Jeruzsálemből Budapestre
Háberman Kira, Sándor, Shani és Eve
Sándor és Kira 1994-ben egy szilveszteri házibulin ismerkedett meg Jeruzsálemben. Mindketten négy éve éltek Izraelben, a lány grafikusként dolgozott az archeológiai intézetben, a fiú építészként egy tervezőirodában. Mi más lehetett volna a közös nyelvük, mint a héber? Sándor Kárpátalján, Ungváron született magyar családban, és kilencéves korában 
a szüleivel Budapestre települt, Kira orosz ajkú szüleivel egyetemista koráig Kijevben élt. A megismerkedés után egy évvel összeházasodtak, újabb egy év múlva pedig megszületett első lányuk, Shani. Izraeli nevet adtak neki. 
Sándor az első pillanattól magyarul beszélt a kislányhoz, Kira és az ugyancsak Jeruzsálemben élő szülei pedig oroszul. Óvodába kerülve Shani mégis a legnagyobb természetességgel kezdte használni a hébert, hiszen folyamatosan hallotta a játszótéren, a szomszédoktól, a szülei beszélgetéséből. A nyelveket sohasem keverte, mindegyiket szigorúan személyhez kötötte: apával magyarul, anyával és a nagyszülőkkel oroszul, az óvodában héberül – könnyű és egyértelmű helyzet. 2000-ben megszületett a második kislány, Eve. Ő, a változatosság kedvéért, angol nevet kapott. A nyelvi leosztás ugyanaz maradt, azzal a különbséggel, hogy amikor Évi – Magyarországon így szólítják – fél éves lett, a család Budapestre költözött, így ő nem járt Jeruzsálemben óvodába, s héberül sem tanult meg olyan tökéletesen, mint a nővére. Kira babakocsit tologatva a többi játszótéri anyuka segítségével kóstolt bele a magyarba. Shani magyar oviba, Évike magyar bölcsődébe került – az átállás aránylag simán ment. Kira egy profi nyelviskolában jól megtanult magyarul, s ma már egy nemzetközi cég pénzügyi elemzője. A lányok az óvoda után a Lauder iskolába mentek, ahol a magyar tannyelv mellett a héber és az angol is kötelező, de ez nem okoz nekik gondot, kiváló a nyelvérzékük.
A család három nyelven él. A rendszer meglehetősen bonyolult, de azért követhető. Kira és Sanyi egymás közt héberül, a lányok egymás közt magyarul beszélnek. Apjukhoz magyarul szólnak, és most már, hogy jól tud, a mamájukhoz is. Az anyai nagyszülők, ha látogatóba jönnek Jeruzsálemből, a lányukkal és az unokáikkal oroszul, a vejükkel héberül beszélnek. Ha a család Sanyi Pesten élő édesanyjánál ebédel, többnyire magyarul folyik a társalgás, bár Kira és az anyósa néha oroszra váltanak.
Hábermanéknál a konyhában is a sokféleség uralkodik. Gyakran főznek orosz borscsot, vagyis céklalevest, sütnek szirnyikit, túróslepény-féleséget, az izraeli specialitások pedig humusz, falafel, kuszkusz formájában kerülnek az asztalra. A zene-könyv-újság felhozatal is vegyes, többnyire Izraelből hozott CD-ket hallgatnak, Kira igyekszik naprakész lenni az orosz irodalmi újdonságokban, és persze eredetiben olvassa a Ljudmilla Ulickaja-regényeket (Ulickaja-rajongók, most irigykedhettek).
Tavaly nyáron, amikor a család először ment vissza együtt Izraelbe, Shani örömmel ismert rá óvodáskori élete helyszíneire és szereplőire. Utána elutaztak Ungvárra és Munkácsra, a világban szétszéledt Háberman családtagok találkozójára – a szülőföldön már senkijük sem él. Megnézték Sanyi egykori óvodáját, iskoláját, kimentek a temetőbe, Munkácson pedig felkeresték a partizán nagypapáról elnevezett Háberman utcát.

Egy kép, három család, hét nyelv

Marokkó–Budapest–Moszkva
Zalai Judit, Zerouali Adil, Zerouali Anna, Zerouali Ádám
Marokkói arab, francia, orosz és magyar – ez a négy nyelv járja a Zalai–Zerouali családban. Jutka a budapesti közgazdasági egyetem hallgatójaként 1995-ben féléves szakmai gyakorlatra Moszkvába ment, és ott egy közös barát révén megismerkedett a marokkói Adillal, aki gépészmérnöknek tanult a moszkvai Népek Barátsága egyetemen. Mindketten jól tudtak oroszul, könnyen szót értettek. Az első közös fél év után Adil meghívta Jutkát a családjához Kenitrába, egy Rabat melletti nagyvárosba. 
A szülők tárt karokkal fogadták a lányt, aki akkor még nemigen tudott franciául. Leginkább kézzel-lábbal beszélgettek, de Adil nővérével és húgával gyorsan összebarátkoztak – persze angolul.
A következő két évben nagy volt a forgalom a Kenitra–Moszkva–Budapest háromszögben, a fiatalok boldogan repkedtek a különböző kultúrák és nyelvek közt, majd 1997-ben, a diploma megszerzése után, Budapesten összeházasodtak, és itt kezdték el a közös életet. Adil eljárt ugyan a Francia Intézetbe magyartanfolyamra, de a leghatékonyabb nyelvtanulásnak az anyósa konyhájában zajló családi főzőcskézések meg a gyakori mozilátogatások bizonyultak. A marokkói fiú akkora rajongója lett a magyar filmeknek, hogy a Witman fiúkat például háromszor látta. A cégnél, ahol elhelyezkedett, mindenki magyarul beszélt vele, így szép fokozatosan ő is megtanulta felesége anyanyelvét.
2000-ben Adil Luxemburgban kapott állást, és ez fordulópont volt a nyelvi helyzetben. 
A francia közegben Jutkának jólesett magyarul beszélni, már Adillal sem nagyon használták a közvetítő nyelvet, az oroszról átszoktak a magyarra. Ezután a cégtől egy év londoni és három év párizsi kiküldetést kaptak, és Jutka is jól belejött a franciába.
2003-ban Franciaországban született meg első gyerekük, Anna. Apja arabul, anyja magyarul beszélt hozzá, ám első szava – hála a részidős párizsi bölcsődének – mégis ez volt: „au revoir”. Másfél évesen költözött vissza szüleivel Budapestre, s a magyar bölcsit és ovit megjárva ötévesen francia óvodába került. Jelenleg francia iskolába jár, és a tervek szerint ide követi majd a most három és fél éves Ádám.
A szülők maguk közt leginkább magyarul beszélnek, de ha összekapnak vagy ha nem akarják, hogy más is értse őket, oroszra váltanak. A gyerekek egymással és anyjukkal magyarul, Adillal pedig arabul beszélnek, de ha apjuk franciául szól hozzájuk, többnyire magyarul válaszolnak – nem mintha nem értenék, csak könnyebb nekik a magyar, hiszen az a domináns közegük, ezt hallják otthon, a játszótéren, a tévében. Bár mostanában a szülők arra figyeltek fel, hogy Anna – nyilván az iskola hatására – gyakran válaszolgat franciául. 
A család nyaranként együtt utazik Marokkóba, ilyenkor Jutka kedvéért franciául folyik a társalgás. Ezért is határozta el Adil, hogy minden évben egyszer kettesben is elrepül Annával 
a szüleihez, s ha Ádám kicsit idősebb lesz, viszi őt is, hogy kizárólag arabul beszéljenek. Nem lát más módot ebben a nyelvi gazdagságban, hogy a gyerekek az apanyelvüket is anyanyelvüknek tekintsék.


Olasz tempó magyar földön
Ivacs Gabriella, Piovano Marco, Piovano Laura, Piovano Gréta
Az ember nem is érti, hogy Marco Piovano (vagy Piovano Marco, így is, úgy is használja a nevét) miért akart a római bölcsészkaron mindenáron magyarul tanulni. Nem voltak magyar gyökerei, nem szeretett bele magyar lányba, akkor meg miért? A válasz meglepően egyszerű. Azért, mert szenvedélyesen érdekli a magyar nyelv. Marco eljött a József Attila Kör műfordító táborába – pedig akkoriban nemhogy fordítani, de beszélni sem igen tudott –, és minden évben ösztöndíjat szerzett a Debreceni Nyári Egyetemre. Egy egyetemi bulin ismerkedett meg a Debrecenben magyar-történelem szakra járó, ózdi Gabival, s angolul tört ki köztük a szerelem. Az első nagyobb közös programon, egy szlovákiai sátorozáson az olasz kényelemhez szokott fiút annyira megviselték a vadkempingezés viszontagságai, hogy azt javasolta: legközelebb inkább barátnője látogassa meg Rómában. Így kezdődött az ingázás. Marco egyszer a legnagyobb téli fagyban egy szétesőben lévő Fiat 127-esen autózott Rómából Debrecenbe. Gabi szerint a kocsiban fűtés sem volt (ezt Marco tagadja). Az egyetem elvégzése után Gabi egy évre Olaszországba költözött, és egy turistaszállóba állt be dolgozni a Vatikán mellett. A tulajnak a jelentkezéskor nagyvonalúan azt állította, hogy nemcsak angolul, de olaszul is jól beszél, bár ez utóbbi kijelentés messze állt a valóságtól. Lényeg, hogy lett munkája, és idővel persze kitűnően megtanulta a nyelvet is. Az egy év elteltével Ózdon megtartották az esküvőt, majd Budapestre költöztek, ahol Marco tanári állást szerzett az olasz iskolában. Időközben lassan elhagyták a közvetítő nyelvet, az angolt, s áttértek a magyarra.
1997-ben született meg Laura (becenevén Lola), öt évvel később húga, Gréta. Mindkét lány itt is és ott (Olaszországban) is jól hangzó nevet kapott. Marco az első pillanattól következetesen olaszul beszél hozzájuk, Gabi pedig magyarul. Lola párhuzamosan tanulta és soha nem keverte a két nyelvet, Gréta két-három évesen, ha egyik nyelven nem találta a szót, rögtön elővette a másikból. „Add ide a pallát” – mondta, mert noha magyarul beszélt, a „labda” cn sak olaszul jutott eszébe. Amikor Lola nagycsoportos óvodás lett, a szülők nekiálltak iskolát keresni. Fontolgatták az olasz iskolát, végül mégis a magyar általános mellett döntöttek, és ugyanoda követte a nővérét Gréta is. 
A nagylánynak tavaly sikerült bejutnia a tizenkét osztályos Radnóti gyakorlóiskolába, most hatodikos, jól megy neki az angol, és hamarosan a franciát is elkezdi. A lányok a családban természetesen használják mindkét nyelvüket: apjukkal kizárólag az olaszt, egymással, anyjukkal és Ózdon élő nagymamájukkal 
a magyart. A szülők egymás közt többnyire magyarul beszélnek, csak akkor fordítják olaszra 
a szót, ha vitatkoznak, mert heveskedni állítólag olaszul lehet igazán. Gabi szívesen beszélne többet a férje nyelvén, de mivel Marco imádja a magyart, csak akkor nyílik rá alkalma, ha a római család idelátogat. Meg persze nyaranta, amikor legalább egy hónapot töltenek Olaszországban: letanyáznak Rómában, de azért a tengert se hagyják ki. A gyerekek tehát jól ismerik Itália minden jellegzetességét, beleértve a múzeumokat és a tenger gyümölcseit. Vagyis mindazt, amit egy olasz apa lányainak tudniuk kell.

Szerző: Bokor Gabriella, fotó: Viszlay Márk, smink: Simon Lulu, asszisztens: Erdei Réka
Ez a cikk először az Éva magazin 2010. márciusi számában jelent meg Nyelvi előkészítő címmel. Minden jog fenntartva.