marika néni is, az üzlet, összenőttünk, nem hagyhattam cserben. A családom aggódott, a testvérem talált is okot és utánam jött, másfél évig ott dolgozott a városban. Akkor már annyira depressziós voltam, hogy rájöttem: változtatnom kell az életemen, különben belehalok.

Oda-vissza
Hazajöttem. Zoli mindennap telefonált, mint régen. Kérte, hogy menjek vissza, nélkülem nem tud dolgozni sem, ígérte, hogy most más lesz minden, csak ne hagyjam ott. Hittem neki, pakoltam és ahogy a jegyem rendben lett, mentem. A repülőúton tele voltam reménnyel, tervvel, még több türelmet ígértem a férjemnek és magamnak. Amikor megérkeztem, az anyósom fogadott, Zoli otthon sem volt. Újabb turné, hát persze, türelem, emlékeztettem magam. Dolgoztunk megint, nagyon ment a bolt, Marika néni boldog volt, hogy újra ott vagyok, próbált segíteni. Moziba jártunk, kávézni, beszélgettünk, tudta, hogy nem vagyunk rendben. Zoli közben hol volt, hol nem, mint a mesében, és amíg én küzdöttem, hogy bírjam valahogy, ő megtalálta az elvarázsolt királykisasszonyát, és az nem én voltam. Négy és fél év után ez a mesebeli szilikonbaba vetett véget a kapcsolatunknak, és döbbentett rá, hogy nincs tovább. Nem tudtam, mihez kezdjek, nagyon megzuhantam. Anyósom mellettem volt, csak a kedvemet leste. Régen is sokszor vitázott Zolival miattam, védett engem, de most végképp az én pártomat fogta. Közben magában kereste a hibát, talán félrenevelte a fiát. Nem volt könnyű válás, menekültem. És nagyon sajnáltam otthagyni Marika nénit.

Ki nyer ma?
Miután hazajöttem, Marika néni eladta az üzletet. Azt mondta: nélkülem nem csinálja tovább. Tudtam, hogy nem lesz könnyű neki, de nekem is iszonyúan hiányzott. Az elmúlt négy évben én nem a férjemmel, hanem az anyósommal éltem együtt, és nagyon jól megvoltunk. Marika nénivel hetente beszéltünk telefonon, formálódott a terv, hogy kimegyek, meglátogatom. Amikor Zoli megtudta, hogy tartjuk a kapcsolatot, teljesen kiakadt. Nem értette, mit akarok az anyjától, de engem nem érdekelt a volt férjem, csak az, hogy újra találkozzak az anyósommal. Amikor Marika néni a reptéren magához szorított, és megéreztem az illatát, tudtam, hogy nem lehet baj, ez itt a nyugalom szigete. Pedig kínos volt, nagyon kínos kerülgetni egymást Zolival a szülei lakásában. Az elmúlt hat év alatt aztán a volt férjem belenyugodott, hogy évente néhány hétre kölcsönveszem a mamáját. Utazunk Marika nénivel, csak mi ketten. Voltunk már mindenfelé, Reno, Grand Canyon, raftingoltunk is, olyan naplementét láttunk a Hawaii-szigeteken, hogy beleborzongtunk. Alaszkában egy hétig dekkoltunk egy hajón, mire felbukkant a bálna hatalmas uszonya. Felejthetetlen volt, pedig éjjel-nappal kártyáztunk közben. Mert amerre járunk, mindenhol veszünk egy pakli kártyát, naplemente vagy bálna, a kanasztaparti nem maradhat el. Néhány éve Zolival is lejátszottuk a csatát, nincs harag. Hetente beszélek vele is, nemrég azzal viccelődött, hogy csináljunk gyereket, nálam jobbat, azóta sem talált. Mosolyogtam rajta, persze, negyvenévesen már ő sem bírja annyira a pörgést, családra vágyik. De az biztos, hogy nem én leszek a kiválasztott. Mióta elváltunk, nem volt normális kapcsolatom. Azt ugyanis neki köszönhetem, hogy pontosan tudom, mit nem akarok. Igaz azt is, hogy megismertem a legjobb barátomat, aki az anyósom.

Kenesei Anikó történetét Fülöp Virág hallgatta meg és írta, fotó: photolibrary
Ez a cikk 0 2009. évi júliusi számban jelent meg először. Minden jog fenntartva.