Először hátulról láttam meg, s mivel nyár volt, alaposan megnéztem a lábát meg a fenekét. A lába igen formás és kidolgozott volt, a feneke pedig kerek és szexi. A szoknyája a térdéig ért. Kíváncsi lettem a mellére és az arcára, úgy helyezkedtem hát, hogy az arcát is lássam – akkor jött a meglepetés. Csupa ránc volt, úgy saccoltam, több lehet hetvennél. Később tudtam meg, hogy egészen pontosan hetvenhárom éves. Nem kérdeztem, ő maga mondta.

Mindez egy kiállításmegnyitón történt. Egy kortárs magyar festmény előtt botlottunk egymásba, úgy értem, szó szerint, merthogy én éppen a lábát bámultam, ő meg a képet, közben véletlenül egymásnak koccantunk, aztán egymásra néztünk. Bocsánat, dünnyögtem, semmi baj, kedves Zsolt, válaszolta ő, mire meglepve kérdeztem rá: honnan tudja a nevemet? Hogyhogy honnét, kérdezett vissza, ismerem az újságból, és egy könyvét is olvastam. El voltam képedve. Ilyen hát élőben az Olvasó? Ilyen intelligens, ízlésesen öltözködő, szép és (hadd mondjam ki) öreg nő? Hiszen hozzám képest öreg volt: amikor megismerkedtünk, én harminckilenc voltam, ő pedig, mint mondtam, hetvenhárom. Vagyis ma lehet nyolcvan. Uramisten, nyolcvan év.

Uramisten

Ez futott át az agyamon akkor is, amikor abban a galériában először végignéztem rajta. Hogyan lehet egy hetvenhárom éves nő ennyire szexi? Merthogy az volt: sugárzott a szépsége, ragyogott belőle a nőség. Erre nem tudok jobb szót. A nőiességnél a nőség jobb és kifejezőbb. Mintha azt mondanám: nagyon-nő.

Korábban soha nem néztem egy öreg asszonyra úgy, mint nőre, egyszerűen nem jutott eszembe, nem mozdult meg bennem semmi. Ez a nő azonban – hadd nevezzem Évának az Első Nő után – a kora ellenére igazi nő volt. Igaz, az anyámnál is idősebb. Beszélgetni kezdtünk, aztán képről képre sétáltunk együtt, és egyre jobban megfogott az illata: nem volt kihívó, de édes volt, nem az a fajta jellegtelenül édeskés, olcsó pacsuli, ami oly elrettentő tud lenni, hanem az a visszafogott, csak intim közelségből érezhető, gyöngéd parfüm. Állítom, hogy házasságok mentek és mennek tönkre egy-egy váratlan buké miatt, és éppen ellenkezőleg: örök házasság is köttetett már az égben szagminta alapján.

Az az öreg Éva, akiről mesélek, kedves volt, nyitott, érdeklődő és tájékozott. Nagyon jólesett vele beszélgetni, így hát fölajánlottam, hogy kávézzunk egyet valamelyik délelőtt, és folytassuk tovább a társalgást immár kettesben. Telefonszámot cseréltünk, én pár nap múlva fölhívtam, ő igent mondott, és találkoztunk egy cukrászdában.

Ma is emlékszem a dekoltázsára. Hogyan is tudnám elfelejteni? Fekete melltartót viselt, és a jobb oldali pánt kilátszott a fekete selyemblúza alól. Szép melle lehetett, a felső harmada kilátszott a melltartóból, és amikor megláttam, azonnal és veszettül megkívántam, és ennél az azonnali, veszett kívánalomnál csak a meglepetésem volt nagyobb.

Vigyázz, súgta valaki vagy valami a fejemben; vigyázz, mert amit csinálsz és érzel, az nem normális. De nem tudtam az érzés elől elbújni – igaz, nem is akartam. Kíváncsi lettem, hogy mi lesz a vége.

Vészcsengő

Azt ugyanis a cukrászdában eltöltött fél óra után már tudtam, hogy ezzel a nővel, ezzel a szépséges, ámde öreg Évával ágyba lehet bújni. Nem, nem azért, mintha kurva lett volna, éppen fordítva: én éreztem magam lefizetett úrnak, merthogy Éva nem hagyta, hogy fizessek. Azzal érvelt, hogy a számlát nemi identitás alapján fizetni marhaság. És egy nő ugyanolyan természetességgel fizethet egy bárban, mondta, mint egy férfi. Pár nap múlva ugyanis egy bárba is elmentünk, mert Éva koktélt kívánt, Mojitót, amiről kiderült, hogy mindkettőnk kedvence. Útközben megkérdezte, hogy belém karolhat-e, én persze igent mondtam, és miután belém karolt, és a jobb felkarom hozzáért a bal melléhez, olyan erős merevedésem támadt, mintha már ágyban lettünk volna. Nem értettem, és – bevallom – kissé szégyelltem magam. Arra gondoltam, hogy ez a nő a saját anyámnál három évvel idősebb. Én meg itt lépkedek mellette álló farokkal, és nem merem neki megmondani, hogy hagyjuk abba. Hiszen ez zúgott bennem: abba kell hagyni. Ez nem természetes, ez nem normális, ez természetellenes. Ha nem is perverz, de nem helyénvaló. Nem mintha a perverzió nem volna izgató olykor, de az öreg Éva esetében riasztott az a bizonyos vészcsengő a kisagyban: ne csináld. De annyira kívántam ezt az öreg nőt, hogy az erős szívdobogástól elakadt a lélegzetem. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy menjünk föl hozzám, de az a valaki vagy valami, aki korábban a kisagyban a veszélyre intett, megint közbeszólt: ezt nem teheted vele. Kiderült ugyanis, hogy Éva nem futó kalandra vágyott, nem egy néhány éjszakás szeretői kapcsolatra, hanem egy igazi társra. Egy olyan valakire, akivel hangversenyre és kiállításra járhat, akivel rendszeresen cukrászdába mehet, s akivel nemcsak az éjszakát töltheti együtt, hanem a nappalokat és a hétvégéket is. Ami az éjszakákat illeti, ebben nem volt szégyenlős. Egyszer azt mondta nekem, hogy „hetvenhárom éves vagyok, úgyhogy egyenesen kimondom, amit gondolok, és amit kimondok, azt megteszem”. Innét tudtam meg, hogy hány éves. A bárban eléggé közel ültünk egymáshoz, a combom hozzáért a combjához, és ő nem húzta el a lábát. Azt hittem, megőrülök a vágytól. Éva azt mondta, hogy a húszas éveiben versenytáncos volt, akkor szokott rá a mindennapi mozgásra, az alakját pedig a táncon kívül alkalmasint azzal őrizte meg, hogy nem született gyermeke. Rákérdezett, hogy nekem van-e valakim, mire elmondtam az igazat: csak futó kapcsolataim vannak, egyéjszakás kalandok, semmi komoly. Mire azt mondta, hogy neki senkije nincs, mert válogatós természet. Neki egy pasi – ezt a szót használta: pasi – legyen humoros és eredeti. „Nem érdekel, hogy milyen szép teste van egy férfinak, de ha fej helyett egy tököt hord a nyakán, akkor nálam elvágta magát” – mondta, és elmesélte, hogy hat hónapon keresztül volt egy szeretője, egy nős ember, aki csak harmincöt éves volt. De megelégelte, hogy a férfi nyíltan nem vállalta föl, ezért kirúgta. Mondom, el voltam képedve. Bepillantást nyertem, még ha csak pár hétre is, a hetvenesek erotikus világába. Nem tudtam, hogy létezik ilyen.

Hapsikám

Egyik este elkísértem hazáig, s megkérdezte, nem megyek-e föl egy italra. Dehogynem, vágtam rá azonnal, egy levezető sör jólesne még. Fölmentünk hozzá, én leültem a nappaliban egy kanapéra, ő pedig hozott egy-egy üveg sört. Majd leült, de nem mellém, hanem a szemben lévő szófára. Azt hiszem, ekkor dőlt el bennem, hogy hiába kívánom őt, ebből a kapcsolatból nem lesz viszony. Mert ahogy ült velem szemben, és én néztem az arcát, rádöbbentem, hogy nem tudom megcsókolni. A csók nem megy. Ezt éreztem, sajnálom. Minden más ment volna, de a csók nem. Le tudtam volna szaggatni róla a melltartóját, de nem tudtam volna őszintén és teljes átéléssel megcsókolni. Márpedig csók nélkül a szex semmit sem ér. Csók nélkül a szex nem szerelmeskedés, csak puszta fizikai mozgássorozat. De ha a csók igazi csók, akkor mindennel fölér. Nézed egy csudaszép nő élénkpiros rúzzsal kifestett száját, és arra gondolsz, hogy még a pohár szélét is megnyalnád utána, amiből az előbb ivott. Hiszen már attól fölizgulsz, hogy meglátod a pohár peremén az ajka nyomát. És szó szerint benedvesedsz tőle, ahogy képzeletben lassan lenyalogatod a nő kívánatos szájáról a rúzst, és mire mind elfogy, te már mindenét habzsolod. Ez a szerelmeskedés. Egy ilyen vérpiros csók.

De ezzel a nővel ez nem ment. Nem akartam megcsókolni, sajnálom. Viszont nem mertem neki megmondani. Megittam a sört, elköszöntem, és eljöttem. Másnap fölhívott, és megdicsért. Azt mondta, hogy úriember vagyok, mert lám csak, a nappalijában ülve nem éltem vissza a helyzettel. Ám szívesen meghív hétvégére vacsorára. Köszöntem a meghívást, és azt válaszoltam, hogy nem megyek. Erre azt kérdezte, hogy szórakozom-e vele. „Te szórakozol velem, hapsikám?” Ezt kérdezte szó szerint. Hát mit is hazudhattam volna annak érdekében, hogy ne hívjon többé? Azt hazudtam: igen.

Cikkünk Éva magazin 2018/07 számában jelent meg.

Idős mellé kisállat? Jó, de milyen? Galériánkban összegyűjtöttük!