„Öt éve vagyunk házasok. Rövid, viharos szerelem után költöztünk össze és keltünk egybe. Három évvel később már négyen voltunk, megszülettek a gyerekeink – meséli a 31 éves Klári. – A szívem mélyén mindig is éreztem, de magamnak sem értem rá megfogalmazni, hogy mennyire egyenlőtlen a kapcsolatunk. Homályosan motoszkált bennem a sejtelem, hogy nekem nem elég az a gyöngédség, amit Pali nyújt, én többre vágyom, nekem több jár, legalább annyi, amennyihez korábbi kapcsolataimban hozzászoktam. Én állandóan a kedvét keresem apró – hétköznapi dolgokban, de hát az élet többnyire hétköznapokból áll, nem igaz? Igyekszem olyan ételeket főzni, vásárolni, amiket ő szeret, olyan filmet veszünk ki a viodeotékából, ami őt érdekli, a karácsonyt vidéken töltjük, holott én jobb szeretnék a városban maradni. Tőle ilyen kisstílű szívességekre nem számíthatok, legfeljebb nagy, látványos gesztusokra. Például a 30. születésnapomra kaptam egy ötnapos párizsi utat, tokkal-vonóval. Akkor meg miért sírok – mondhatná joggal bárki –, jó dolgomban azt se tudom, mit akarok. De ez nem így van. A férjem ajándékai inkább látványosak, mint szívmelengetők. Sokszor az a gyanúm, nem nekem, hanem a külvilágnak szólnak. Talán egyszerűen csak az a helyzet, hogy én jobban szeretem őt, mint ő engem?”

Vajon létezik-e hosszú távon kiegyensúlyozatlan szerelem? Ami eltérő mértéknek látszik, az valóban az-e? Ha igen, akkor lehet-e tartós, sőt boldog az a kapcsolat, amelyben az egyik felet „jobban szeretik”?

Egyszerű kérdések – bonyolult (olykor lehetetlen) feleletek. Évezredek óta mindhiába találgatják a megoldást költők a világirodalom minden nyelvén. De a szerelemre nem érvényesek a logika vagy a matematika válaszai sem. A 20. század eleje óta a lélektan kitüntetett területe, a „szeretettudomány” vette nagyító alá a problémát, legújabban laboratóriumokban vizsgálják a szeretet és a szerelem idegrendszeri és kémiai folyamatait, számtalan kérdésre még sincs egzakt válasz. Főképpen azért nincs, mert ahány ember, annyi érzelem. Lehet elméleteket gyártani, születhetnek látványos felmérések az „átlagról”, sokunk mégis úgy érzi: ő a kivétel, az ő esete rácáfol a szabályokra. És lehet, hogy igaza van…

Robert J. Sternberg neves amerikai pszichológus a párkapcsolati szerepek kutatása során állította fel elméletét, mely szerint minden szerelmi kapcsolat egy-egy történettípusra épül, és minden ember a maga történettípusát keresi minden kapcsolatban. Ha meg akarjuk érteni a szerelmünket (vagyis hogy hogyan szeretünk és hogyan szeretnek bennünket), fel kell dolgoznunk azokat a történeteket, amelyek a vágyainkat és igényeinket irányítják. Ezek a gyerekkorban kezdődő mesék előrejelzik azokat a mintákat, amelyeket viszonyainkban újra és újra követni fogunk. A saját történetünk (vagyis amit megélni vágyunk a párkapcsolatunkban) szövevényes elemekből tevődik össze, például a velünk született személyiségünkből, a születés utáni tapasztalatainkból, szüleink egymáshoz való viszonyából, a filmekben látott és könyvekben olvasott szerelmekből. Sternberg eddig vagy két tucat történetet különített el, de a típusok száma folyamatosan bővül.

„Elmesélem az öcsémék történetét, mert nagyon aggódom, hiszen kívülről is látszik, hogy ott valami nagyon nincs rendben – mondja a 37 éves Kriszta. – Mindkettőjüknek ez a második házassága, az öcsémnek két, a feleségének egy gyereke született az előző házasságából. A feleség ötéves kislánya él velük, az öcsém gyerekei az anyjuknál maradtak. Péter teljesen odavan a feleségéért, hajmeresztő dolgokat képes megtenni a kedvéért. De sajnos ha megfeszül, márpedig sokszor megfeszül, Edinának akkor sem elég jó. Péter gimnáziumi tanár, Edina főkönyvelő. Nagyjából egyformán sokat dolgoznak, mégis Péter az, aki bevásárol, főz, viszi-hozza a kislányt balettra, angolórára. Mindent ő intéz, mindent a felesége lába elé tesz. Edina még akkora sem képes lemondani róla, hogy ő menjen a kocsival a jógára, amikor minden második hétvégén a férje gyerekei náluk vannak, így hát Péter tömegközlekedik a gyerekekkel, ha esik, ha fúj. Meddig lehet ilyen egyenlőtlen viszonyban élni?”

Vissza a gyerekkorba
Bár a szeretet képessége, a „szeretni tudás” tanulható, sőt tanulandó, alapjában a gyerekkorban alakul ki. Ekkor rögződik belénk, hogy miben áll szeretni a szüleinket, testvéreinket, barátainkat. Ekkor ismerjük meg a szeretet egyik fontos kísérőjét, a bizalmat. Ha ezt a készséget nem hozzuk magunkkal, kénytelenek leszünk felnőtt fejjel megtanulni, különben sosem lesz részünk tartós kapcsolatban, boldog szerelemben.
Vajon mitől függ, hogy ki mi milyen típusú szerelmi kapcsolatra vágyik? Természetesen ez is a gyerekkorban gyökerezik. Gyakran olyan partnert választunk, aki gyerekkorunk valamelyik fontos személyére – anyánkra-apánkra – emlékeztet. És a magunk életében megpróbáljuk a gyerekkori mintákat megvalósítani. Gyerekkori ragaszkodásunk a „gondozónkhoz” (többnyire anyánkhoz, de akár a nagyszüleinkhez is) meghatározza későbbi párkapcsolati kötődésünket. Aki gyermekként azt élte át, hogy szülője nincs mellette, amikor szüksége van rá, az vagy mindent megtesz azért, hogy elnyerje partnere tetszését, vagy megpróbál boldogulni a segítsége nélkül.
Ezek szerint soha nem szabadulunk a gyerekkorunktól? Felnőttkori párkapcsolataink minden mozzanata korai éveink könyvében van megírva? Szerencsére nem! Későbbi élményeink feljogosítanak bennünket, hogy beleszólhassunk gyermekkorunk utóhatásaiba.

Kifejezni a legnehezebb
Tudod vagy legalábbis sejted, hogy mit vársz egy kapcsolattól, itt van tehát a következő feladat: a kommunikáció. Gyakori történet: azt hiszed, hogy nem szeret eléggé a társad, pedig csak más – számodra ismeretlen – nyelven beszél.
„A másik nem iránti vonzalom kimutatását sem a házasságban tanuljuk meg. Ez a képességünk is gyerekkorban alakul ki, így a felek sokszor egészen eltérő kommunikációs stílust hoznak magukkal a kapcsolatba – mondja Hosszú Éva pszichoterapeuta pszichológus. – A szeretet akkor jó, ha észre is lehet venni. Sokan nem is veszik észre, hogy nem mutatják ki az érzelmeiket.” Meg kell tanulnunk társunk szeretetnyelvét, hogy kialakíthassuk közös kommunikációs stílusunkat. „Akinek a családjában hétköznapi jelenet volt, hogy az apa az asztalra csap, mindenki elhallgat, aztán rendben megy tovább az élet, az később ezt az eljárást a kommunikáció természetes módjának fogja tekinteni – folytatja a pszichológusnő. – A párja viszont, aki tegyük fel egészen másfajta családban nőtt fel, könnyen érzékelheti az ilyen viselkedést a kelleténél is ijesztőbbnek.” Ezért jó, ha a gyerek jövetele előtt marad pár év nyelvet tanulni: a szerelem és a szeretet nyelvét, amelyen a pár és a majdani család érintkezik egymással.

Folyatás az Éva Magazinban...

Szöveg : Hajnal Judit, Fotó: Red Dot
Ez a cikk az Éva magazin 2007. évi áprilisi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.