Hogy is mondjam?

Borítókép: Hogy is mondjam?
Az utcán szembejött velünk egy kicsi ember. Törpe növésű. A gyerek megbabonázva bámult rá, majd kuncogni kezdett. Próbáltam semlegesen viselkedni, mintha mi sem történt volna. Aztán kérdezett mindenfélét. És én nem tudtam normálisan válaszolni, hihetetlen zavarban voltam – meséli a játszótéren egy anyuka. A másság elfogadásáról kérdeztük Bárdos Katalin pszichológust.
Hogyan válaszoljunk normálisan?
Attól függ, mi a kérdés. Ha a gyerek olyasmit lát, amivel még az életben nem találkozott, de esetleg könyvben, mesében igen, vagy legalábbis valamilyen élményével azonosítja a látottakat, akkor talán szokatlan módon fog reagálni. Kérdez, mutogat, megjegyzést tesz. Nem mondom, hogy ilyen helyzetben könnyű a felnőtt dolga. De nagy csodák nincsenek. Ha otthon a gyerek azt tapasztalja, hogy nyitott a család, a felnőttek nem tesznek megjegyzéseket a sérültekre, a lehető legtermészetesebben viszonyulnak hozzájuk, akkor ő is hamar bele fog szokni az elsőre különösnek tűnő emberek elfogadásba.
Ha valaki csak otthon kap eligazítást ahhoz, hogy hogyan is viszonyuljon az átlagtól eltérő embertársaihoz, nem sokra jut.
Való igaz, a társadalomnak is van ezen a téren feladata. Minél több az olyan példa, hely, intézmény, rendezvény, amely azt sugározza, hogy a sérült ember is ugyanolyan értékes, mint a teljesen egészséges, annál könnyebb a szülőnek a helyzeteket megoldani. Például azért, mert van mire hivatkoznia. Szerencsére rengeteg példát lehet sorolni. Ilyen a Baltazár Színház, ahol értelmi fogyatékos színészek hoznak létre nagyszerű előadásokat, ilyen a paralimpia, ahol hihetetlen sportteljesítmények születnek, ilyen az Ability Park, ahol a fogyatékkal élők élethelyzetével ismerkedhet meg az odalátogató.
Nem dönti romba ezt az álláspontot a tökéletességre való törekvés mindent elborító hulláma? A mai szépségideál egyre hibátlanabb külsőt ír elő. És a reklámok is folyamatosan erre erősítenek rá.
Tényleg nem túl jó a helyzet, nagyon sok az álságos, hazug motívum ezekben a látványokban, ez köztudott. De azért vannak másfajta hangok, irányzatok is. Az egyik nagy szépségmárka az árral szembemenve nem csontsovány modellekkel, hanem hús-vér nőkkel reklámozza termékeit. És ez ugyanolyan jó hatással van az emberekre, mint az Éva olvasóira a Gardrób civil modelljeinek látványa.
Hallottam egy fantasztikus történetet. Egy iskolában egy karok nélküli kislányt írattak be az első osztályba. A tanító néni első nap levétette minden gyerekkel a cipőt, zoknit, próbálják a kislány után csinálni, amit ő tud. Rajzoljanak, vegyék ki a táskából a könyvet, akasszák fel a kabátjukat a fogasra – lábbal. Egy hétig ez volt a rend.
Ez a tanítónő a fogyatékosságból csinált értéket. Hozzáállása nyilván beleillett az egész iskola szellemiségébe. Egy egészséges közösségben különféle adottságú, képességű egyedek vannak. Ezt a szemléletet gyerekkorban kell kezdeni. Az lenne a kívánatos, ha már az óvodában, az iskolában általánossá válna a sérült gyerekek befogadása. Vagyis az elérendő cél az integrált oktatás lehető legszélesebb körben való elterjesztése.
A gyerekek olykor meglehetősen kegyetlenek. Mindenkinek van a saját életéből vagy irodalmi olvasmányaiból élménye azzal kapcsolatban, hogyan tudnak gúnyolódni a gyengébbeken, csúfolódni az elesetteken.
Az ilyesmit nagyon hamar helyre lehet tenni. Be kell avatkozni. Nem szabad hagyni, hogy érvényesüljön az effajta viselkedés, szemlélet. De vannak gyerekek is, akik szembeszállnak a kajánsággal. Emlékszem egy olyan esetre, hogy egy gyerek kelt harciasan a nővére védelmére, mert sánta kacsának csúfolták a testvérét az iskolában.
Egészen másként néznek sérült vagy beteg embertársaikra azok, akiknek a családjában vagy a közvetlen környezetében él ilyen ember. Ők könnyebben veszik ezt az akadályt.
Ez egészen biztos. Sőt, sokszor éppen ők lesznek az esélyegyenlőségi mozgalmak kezdeményezői, aktivistái, ők küzdenek a sérültek vagy fogyatékkal élők jogaiért, ők azok, akik természetesnek veszik, hogy mindenkinek egyenlő feltételek járnak – ebbe beletartozik az is, hogy akadálymentesek legyenek a közintézmények, hivatalok, járdák. Természetes számukra, hogy ott segítenek, ahol tudnak, mert már gyerekkorukban hozzászoktak.

„Ilyen a Baltazár Színház, ahol értelmi fogyatékos színészek hoznak létre nagyszerű előadásokat, ilyen a paralimpia, ahol hihetetlen sportteljesítmények születnek, ilyen az Ability Park, ahol a fogyatékkal élők élethelyzetével ismerkedhet meg az odalátogató.”