--pagebreak--

Negatív érzelmek keringenek bennünk, a pengeéles fájdalomtól hónapokon át tartó kínkeserves munkával evickélünk el a belenyugvásig. Különösen nehéz a feladat, ha olyan kapcsolatban éltünk, ahol szinte teljesen feladtuk saját személyiségünket egy tökéletesnek hitt szimbiózis kedvéért. Zsuzsi csak hónapokkal a történtek után tudott egyáltalán beszélni öröknek hitt házassága kudarcáról.

--pagebreak--

Az aranykalitka
A harminc év körüli, vékony, sápadt Zsuzsi csendesen beszél. Bizonytalanul rebbenő kezén, meg-megremegő száján látszik, hogy ma is könnyen kerül az emlékek hatása alá. Kisfia, Máté gyakran beszalad a szobába, hogy megcsodálja az asztalon heverő diktafont, és elcsenjen egy barackot a gyümölcsöstál közepéről.

Kiegyensúlyozott házasságban élő szüleim burokban neveltek – kezdi Zsuzsi nehezen. – Aszéltől is óvtak, egyetlen követelményük ajó bizonyítvány volt, és én ennek kifogástalanul megfeleltem. Egyébként mindenem megvolt, sok pénz, sok szeretet, és az a hit, hogy a világ biztonságos hely, ahol otthon érezhetem magam, a család pedig olyan megbonthatatlan egység, amit semmilyen erő nem téphet szét.
A középiskola harmadik osztályába új fiú érkezett. Az apámra emlékeztetett a komolysága, az érettsége, erő, stabilitás sugárzott belőle. Egyből beleszerettem: nem úgy, ahogy rajongó fruskák a Jane Austen-regényekben, de éreztem, hogy vele akarok maradni életem végéig. Szinte az első perctől nyilvánvalóvá vált mindenki előtt, hogy mi elválaszthatatlan pár vagyunk.
A gimnázium után együtt jelentkeztünk az egyetemre, két év után összeköltöztünk, és amikor lediplomáztunk, Tamás saját céget alapított, s én is a cégben, az ő keze alatt kezdtem dolgozni.
Magától értetődött, hogy ugyanúgy összetartozunk, ahogy a szüleim, meg sem fordult a fejemben, hogy másként is lehet. Nem volt saját hobbim, saját barátnőm, teljesen feloldódtam ebben a szerelemben, az „én” helyett mindenben a „mi” tudata vezérelt. A cég virágzott, sokat dolgoztunk, munka után együtt töltöttük az estéinket, közösek voltak a szokásaink, az ízlésünk, a baráti körünk. Tamás figyelmes partner volt, gyakran hozott virágot, moziba, színházba jártunk, és sohasem veszekedtünk. A külvilág szemében mi voltunk az ideális pár.
Talán akkor, amikor a házasság szóba került, meg kellett volna hallanom a sziréna vészjelzését. A lánykérésből a legapróbb romantikus gesztus is hiányzott: este tévénézés után, mint két üzleti partner, megbeszéltük, hogy ez így ésszerű, itt az ideje, vágjunk bele. Másnap kaptam egy eljegyzési gyűrűt, harmadnap pedig elkezdtük a meghívókat gyártani. Akár egy nagyobb míting megszervezése.
Az esküvő lebonyolítása után annak rendje és módja szerint gyerekprojektbe fogtunk, mert „így szokás”. Máté néhány hónap alatt megfogant, és épp időre érkezett, egészségesen, minden probléma nélkül. Szinte ijesztő visszagondolni, mennyire gördülékenyen zajlott a mi közös életünk. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – tartja a mondás. Mintha rólunk vettek volna mintát.

Elveszett illúziók
Most már tudom, de akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy a férjem lelkében a bomba időzítője egyre fenyegetőbben ketyegett. Tomi alig vette tudomásul Máté létezését. Füröszteni, altatni egyáltalán nem volt hajlandó, kézbe se nagyon vette: néha rajtakaptam, ahogy alvás közben nézi, de egyáltalán nem tűnt boldognak. Kérdeztem, mit szól, milyen szépen fejlődik agyerek, milyen erős, egészséges, de már a kérdezősködéstől is feszült lett. Tudom, hogy hülyén hangzik, de én még ekkor sem sejtettem, hogy nagy a baj. Bedőltem a városi legendának, hogy az apák nem tudnak mit kezdeni fiúgyermekükkel, amíg kicsi. Majd ha megnő, minden másként lesz, gondoltam én is.
Máté harmadik születésnapja előtt váratlanul meghalt Tamás apja. Az apósom nem élt jó házasságban, Tomi sokszor panaszkodott nekem szülei rideg és egyhangú kapcsolatára. Soha nem gondoltam volna, hogy példájukat egyszer kettőnkre is alkalmazhatja. Apja halála után visszaszokott a dohányzásra, gyakran ült a konyhában semmibe révedő tekintettel cigarettázva, pedig korábban soha nem viselkedett így. Agyász, gondoltam még ekkor is, és nem tűnt fel, hogy jobb kedvre hangoló kísérleteimet ingerülten, szinte durván hárítja el.
A bomba nem sokkal a temetés után robbant. Egy hétfő este, munka után Tomi – újabb szokásával ellentétben – nem a tévé vagy a konyhai dohányzóasztal felé vette első útját, hanem egyenesen odajött hozzám. Hebegett-habogott, nem nézett a szemembe. Majdnem félórába telt, amíg kibökte, hogy nagyra tart mint embert, alegjobb barátjának tekint, szeret, de a házasságunk megkopott. Egyedül akar most maradni. Reméli, hogy ez csak átmeneti állapot, nemsokára elmúlik, és minden úgy lesz, mint régen.
Fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor éreznem vagy tennem, egyszerűen nem voltak eszközeim egy ilyen helyzethez. Néztem rá, vártam, hogy kipukkadjon belőle a nevetés és bevallja, az egész csak tréfa volt: ehelyett zavarba jött, kimenekült a konyhába, és amikor utánamentem, a szokásos helyén ült idegesen cigizve.

Teljes napfogyatkozás
Pár nap múlva Tamás elköltözött, én pedig napokig ültem magamba roskadva a konyhaasztal mellett teljes bénultságban. Soha korábban nem ismertem ezt az érzést. Leírhatatlan volt: zsibbadtság, düh, gyűlölet és mélységes fájdalom keveredett a reménnyel, hogy ez csak egy rémálom, és hamarosan felébredek belőle. Rettenetes erőfeszítésembe került, hogy Mátéért elmenjek az óvodába, a szüleimnek ugyanis nem mertem elmondani, mi történt: szégyelltem, mintha az én hibám volna.
A konyhában ücsörgés csak pár napig tartott, hamarosan jóval súlyosabb stádium következett. Elfelejtettem enni, összeestem az utcán és utána hetekig nem emlékeztem semmire. Magas lázam lett, mint Emma Bovarynak, öntudatlanul feküdtem, összevissza beszéltem, a férjemet szólongattam. Ezt persze csak a szüleimtől tudom, akik döbbenten értesültek Tamás egy telefonjából arról, ami történt. Ők ápoltak hetekig, az egész olyan volt, akár egy 19. századi romantikus regényben.
Meggyógyultam, elmúlt a lázam, kikeltem az ágyból, de azonnal mély depresszióba zuhantam. Egy kedves közös ismerőstől megtudtam, hogy Tomi nem egyedül költözött albérletbe, ahogy állította, hanem egy kolléganőjével. Ez volt az utolsó arculcsapás: ráébredtem, hogy mindvégig hazudott, az egész dráma mögött egyszerűen egy másik nő áll. Meg akartam halni, imádkoztam, hogy megtörténjen, csak Máté, a fiam tartott vissza attól, hogy véget vessek az életemnek. A szüleim anyagi támogatása nélkül bizonyára éhen haltunk volna, hiszen a közös cégből azonnal kiszálltam, és amúgy sem lett volna erőm bármilyen munka ellátásához. Sokszor napokig nem keltem fel, az ágyban fekve rágódtam megállás nélkül azon, hogy történhetett ez meg, mit rontottam el.
A szüleim – mint később elmondták –, erős bűntudatot éreztek, hogy egy szem lányukat nem készítették fel az élet igazságtalan pofonjaira. Anyukám napokat ült mellettem, és igyekezett rábeszélni, hogy forduljak szakemberhez. Eleinte durván elutasítottam, de ő nem adta fel. Aztán eljött a nap, amikor már hosszabb időszakokra képes lettem kikászálódni az ágyból, és ekkor már tudatosult bennem, hogy sem nekem, sem a fiamnak nem jó, ha ebben az állapotban ragadok.

Feltámadás
Öt hónapja járok pszichiáterhez. A gyógyulási folyamat elején tartok, de már az is nagy szó, hogy hosszú, néma szenvedés után vásárolni, beszélni vagyok képes, és újra tudok Mátéval játszani.
Sok mindent kell feldolgoznom, apámmal és anyámmal való kapcsolatomat, vagy azt az eddigi életemet meghatározó tévhitet, hogy Tomival pontosan reprodukálni fogjuk a szüleim boldog házasságát. De a múlt boncolgatása helyett most már magamra akarok figyelni: meg kell tanulnom önállónak lenni, saját döntéseket hozni. Aki nem úgy nőtt fel, ahogy én, talán nem is érti, milyen rettenetesen nehéz munka ez. Még mindig függök a férjemtől, és nehezemre esik elfogadni, hogy a család nem feltétlenül biztonságos és örökké létező egység, de azon vagyok, hogy megtaláljam a saját egyéniségemet, amit elnyomtam egy szimbiózis kedvéért. A szimbiózis felbomlásával én is meghaltam, de lassan feltámad független személyiségem.

Mi lehet Zsuzsi történetének tanulsága? Elsősorban talán az, hogy bármennyire szeretünk is valakit, nem szabad feladnunk önmagunkat. Sokan azt hiszik, hogy a szerelem lényege a totális összeolvadás – pedig épp ellenkezőleg. Az igazi, felnőtt kapcsolat önálló egyedek kölcsönös döntésen alapuló szövetsége, melynek esetleges felbomlása, bármennyire fáj is, nem dönti romlásba egyik felet sem. S akkor magunkra hagyva is emelt fővel nézhetünk a tükörbe: itt vagyok, én vagyok.

Szöveg: Hegedűs Barbara, fotó: europress. Ez a cikk a 2011. évi novemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.