Ez a cikk az Éva magazin egyik korábbi számában jelent meg.

A férfi, aki addig megbízható társnak, remek apának látszott, egyszer csak bemondja az unalmast. Elmegy. Azt viszont megígéri, hogy ott lesz a szülésnél. Kispapapánik – bólogat a pszichológus. Ő érti, mi nem.

Végigbőgtem a terhességem első harmadát. Nem volt semmi baj, egyszerűen csak bármitől elpityeregtem magam. Felfokozott érzékenységem a páromat sem kímélte, gyakran megsértődtem. Mert nem úgy áll hozzá. Mert nem takarít, mert nem lelkendezik a pelenkareklámoknál, és mert nem fogja fel, hogy én más lettem. Igen, állandóan méltatlankodtam, de még soha életemben nem volt akkora szükségem rá, mint ezekben a hónapokban. El sem tudtam volna képzelni, hogy ne osszam meg vele mindazt, ami velem és bennem történik. A közös gyerekvárás az egyik legerősebb kötőanyag egy kapcsolatban. A kismama ilyenkor támaszra vágyik és arra, hogy a gyermeke apja mellette legyen. Ez a természetes.

Kelendő áru

A férfi – akár apa, akár nem – mindig kelendő áru. A legtöbben már a bölcsődében megtanulták azt az egyszerű szót: nem. Aki mégsem tud ellenállni a csábításnak, nyilván már jóval előbb nyitott volt egy új kapcsolatra.

„A nő a terhesség idején befelé fordul, a férfi ezt elhidegülésnek éli meg, és folyamatosan kudarcot szenved, hiszen a rokonság és a barátok folyton csak az asszonyt és a pocakját dicsérik” – mondja Baktay Miklós. – A másik oldalról viszont állandóan csodálják, csábítgatják. Teljesen természetes, hogy a kispapát körülzsongják a nők. A boldog apuka olyan, mint a szerelmes ember. Büszke magára, megváltozik a külseje is, csupa pozitív dolgot sugároz. A nők ezt megérzik, hiszen nekik is olyan férfi kell, aki örül annak, hogy apa lesz.”

Harmadik történet: Lili

Lili 32 éves, 7 éve él együtt Balázzsal, 5 éve házasok. Nővérének, Emesének van két gyereke, ő is már nagyon vágyott sajátra, de nehezen jött össze. Több sikertelen terhesség, vetélés után idén végre megmaradt a baba. Nagy volt a boldogság, örvendezett az egész család. Egy este Balázs közölte, hogy elköltözik, mert mégsem Lilivel szeretne élni. Igen, van valakije, de nem őmiatta megy el, hanem mert rájött, hogy nem Lili az igazi. A családot megosztotta az eset: egészen „a minden férfi szeméttől” az „én mindig is tudtam, hogy Balázs nem ér fel hozzádon” át „a te tehetsz róla, mert nem voltál elég kedves hozzá” szentenciákig mindenkinek megvolt a véleménye. Lili nem érezte magát sem hibásnak, sem okosnak, csak áldozatnak.

És reménykedett, hogy majd meggondolja magát a férje, mert ez az egész történet nem lehet igaz. Amikor Balázs bejelentette, hogy szívesen elkíséri Lilit az ultrahangra, hiszen a gyerek nagyon érdekli, akkor Liliben felcsillant a remény. Sőt, Balázs megnyugtatta, hogy ott lesz a szülésnélis. Az ultrahangvizsgálat azonban nem volt valami jó élmény Lilinek: rettentően idegesítette leendő gyermeke apja, mert sütött belőle, hogy csak az ivadéka érdekli, Lili egy csöppet sem. Nem kis családi támogatás kellett hozzá, hogy meg merje mondani Balázsnak: nem lesz apás szülés. Lilit nővére, Emese kíséri el majd a nagy napon. Szép dolog, ha az embernek ilyen jó testvére van, akire mindig számíthat örömben-bánatban. Nem igaz?

Apává lenni nem nehéz

Vajon miért kötődnek annyira a gyerekhez az angolosan távozott apukák? Miért akarnak jelen lenni az ultrahangon, a szülésen? Ugyebár megtehetnék, hogy felé sem néznek többet a volt asszonynak s a leendő gyereknek, hiszen ha félidőben leléptek, talán ez lenne a logikusabb folytatás. Biztosan nem kellemes állapot a kispapapánik, s valószínűleg gyötri az elhagyó férfiakat lelkiismeret-furdalás, de azért ne tévedjünk, igazán nehéz helyzetben a leendő mama van: fel kell dolgoznia azt az elementáris csalódást, hogy a terhessége alatt elhagyták, hogy a gyerekkel egyedül maradt, és mindezek ellenére – legalábbis látszólag – meg kell bocsátania. És neki kell megteremtenie a körülményeket ahhoz, hogy az apa megfelelő helyet és szerepet kapjona gyerek életében.

Nincs statisztika arról, hány magára hagyott kismama küzd a lelkileg, fizikailag és anyagilag is nehéz helyzettel. Egyre több ilyen esetről hallani, de remélhetőleg csak azért, mert sztoriértékű a téma. Addig jó, amíg a többség számára természetes, hogy a gyerekneveléshez kezdettől fogva két ember kell. És addig jó, amíg a gyereknek nem kell már kétévesen elmagyarázni, hogy apa miért nem lakik itt…

Egy apa nézőpontja

Péter (37) négy év házasság és öt hónap terhesség után lelépett otthonról. Nem szeret erről beszélni, így kezdi, aztán elmondja, hogy imádja a fiát. Mondhatjuk: ő egy tipikus eset.

„Nagyon büszke voltam, amikor kiderült, hogy gyerekünk lesz. Tényleg örültem és próbáltam mindenben részt venni, a vásárlásban, az ultrahangnál, még a reggeli rosszulléteknél is segítettem. A feleségem csak azzal foglalkozott, mi fog történni a babával, hogy lesz a szülés, hogy rendezzük át a lakást. Mintha ott sem volnék. Közben az egész család azon pörgött, milyen jó nekünk, hogy jön a gyerek. Csak a gyerek, a gyerek, de helló, én is itt élek! Aztán ahogy nőtt a párom hasa, már nem volt semmi sem közöttünk, eltávolodtunk egymástól. Közben az egyik társaságbeli lánnyal egyre többet beszélgettünk. Őt én is érdekeltem, összejöttünk. Először azt hittem, futó kaland lesz és majd szépen hazamegyek. De egymásba szerettünk, és olyan nagy érzelmet kaptam tőle, amilyet a feleségemmel sohasem éltem át.

Amikor elköltöztem, tudtam, hogy mindenkinek nehéz lesz, de nem bírtam otthon maradni. Így még mindig jobb volt, mert hónapokig hazudoztam, és úgyis kiderült volna előbb-utóbb. Ezt legalább én döntöttem el. Szerintem a gyereknek is jobb, ha az apja hetente kétszer-háromszor van vele, de csak vele, mint ha mindennap gyötrik egymást az anyjával, és senkinek sincs erejea gyerekneveléshez.”