Hol vannak már azok az idők, amikor a netes társkeresésre vetemedőket automatikusan torz külsejű, kétségbeesett, amolyan „már a kutyának sem kell” kategóriába sorolták?! Mára a párkeresés ezen módja teljesen elfogadottá vált, bár még mindig nagyon megosztja a közvéleményt, sokakból heves ellenérzést vált ki: elvész az első pillanat varázsa, rideg adatok alapján szűrjük a lehetséges partnereket, túlságosan nyilvánvaló a szándék, a neten csupa perverz idióta van stb. A leghatásosabb ellenérvet az egyik barátnőm mondta. Jobban mondva nem nekem mondta, hanem a jelenlétemben a férjének: „Ha meglátod az adatlapomon, hogy 152 centi vagyok, 2 évvel idősebb nálad, elváltam, napi 12 órát dolgozom és érdekelnek az ezotéria bizonyos ágazatai, átsuhant volna akár egy pillanatra is az agyadon, hogy levelet írj nekem?” A férje gondolkodott, vakargatta a fejét, hümmögött, majd kibökte, hogy „nem, soha az életben”. Élőben azonban úgy elvarázsolta az én 152 centis, asztrológiakutató barátnőm a bőven 180 fölötti, ezotériamentes (már-már földhözragadt) férjét, hogy azóta is elválaszthatatlanok.

A maradék pizza
Ezzel nem tudok vitába szállni, cáfolhatatlan érv a személyes találkozás mellett. Vannak azonban olyan esetek, amikor nagyon hasznos és kézenfekvő lehetőség az online társkeresés. A megoldás praktikus lehet bizonyos életkor fölött, krónikus időhiány miatt, de egy nagyon dekoratív modell ismerősöm is próbálkozott már ezúton párt találni, mert az életben a pasik nem merték megkörnyékezni. Vagy itt van például az én esetem… Boldog vidéki egyetemi éveimet (többé-kevésbé) egy pasi mellett töltöttem, majd miután végeztem, Budapesten kaptam állást. Neki viszont még volt egy éve, így ingázva folytattuk a kapcsolatot. Egészen addig, amíg egy vasárnap délutáni egy pizzázás közben, két falat között oda nem vetette, hogy „mondhatnám, hogy szerelmes vagyok beléd, de az hazugság volna”. A torkomon akadt a sonkás-gombás pizza (természetesen én fizettem, hiszen köztudomásúan az egyetemisták le vannak égve), köhögtem, levegőért kapkodtam, kiprüszköltem pár szem kukoricát, majd mire helyreállt a légzésem és az oxigénszaturációm, tisztán láttam, hogy itt már felesleges bármit mondani, bármit kérdezni vagy megbeszélni, hiszen abban a „már nem szeretlekben” minden fontos információ benne volt. Így majd hat év együttlét után felálltam, elköszöntem, kisétáltam a pizzériából és többet nem beszéltünk. Ő még, gondolom, megette a maradék pizzát. Budapesten elég gyorsan rádöbbeentem, hogy nem ismerek senkit, nincsenek helybéli egyetemi cimboráim, gimis haverjaim, a munkatársaim 95 százaléka pedig nő. Egyszóval a társkeresésre nem voltak túl jó esélyeim, és bár szorgalmasan jártam szórakozni, salsázni, nyelvtanfolyamra, kávézókba barátnőkkel, továbbá jó sokat békávéztam is, a nagy találkozás nem akart összejönni.

Zsákkal a fejemen?
Egy év – és pár béna randi – után hirtelen felindulásból regisztráltam egy társkereső oldalon. A regisztráció folyamata egyébként meghatározó, hiszen az emberek attól kezdve az adatlapunk alapján döntenek, hogy a virtuális kukában végezzük-e, vagy esélyt kapunk a személyes találkozóra. Épp ezért fontos döntéseket kell hozni. Első döntés: tegyünk-e fel magunkról képet. Ebben nagyon megosztott a netes társkereső társadalom. Egyesek úgy gondolják, a kép nem számít, mert úgyis a személyes találkozón dől el, hogy működik-e a kémia a kiszemelttel, nekem viszont szimpatikusabb, ha valaki vállalja az arcát. (Elvégre egy szórakozóhelyre sem zsákkal a fejemen megyek.) A kép milyensége is nagyon fontos. Nyilván nem célszerű olyan fotót feltenni, ahol másnaposak vagyunk, vagy épp garfieldi grimaszba torzult az arcunk, mert a haverjainkkal poénkodtunk, de az sem szerencsés, ha életünk legjobban sikerült fotóját töltjük föl. Elképzelhető ugyanis, hogy a feltöltött fotón olyan észveszejtően jó volt a hajunk, és éppúgy fújta fel a rakott szoknyánkat a szél, hogy akár Marilyn Monroe klónjának is elmehettünk volna, az év többi 364 napján azonban baromira nem hasonlítunk Marilyn Monroe-ra, így amikor a megtévedt pasas meglát minket a megbeszélt kávézóban, az ajkát elhagyó „a fénykép alapján másmilyennek gondoltalak” csalódott mondat után megalázottnak és csúnyának fogjuk magunkat érezni. (Ő meg becsapottnak, voltaképp joggal.) Photoshoppal derekat/combot vékonyítani a fenti okok miatt szintén tilos.
Én egy teljesen hétköznapi fotóm mellett döntöttem, ami természetes közegemben ábrázolt, vagyis egy széken ültem, beszélgettem, kóláztam és az egyik kezemben cigaretta volt.
Ha döntöttünk képügyben, következhet a paraméterek megadása, ami viszonylag könnyű része a folyamatnak, bár az őszinteség itt is nagyon fontos: tartós kapcsolat még nem jött létre személyes találkozó nélkül, ahol elkerülhetetlenül kiderül, ha az állított 57 kiló helyett 75 kilók vagyunk (és a „felcseréltem a számokat” elég gyenge kifogás). Most talán sokakban ellenérzést fogok kiváltani, de szerintem +/- 2 centi vagy 2 kiló ferdítés még belefér. Egyrészt sokan kerek számokhoz állítják be a szűrést, másrészt lélektanilag is másként hat leírva a 160 centi, mint a 158, de a valóságban a kutya nem veszi észre különbséget, hacsak nem mérőszalaggal érkezik a randira. Ebben az esetben azonban célszerű azonnal futásnak eredni.
A „Bemutatkozó szöveg” rubrika kitöltése azonban nehéz. Mit írjon az ember magáról? Hogy őszinte, jószívű és szereti a kutyákat? Még ha igaz, akkor sem jó, mert nincs benne a világon semmi figyelemfelkeltő. A „hat év után elhagyott a pasim, de még hiszek az igaz szerelemben” mondat kétségbeesett és taszító. Úgy döntöttem, itt is maradok a természetes közegemben, nem általános információkat osztok meg magamról (lásd szeretem a természetet és szívesen beszélgetek a barátaimmal), hanem egy pár speciálisat, amelyekről az illető a jellememre is következtethet. Például hogy elalvás előtt szeretem összedörzsölni a talpamat, valamint ha nagyon elfáradok, előfordul, hogy beleülök az áruházi bevásárlókocsiba vagy hasonlók.

Az uncsi normálisoktól az extrém hülyékig
Aztán már csak élesíteni kell a regisztrációt, és várni Cupido online nyilára. Egyesek szerint a mai világban már a nők is nyugodtan kezdeményezhetnek a nekik tetsző pasiknál, én azonban régimódi voltam, és virtuális váramban ülve vártam, hogy jöjjenek a királyfik. És jöttek is csőstül. (Pedig tényleg nem volt túl jól sikerült az a kép.) Úgy 80 levél környékén már nagyjából lehetett látni a tendenciákat. Volt az első kategória, a „Csövi! Talizunk?” És ennyi. Eleinte szerettem volna udvarias lenni ezekkel a jelentkezőkkel, de mégis mit lehet egy ilyen levélre válaszolni? Maximum annyit, hogy „Csövi! Nem.” Az meg bunkóságnak tűnt, ezért inkább nem válaszoltam. A második kategória: az „Önéletrajz-küldők”. Ők egy előre megírt (gyakran több A/4-es oldalt kitevő) önéletrajzot küldenek el minden esélyesnek ítélt csajnak. Az első pár ilyenen még átrágtam magam, de aztán rájöttem, hogy nem érdemes túl sok energiát fektetnem olyasvalakibe, aki egy CTRL+C és CTRL+V gomb megnyomásának idejét szánta rám. Ráadásul önéletrajzzal munkára kell jelentkezni, nem kapcsolatra. Voltak továbbá a dohányzásellenesek, akik csak azért írtak, hogy kifejtsék, mennyire visszataszító, ha egy nő dohányzik. Elfogadtam egyébként a véleményüket, de az az igazság, hogy én akkoriban tényleg dohányoztam, és mivel tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy sokaknál ez kizáró ok, nem akartam zsákbamacskát árulni. Azt szerettem volna, ha csak olyanok keresnek meg, akik ezzel a káros szenvedélyemmel együtt is kíváncsiak rám. Következő kategória volt a „teljesen normálisak, de semmi különös”: ők értelmes, nekem szóló levelet írtak, csak engem nem fogott meg bennük semmi. (De az ilyen fiúknak szerintem mindenképpen illik válaszolni.) És minek is tagadni, voltak az „extrém hülyék”. A netes társkeresést az egyik ilyen alak levele után akartam feladni, mert – bár nem tartom magam prűdnek – kissé besokalltam, amikor megláttam az illető portréja helyén a pénisze fotóját. Később átgondoltam, hogy talán ő is úgy gondolkodik, mint én a dohányzásról, és azt akarta, hogy úgy fogadják el, ahogy van: egy… hogy is mondjam szépen… fütyifejnek. Végül úgy döntöttem, mégsem törlöm magam, mert az ember a való életben is találkozik idiótákkal. Egy szórakozóhelyen sem válogathatja meg, hogy ki menjen oda hozzá, ott is vannak közönségesek és bunkók (noha azt elismerem, hogy többnyire nem ragasztják az arcukra a péniszük fotóját).

És a slusszpoén
És milyen jól tettem, hogy maradtam, mert aztán történt valami nagyon klassz. Az egyik levelet olvasgatva hangosan felnevettem. Visszaírtam, ő visszaírt. És ez így ment egy hónapig, mígnem – egyébként pont hét éve – találkoztunk. Most már a felesége vagyok, van két gyerekünk. Csak évekkel a megismerkedésünk után árulta el: első olvasásra tudta, hogy be fog jönni neki egy olyan csaj, aki összedörzsöli a talpát lefekvés előtt, és ha fáradt, képes beleülni egy bevásárlókocsiba.

Szerző: Kelemen Kata. Ez a cikk kifejezetten az evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.