Győzelmes Világegyetem és a Nápolyivár
Sun Mi ölében Szün Gu ül. Vagyis inkább tornászik, az ebédlőasztalra akar feljutni mindenáron, de a mama fogja a lábát. Az örökmozgó kisfiú az asztalon hasal, és nápolyiból várat épít. Sun Mi mond neki valamit, mire Győzelmes Világegyetem (ezt jelenti a Szün Gu név) egy percre abbahagyja az építkezést. A mamája koreai nyelven kérte meg erre – Szün Gu, akit egyébként Petinek is hívnak, bár csak másfél éves, két nyelven is ért. Akárcsak testvére, az ötéves János, Csa Nu, vagyis Ragyogó Kozmosz. Ez természetes is, hiszen otthon a koreai és a magyar egyformán használatban van, Sun Mi jól beszél magyarul, a férje, Mózes pedig az ELTE Koreai Tanszékének vezetője. A nyelv hozta össze őket, meséli Sun Mi, aki egyetemistaként jött Magyarországra, hogy meglátogassa a követségen dolgozó nagynénjét, és hogy világot lásson. Ez volt az első külföldi útja, és bár mindössze néhány hónapra tervezte, már tizenkét éve itt van. Pedig nehezen szokta meg az álmos várost, ahol vasárnap zárva vannak a boltok, és ebédidőben egy lélek sem jár az utcán. 1998-at írunk, nálunk még épp csak nyílnak az első plázák, holott Szöulban éjfélkor is dugó van, és a bevásárlóközpontokban hömpölyög a tömeg. Itt alig volt szórakozóhely, meséli Sun Mi, csendes és nyugodt volt minden. És persze végtelenül lassú. Koreában mindenki rohan, ott nincs sorban állás az orvosnál, vagy azonnal megoldódnak a dolgok, vagy sehogy. Itt meg az emberek napokat töltenek el várakozással a rendelőben, aztán sorban állnak a patikában. Szöulban, ha elromlik az autó, legyen reggel vagy este, azonnal megjavítják, nem kell heteket várni a szervizre, mondja Sun Mi. Ott nincs idő ilyesmire, minden perc számít.
Sun Mi nagy nehezen felvette Budapest ritmusát, és elhatározta, hogy megtanul magyarul. Jól haladt, és megkérte a nyelvtanárt, hozza össze egy magyar fiatallal, hadd gyakoroljanak. Így a következő órán már Mózes ült az asztal másik oldalán, merthogy ő meg épp egy koreai diákot keresett, hogy csiszolja nyelvtudását. Amikor Mózes meglátta a lányt, rögtön tudta, hogy az ügy nem állhat meg az igeragozásnál. A következő nyelvóra helyett elmentek moziba, és három éven belül megvolt az esküvő.

Gyerünk a moziba be!
A mozival kezdődött minden?
Mózes: Igen.
Sun Mi: Nem. Mózes túl komolyan vette ezt a dolgot. Koreában teljesen természetes, hogy egy lány elmegy egy fiúval moziba, nem nagy dolog.
Mit néztetek meg?
Mózes: A Közel a szerelemhez című filmet. Ez egy magyar rendőr és egy kínai lány szerelméről szól, nehéz film, és elég tragikus képet fest a vegyes kapcsolatokról. Emlékszem, amikor jöttünk ki a moziból, mindenki minket nézett…
Sun Mi, téged ez nem bántott?
Sun Mi: Nem, nincsenek rossz élményeim.Szerintem Magyarországon nagyon barátságosak és kedvesek az emberek. A gyerekeket nagyon szeretik és dicsérik. Engem egyébként sokszor néznek kínainak, de nem zavar. A koreai valahogy nincs benne a köztudatban, de hát érthető, tényleg kevés koreai él itt.
Az jó, hogy téged elfogadtak, de te is el tudtad fogadni a magyarokat?
Sun Mi: Eleinte furcsa volt, hogy itt mindenki olyan passzív. Koreában nagyon nagy a hajtás, az emberek folyton dolgoznak, csinálnak valamit. Úgy éreztem, hogy a magyaroknak kevesebb az energiájuk, mint amennyi kellene nekik.
Mi a különbség a magyar és a koreai férfiak között?
Sun Mi: A magyar fiúk sokkal figyelmesebbek, udvariasabbak. A barátnőim nem hittek a szemüknek, amikor először látták, hogy Mózes kinyitja előttem az ajtót, vagy lesegíti a kabátomat. Azt hitték, ilyen csak a filmekben van. A koreai társadalom erősen férfiközpontú. A férfiak általában tizenkét-tizennégy órákat dolgoznak, és addig maradnak bent az irodában, amíg a főnök is ott van. Utána a kollégák együtt mennek sörözni vagy karaokézni, és teljesen természetes, hogy hajnalig kimaradnak. A munkatársak olyanok szinte, mint a családtagok, mindent együtt csinálnak.
A tekintélyelvűségnek komoly hagyományai vannak, ha a főnök reggelig inni akar, akkor nincs mese. Szóval nem a család az első. A koreai ismerőseink egyáltalán nem értik, Mózes miért siet haza munka után. Szerencsére ő nem vette át ezt a mentalitást.
És miben mások a magyar nők, mint a koreaiak?
Mózes: A kelet-ázsiai nők szerintem jóval lojálisabbak és hűségesebbek, mint az európai nők. Persze nehéz általánosítani, de tény, hogy másképp kezelik a férfiakat.

Harci játék a szerelemért
Pimenta életében nem rúgott be annyira, mint azon a bizonyos Sziget Fesztiválon. Pedig csak sört ivott és nem is sokat, de arról neki senki nem szólt, hogy itt nem szokták felvizezni az italt. A brazil lány 2001-ben egy capoeira-bemutató miatt jött Magyarországra, merthogy mestere e harcművészeti játéknak. Végigbulizta a Szigetet, aztán az egész nyarat, és közben beleszeretett a városba. Szép volt, tiszta, meséli első benyomásait Budapestről Pimenta, minden a helyén, úgy tűnt, még a fák is tervezetten nőnek. Az emberek pedig tartózkodóak és csendesek voltak, legalábbis brazil mércével mérve. Pimenta jól érezte magát, tanítványai körülrajongták, a capoeira mellett elkezdett szambát tanítani. Csak azt nem értette, mi a probléma a magyar pasikkal. Vagy lehet, hogy benne van a hiba?
A csinos brazil lány otthon hozzászokott az elismerő tekintetekhez, a füttyökhöz, a dicsérő szavakhoz.
A brazil férfiak nem sokat teketóriáznak: ha tetszik nekik valaki, azt teljesen egyértelműen és minden úton-módon kimutatják. A magyarok ehhez képest mintha jégből volnának. Leejtem a kendőm, és nem kapják el, mondja Pimenta. Nem lehet tudni, hogy mi van: tetszel vagy nem? Szépnek talál vagy nem? Andris, Pimenta férje, eleinte különösen nehéz eset volt. Ha a lány gondosan kisminkelve jelent meg a társaságban, a fiú megdicsérte, aztán szóba elegyedett valaki mással. Ha Pimenta megsimogatta az arcát, gyorsan megnézte, nincs-e valaki a háta mögött. Mentalitásával lassan, de biztosan őrületbe kergette a brazil lányt.

Brazil szappanopera
Miért volt ilyen nehéz meghódítani Andrist?
Most már tudom, hogy félt: a tanítványom volt, és mint mesterét tisztelt. Minthogy imádja a capoeirát, attól is félt, ha összejövünk és netán nem jól sül el a dolog, többet nem jöhet órára. Pedig ez nálunk nem probléma, a brazil fiatalok összejönnek-szétmennek, de attól még egy társaságba járnak, és lazán kezelik az egészet. Ő viszont teljesen befeszült a helyzettől, úgyhogy már én is kezdtem elveszíteni a lazaságomat… Egy brazil barátnőm, akinek elmeséltem a dolgot, azt mondta, nagyon ciki, amit csinálok. Hogy futhat egy nő egy pasi után? Nálunk otthon ilyen egyszerűen nem létezik.
Végül hogy tört meg a jég?
A 2002-es focivébé döntőjét együtt néztük kivetítőn a Nyugati téren. Brazília nyert Németország ellen, az egész társaság euforikus hangulatba került, Andris is. Hát ezt használtam ki, megcsókoltam és viszonozta. Végre összejöttünk! Három évig jártunk, aztán megkérte a kezemet. Persze hogy igent mondtam, azonnal.
Megérte ennyit küzdeni?
Viccelsz? Andris a legszebb, legokosabb férfi a világon. Imádom. Annyira szép és annyira intelligens, egy sportos testű zseni, ráadásul udvarias és jól nevelt is. Amikor bemutattam a családomnak, a négy nővérem azonnal beleszeretett, a két bátyám meg megőrült a féltékenységtől. Most már ők is imádják, Andris megtanulta a brazil zsiványságokat, húzzák egymást. Szerencsések vagyunk, engem is rögtön elfogadott az anyósom. Találtam magamnak itt is egy anyukát.
Elég szenvedélyes egy magyar férfi egy brazil nőnek?
Szerintem az egyáltalán nem igaz, hogy a magyar férfiak ne volnának legalább olyan szenvedélyesek, mint a brazilok. Legfeljebb szégyenlősek egy kicsit, de ha egy elég tüzes lánnyal akadnak össze, akkor nincs gond. Én folyton érintgetem, puszilgatom Andrist, akárhol vagyunk, és ő azt mondta, ez a magyar lányokra nem jellemző. Pedig fontos, hogy kifejezzük, mennyire szeretjük a másikat!
Milyen volt az esküvő?
Pesten volt a lagzi, Brazíliában az esküvő. Egy kis tengerparti kápolnában házasodtunk össze, hófehér ruhában, és annyira romantikus vagy inkább giccses volt az egész, hogy amikor itthon levetítettük, a társaság dőlt a röhögéstől. Azt hitték, brazil szappanoperát néznek.

Ahol három nap egy esztendő
1984-ben, az iráni forradalom kitörésekor a tizennyolc éves Parisa úgy döntött, Amerikába utazik a rokonaihoz. Budapesten készült megszerezni az amerikai vízumot, ezért három napra IBUSZ-szállást bérelt. Majd lakásról lakásra vándorolt, ki sem csomagolta a bőröndjét, abban a hiszemben, hogy úgyis mindjárt továbbáll. Egy évig hiába várta, hogy megkapja a beutazási engedélyt Amerikába, így Magyarországon ragadt. Parisa nem esett kétségbe, úgy döntött, ha már itt van, legalább megtanul magyarul, és beiratkozik az orvosi egyetemre. Bár minden és mindenki idegen volt, otthon, Iránban sokat hallotta Kodály és Bartók nevét, és látott jó pár magyar filmet is. Az első csalódást a legendás kék Duna okozta, amely sokkal inkább szürkén hömpölygött, mint kéken. Az iráni lány azt sem értette, miért nem mosolyognak itt az emberek, találgatta, vajon vele van-e baja a magyar polgárnak, aztán megtanulta, hogy az Iránban oly természetes szívélyesség nálunk ritka gesztus. Mire megérkezett
a várva várt amerikai vízum, Parisa már harmadéves volt a fogorvosi karon. Úgy tervezte, most már csak a diploma után vág neki Amerikának. Igen ám, de váratlan gyorsasággal kiépült a praxisa, és sajnálta volna elhagyni a pácienseit. Megszokta Magyarországot, az emberek mentalitását, csak két dolgot nem értett. Az egyik a sok káromkodás és a prostituáltat jelentő szó általános használata.
A másik a halászlé – de azzal már nincs különösebb baja, amióta magyar párja megkedveltette vele a honi ízeket. Bár közel huszonöt éve él itt, Parisa csak öt éve talált magának magyar párt.

Minden iráni költő
Hogyhogy nem ismerkedtél meg előbb magyar fiúval?
Én ahhoz voltam hozzászokva, hogy egy lánynak hosszasan és kitartóan udvarolnak. A magyar fiúknak ehhez nincs türelme, a páromnak viszont volt. Aztán meg nálunk, Iránban nagyon sokat számít a párválasztásban a család véleménye. Hozzánk is eljött a sógorom, hogy felmérje a helyzetet.
A kedvesem a mai napig nem érti, hogy volt képes olyan messziről ideutazni valaki, hogy két felnőtt ember kapcsolatát megítélje. De a hagyomány a perzsa családoknál nagyon fontos. Nem mintha én konzervatív családban nőttem volna fel, nyolc testvéremből sokan élnek szanaszét a világban, de mégis ragaszkodunk a szokásainkhoz.
A párodnak mennyire volt nehéz beilleszkedni a családba?
Szerencsére őt nagyon érdekli a perzsa kultúra. Tudatosan törekedtünk rá, hogy megismerjük egymás gyökereit, mert így jóval kevesebb félreértés adódik. Azt azért ma sem képes megérteni, hogy Iránban miért szaval verset a zöldséges, és hogy vásárlás előtt miért kell órákig teázni a boltossal. Amikor először utaztunk haza együtt, a bazárban mindenkit az ismerősömnek hitt, csak később jött rá, hogy itt ez a szokás. Mi nem rohanunk, mindenre jut idő. És minden iráni költő.
Ezek után nem lehet könnyű visszatérni a rohanó Budapestre.
Itt az embereknek valóban nem sok idejük van egymásra. Ha reggel a klinikán a kollégám hogyléte felől érdeklődöm, egyből panaszkodni kezd. Iránban mindenki jól van és mosolyog, még ha előző nap történetesen a kezét törte is. De azért Magyarország nagyon sokat változott az utóbbi időben. Rengeteg külföldi járt itt, és ez jót tett, nyitottabbak lettek az emberek. Nagyon szeretem, hogy a magyarok ilyen sokra becsülik a kultúrát, már kisgyerekként színházba, kiállításra járnak, sokat foglalkoznak a művészettel. Büszkék lehetnek arra, hogy itt milyen műveltek az emberek. Szerintem a magyaroknak nagyon is volna okuk többet mosolyogni. Talán nem véletlenül választottam ezt a pályát. Azért csinálok szép fogakat, hogy többet mosolyogjanak itt az emberek. ı

Szöveg:Fülöp Virág, fotó: Szilágyi Stefi, smink: Hornyák Judit, Simon Lulu

Ez a cikk az Éva magazin 2010. évi júniusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.