Dédapám hajtincse

2008. December 17.

A nagymama úgy döntött, hogy a nagypapa halála után nem marad a régi, hűvösvölgyi lakásban, ahol negyven évet élt. Miközben minden holmiját összepakoltuk, bedobozoltuk, találtam egy-két érdekes dolgot egy nejlonzacskóban. A nagymama egész életét.

A dédapám kis, krumpliszerű ember volt: az arcán mindene picike és gömbölyű, a teste viszont nem volt kerek, inkább vézna. A fényképeken mindig szürkének, szomorúnak látszik. Nehéz lehetett nekik együtt a dédanyámmal, a vérmes értelmiségi nővel, aki ivott is és a szájából mindig cigaretta lógott. Kirchknopf Sándor aztán hiába magyarosított Karámira, mégis kitelepítették, mert német volt. Úgyhogy míg Puci dédanyám a saját maga üzemeltette kocsmában alkoholizált, a munka nélkül maradt Sándor otthon tördelte kis ideges kezeit. A tízéves Lenke éjszakánként szörnyű veszekedésekre ébredt. Azt mondja, szinte megkönnyebbült, mikor az édesapja végre főbe lőtte magát negyvenkilencben.
Nagymama most nyolcvanegy éves és csak a konkrét dolgok érdeklik. Minden elvontabb gondolatot hitetlenkedve hallgat – „a semmiről beszélgettek”, állapította meg sokszor, ha filozofáltunk nagypapával –, de ha álmából fölkeltjük, megmondja, hol a legolcsóbb a tejföl, hogy lehet visszacserélni a kinőtt, szétfocizott gyerekcipőt garanciálisan, és hogyan kell kikényszeríteni az APEH-től, hogy év végén még ők fizessenek.

De hát ugyanilyen volt mindig. Megtaláltam egy hazaírt, kislánykori levelét:
„Drága anyu meg apu már kaptam 4 egyest az irkába. Le mértem magam 20 kilo és 5 dg. Köszönöm a ruha anyagot. A nagyanya is vett egy kék kockásat abbol is dindli ruhát csinál a nagyanya a függöny böl csinál kötényt. Sokszor csokol. Aput anyut Lenke"
Elmerültem a kutatásba. Tábori levelezőlapok az első világháborúból, dédapám szorongós-szögletes betűivel ír „imádott Pucikájának és Lenkicének”. Egy furcsa, kicsire hajtogatott papírdarab került a kezembe egyszer csak. Kinyitottam. Haj szóródott szét a szőnyegen. Savanyú szaga volt. Először azt hittem, egy régi kisbabáé, de aztán láttam, hogy ősz szálakkal van tele. És hogy olyan szürke, szomorú a színe. Találtam két cetlit is mellette, mindkettőre ceruzával egy-két firkantott sor:
„Puci! Én már nem tudtam idegekel birni, és most bucsuzom tőled. Vigyázzál a Lenkére. Sokszor csókol: Sándor” „Kedves Lenke! Apád így búcsúzik tőled és kivánok sok boldogságot az Öcsihez, más mondandom nincs hozzád. Ölel: Apu 1949. I.7.”
Aztán végül is a nagymama nem Öcsihez ment, hanem a nagypapámhoz.
És itt vannak anyukám kisiskolás füzetei is, amit a nagymama anyu halála után el akart tüntetni, én meg most megtaláltam ebben a nejlonban. Simka Éva 1. b. osztály. Függőleges, vízszintes vonalak hosszú sorokon át, aztán A AAAAAAAAAAAAA, I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I I, EEEEEEEEEEEEEE… Milyen reményteli egy kis elsős füzete! A sok betű büszkén feszít egymás mellett, egyre szebben, pontosabban. Ilyenkor még bármi lehet belőle, híres tudós, író, zenész, állatidomár, boldog ember…
– De tök szép! – nézegeti Zoárd is, a kis elsős. – Beadnám az enyém helyett. Mert én olyan bénán írok, mama!
Megnézem a füzetét: tényleg elég csálé az egész. De persze ez még csak a kezdet.
Belőle még bármi lehet.

„A sok betű büszkén feszít egymás mellett, egyre szebben, pontosabban. Ilyenkor még bármi lehet belőle, híres tudós, író, zenész, állatidomár, boldog ember…”