Bartion - Gebegyerek és Hasipasi: Edina

2009. Október 27.

Mondtam a srácoknak, tanuljanak zongorázni. Azt mondták, nem akarnak. Mondtam a srácoknak, járjanak kajakozni. Azt mondták, nem akarnak.

Mondtam a srácoknak, tanuljanak gitározni. Azt mondták, nem akarnak. Mondtam a srácoknak, járjanak különangolra, azt mondták, nem akarnak. Mondtam a srácoknak, tanuljanak teniszezni, kosarazni, dobolni, karatézni, röplabdázni, focizni, hegedülni, szaxofonozni, járjanak biológia-szakkörbe, matekra, törire vagy amire akarnak. Azt mondták nem akarnak.

– Te nem vagy normális! – mondtam magamnak. Mert egy idő után úgy véltem, nem javasolni kell, nem finoman orientálni, hanem megragadni a büdös kölköket, és ha szükséges, erőnek erejével elvinni őket olyan foglalkozásra, amely épülésüket szolgálja. Mert ők nem tudják, mi a jó nekik, hiszen csak gyerekek, én viszont okos felnőtt vagyok, tehát tudom. Mondjuk kajak, különangol és zongora.
– Te tiszta hülye vagy! Ezt is magamnak mondtam, amikor kissé sikerült már lehiggadnom, és kezdtem rájönni, nem is a fiaimra haragszom, hanem magamra. Gebegyerek és Hasipasi teljesen normális tíz-, illetve hatéves fiú módjára viselkedik, a hiba nem bennük van, hanem bennem. Azért nem sikerült rávenni őket semmilyen olyan tevékenységre, amely minden felnőtt szerint hasznos, de számukra érdektelen, amíg meg nem ismerik, mert elrontottam valamit.
– Öregem, csődöt mondtál apaként! – közöltem magammal, és egyetértettem velem.
Először éreztem ezt, borzalmas volt. De csak másnap reggelig!
– Csak semmi önsajnálat, lendülj új akcióba! – ezzel ébresztettem magam, és hallgattam rám.

Három nap múlva ott álltunk mindhárman a város egyik strandján. November volt, délután fél hat, sötét, eső, hideg. Én kabátban az egyik parton, és a reflektorok fényében kavargó párán át figyeltem a medence túlsó partját, ahol egy szál úszógatyóban, fegyelmezetten sorakozott a többiek között az én két fiam! Milán – azaz Gebegyerek – elöl, mint egy hosszúra nyúlt, de rendíthetetlen jegenye, a sor vége felé meg Bence – azaz Hasipasi –, mint egy pufók, remegő bokor. A csokornyakkendőt, térdnadrágot és zakót viselő, arisztokratikus tartású, idős edző összezárt esernyővel a karján együtt ázott a srácokkal, akiknek a három perc beszéd után megváltás volt a 21 fokos vízbe ugrani. A hőmérő a medence szélén hetet mutatott.

Végül nem az erőszak és a keménység, hanem az együttműködés vezetett sikerre. Bevontam Milánt. Megbeszéltük, öccsének – aki a lábtörése óta meglehetősen nagy túlsúllyal küzd –, mindenképpen le kell fogynia, ráadásul úgy, hogy a lábát nem erőlteti, marad tehát az úszás, és neki példát kell mutatnia, mert az öccse úgyis mindenben utánozza. Gebegyerek pedig annyira imádta Hasipasit, hogy érte még úszóedzésre is hajlandó volt járni. És fordítva.

– Jó voltál, haver! – veregettem meg a saját vállam, és hittem magamnak. De hamarabb talált rám a következő probléma, mint az önhittség. Nem tudtam motiválni a srácokat. Jártak ugyan az edzésekre, de csak ímmel-ámmal úszkáltak, az edző dorgálása vagy biztatása ellenére is rendre az utolsók között értek a kiadott táv végére, és nyavalyogtak, hogy unalmas faltól falig. Közben persze szép lassan el is hitte mindenki, és sajnos ők maguk is, hogy nem jó úszók. Én meg újra kezdtem rosszul érezni magam. Rossz volt látni, hogy vannak a fiaimnál jobbak! (Persze, tudom, természetes ez, de akkor is.)

Beszéltem nekik a magyar úszókról. Olimpiai bajnokokról, világverőkről. De semmi. Beszéltem nekik a magyar vízipólóról. Olimpiai bajnokokról, világverőkről. De semmi. Beszéltem neki saját rövid és szerény, de tizenhat érmet eredményező sportpályafutásomról. De semmi. Beszéltem nekik a győzelem meg a „mindent megtettem” öröméről. De semmi.

Aztán eljött az első verseny napja. A strandolók voltak a nézők. Többek között Edina, az otthoni játszótér legszebb kislánya.
– Megnézlek, Milán! – és rámosolygott a fiamra, akin azonnal valami furcsát láttam. Aztán megnyerte a versenyt. És persze Hasipasi megpróbálta utánozni a nagytesót és belehúzott. Harmadik lett.

Köszönöm, Edina!

„Mert ők nem tudják, mi a jó nekik, hiszen csak gyerekek, én viszont okos felnőtt vagyok, tehát tudom. Mondjuk kajak, különangol és zongora.”