Huszonnyolc éves vagyok. Mindjárt harminc. Felnőtt, érett, független, okos nő. Azt hittem, hogy eddigre benő majd a fejem lágya. De egyszerűen nincs hatalmam a fiúk üzeneteinek – és főleg a Facebook üzenetek – gonosz hatalma fölött. Emlékszem, mindez még kiskamaszkoromban kezdődött. Amikor a kiszemelt srác egyik barátja bizalmasan megsúgta az én egyik barátnőmnek, hogy tetszem neki... És amikor én visszaüzentem a barátnőn és a baráton keresztül. Kaptam levelet pad alatt, táskába rejtve, barátságfüzetben, táblára írva. Aztán berobbant a modern technika.

Hajaj. Az esemesek. Az első e-mailek.

Emlékeztek, hogy volt egy időszak, amikor 30 másodpercig nem számláztak a mobiltársaságok, ezért harmincmásodperceztünk esténként az ágyban? De istenem, ezek még milyen ártatlan dolgok voltak! Szia!/Szia./Milyenzenétszeretsz?/Greenday, Redhotchilipeppers./És te?/Fúnemistudom./Találkozunkholnap?/Oké. És a többi. Tiszta, rózsaszínlelkű üzenetek voltak, és tudjátok mit? Ha a végén sírás is lett a vége, az is ilyen tisztán, egyszerűen lett egy kis sírdogálás, egy hét múlva már nagyjából minden rendben is volt a törött szívekkel, lehetett beleesni az új fiúba. De aztán jött az iwiw és társai. Bejelöléssel. Végtelen mennyiségű privivel. Az olvasta/nem olvasta funkcióval. Először persze lecsekkolom az adatlapját. Ezerszer megnézem a képeit. Ez itt vajon a csaja? Vagy a volt csaja? Mit mond a kapcsolati státusza? Igazat? Vagy hazudik? Vagy nem állította be? Oké, bejelölt. Jelöljem vissza azonnal? De hát az olyan, mintha remegve várnék az alkalomra! És aztán: KI ÍRJON ELŐSZÖR???!!
És tudjátok mit? A Facebook üzenet para a modern technológiával csak még rosszabb lett! Esküszöm! Úgy kéne viselkednünk, mint modern géprombolók, és kidobálni az okostelefonokat a szerelmi életünkből.

A hétvégén összefutottam egy régi ismerősömmel egy szórakozóhelyen. Nagyon édes srác, és mindig is tökre egymásra voltunk kattanva: csak amikor nekem tetszett ő, akkor neki volt csaja, aztán nekem volt Milán, aztán megint neki, úgyhogy nem is erőltettük a dolgot, még a barátságot se annyira, mert olyan erős volt a kémia, hogy minek csináljunk úgy, mintha barátkozni szeretnénk? Most azonban éppen ő is facér, ami láttán kb. mindkettőnk szemében azonnal felvillant a SZEX lámpácska. Persze szemérmesen kérettem még magamat, ő meg udvarolt, míg véletlenül mosdóba menet össze nem futottunk a lépcsőfordulóban, és olyan ölelkezős, tapizós, ruha alá nyúlkálós, elakadó lélegzetes csókolózást műveltünk, mint a kamaszok, csoda, hogy a falak bele nem pirultak. Aztán egymásra néztünk, visszamentünk a táskáinkért, és hívott egy taxit. Őrületesen jó szex volt, annyira, hogy elaludni se tudtunk rendesen, folyton felébresztettük egymást, hogy még, még. És a legjobb, hogy reggel se volt semmi dráma, mivel olyan régóta ismerjük egymást: ő nem kávézik, de elkísért a sarki kávézóba, és aztán még órákig beszélgettünk és röhögtünk egy asztalnál, mint a gyerekek.
Természetesen a bejelölésen már rég túl voltunk. Az első Facebook üzenet rettenetet is ügyesen megoldottuk azzal, hogy már a kávézás alatt egy csomó könyvről és filmről beszéltünk, ezeket gyorsan át is küldtük egymásnak Messengeren. Aztán megbeszéltük, hogy ja, jó lenne még találkozni, bár egyikünk sem akar komoly kapcsolatot, de azért ez így nagyon jó volt, ismételjük majd meg – és hazajöttem.

És akkor kezdődött az igazi szenvedés. Vajon írni fog? Mennyi időn belül? És miről? Olyan lazán kijövünk majd cseten, mint élőben? Oké, oké... fél óra. Ha most írna, ciki lenne, mintha csak rám tudna gondolni. Egy óra. Még mindig necces. Már két óra eltelt. Hm...Vajon gondol rám egyáltalán? Mert én gondolok rá. De persze nem mintha rögtön beleestem volna, hiszen egy huszonnyolc éves felnőtt vagyok (hahaha). Csak mert olyan jó volt. A szex, meg minden.

És bingó! Három és fél óra múlva vicces referenciaüzenet, valami kedves kis, okos utalás. Bizalmas. Hála istennek. Persze csak az elejét látom a telefonomon, ahogy felvillan, mert nem merem megnyitni, nehogy lássa, hogy azonnal olvastam. Az mekkora ciki lenne. Mintha tűkön ülve várnám, hogy írjon. ÉN? Ugyan már. Hűvösen és elegánsan rágtam le a körmeimet.
Persze túl sokáig se tartogatom az elolvasást. Egyrészt hogy ne tűnjek ignoráns baromnak, másrészt mert nem bírom ki. Kis gondolkodás után válaszolok. Nem túl lelkesen, de kedvesen. És buborékozik! De cuki! Ő rögtön ír. Ennyire akar velem beszélgetni. Ide-oda passzok. Aztán valakinek abba kell hagynia egy fél, másfél órára. Hiszen mégiscsak felnőttek vagyunk, egymáson kívül más is foglalkoztat minket. Ugye?

De hopp, posztolt egy számot Facebokon. Meghallgatom. Lájkolni persze nem merem. Nehogy azt higgye, úgy gondolom, nekem szól. De vajon nekem szól? A szövege alapján...akár. Hm. Ezen rágódok vagy fél óráig. Közben csináltam egy szelfit. Ezeket máskor simán felrakom. De most? Vajon ha felrakom, azt hiszi, hogy neki üzenek? De ha sokáig nem posztolok, az is árulkodó, én naponta egyszer-kétszer mindig kirakok valamit... amit ő egyébként szeretni is szokott. És különben is, most egy ilyen kis liezon miatt változtassak a szokásaimon? Az feltűnne neki. Jó jó... de most épp nem csetelünk... lehet, hogy azt fogja hinni, hogy azért lőttem a szelfit, mert annyira akarom, hogy írjon. A franc essen bele, felrakom.

Körömrágás, gyomorégés, hányinger. Lájkolja? Nem Lájkolja? És igen!!! De hanyadikként? Áh, benne volt az első tízben. És rám is írt, persze nem a szelfiről, hanem valami másról ,de tök szexit. Há-há! A szelfi terv bejött. Főz is, egyem meg. Fotót küld róla, meg hogy bár ott lennék. Alig bírom, hogy vissza ne írjam, hogy jó, akkor átmegyek. Azért bennem is van tartás. Nem írom. Közben szakadozva végigcseteltük a napot. Este... vajon mikor megy aludni? Javasol filmet. Vonakodom. Á, nem nézem meg. Én is javaslok neki. Lelkesen lecsap rá. Titokban én is megnézem amit ő ajánlott. És aztán elalszom... másnap reggel pedig felkelek. Elmondhatatlanul gyűlölöm a Facebook üzeneteket. Most pedig itt ülök a telefonom mellett, félpercenként ránézek, és másra sem vágyok, mint hogy megint kapjak tőle egyet... és kezdődhessen az egész napos tortúra elölről.