„Ezt nem hiszem el! Kérlek, ez most mondd el még egyszer lassabban, hogy felfogjam, biztos jól értem-e!” Ez volt az én első zsigerből jövő reakcióm öt évvel ezelőtt, amikor a barátnőm egy mindennapos „skypeolás” közepén letaglózott az új kapcsolat hírével. Ekkor már legalább két éve élt amerikai földön és bár a sztorijai sosem számítottak éppen mindennaposnak, de pasifronton ő is az átlag, korunknak megfelelő szintet hozta. Ez volt az a pont, amikor minden megváltozott. Vele ültem most le felidézni ezt az időszakot, és arról beszélgetni, mi történt azóta, és hogy milyen jövőt jósol jelenleg magának, maguknak.

Lényegében gyerekkorom óta ismerlek. Mondhatjuk úgy is, hogy ismerlek, mint a tenyeremet. Legalábbis addig a napig azt hittem, amíg elém nem álltál a „van egy vonzó kollegám, akivel alakul valami” sztorival.

El tudom képzelni, hogy mennyire hihetetlennek tűnt ez, főleg hogy régebben pont én „kampányoltam” állandóan az ilyesmi ellen, amikor valami hasonló sztorit felkapott a sajtó. Mint például a Faludy esetét a feleségével.

Akkor ezek szerint Te is úgy érezted, hogy ez valahogy nem illik bele az eddigi képbe?
Igen, de ugyanakkor nagyon is izgatott a dolog. Titkon vágytam rá, hogy kipróbáljam hova vezet ez az egész, mert addig álmaimban sem mertem volna elképzelni, hogy ilyesmi velem megtörténhet.

De mégis megtörtént. Ami hogy is történt? Miből vetted észre, hogy ez a férfi megmozgat benned valamit?
Ő egy külsős kollegám volt a cégnél, ahol dolgoztam; úgy is mondhatjuk, hogy egy „öreg motoros”, akit vissza-vissza hívnak, néhány időszakos munka erejéig. Azon kívül pedig, a cég által szervezett évzáró bulin találkoztunk, ahol végülis győzött az addig kendőzött vonzalom: egymásba habarodtunk.

Mi volt az első gondolatod, érzésed, amikor másnap felébredtél és belenéztél a tükörbe?
Őszintén? Pánik. Ijedtemben azt gondoltam, bárcsak visszacsinálhatnám valahogy, de nem lehetett. És persze továbbra is ott volt az az érzés a gyomromban, hogy akárhogyan is ellenkezik az eszem, de érdekel a fickó.

Győzött az érzelem a racionalitás fölött és talán nem hiába?
Igen. Szép lassan kialakult valami köztünk, amit eleinte igyekeztünk titkolni. Ami szörnyű volt, biztos emlékszel: egy hazugsághálóban éltem. Titkoltam a szüleim előtt, az „otthoniak” előtt. Egyedül nektek, a barátoknak mertem elmondani, mert tudtam, hogy ti úgy fogadtok el, ahogy vagyok. Vagyis reméltem, hogy ez továbbra is így lesz.

Így lett. De ha minden igaz, azért a szüleid nem repestek az örömtől…
Egyik nap, amikor itthon voltam látogatóban azt mondtam magamnak: „hazugságban akarsz élni, azok előtt, akiket mindennél jobban szeretsz?”. És akkor elmondtam. Emlékszem, anyám éppen főzött: annyira letaglózta, hogy eldobta a fakanalat a kezéből. De ahogy az lenni szokott, az én anyám a leglehetetlenebb szituációkban tudja a leghihetetlenebb kérdéseket feltenni. Az volt a reakciója, hogy „csak amiatt aggódom, hogy a te korodban még nagyon fontos a szex…megy az még neki?”

Ezek szerint a végére még talán téged ért nagyobb sokk. Ha már itt tartunk: valamiért az van az emberek fejében, hogy idősebb korban nem mennek úgy a szexuális dolgok, mint korábban. Erről mit tudsz mesélni?
Először is, – ugyan életem egyik legcikibb beszélgetése volt –, de megnyugtattam anyámat, hogy nem szenvedek hiányt semmiben. És ezt a mai napig is elmondhatom. Már többen is kérdeztétek ezt tőlem, de tényleg nincs semmi „viagraparty”. Nincs rá szükség és kész. Szerintem vannak emberek, akik ennyi idősen is olyan jó kondival bírnak, hogy az kihat az egész szervezetükre.

Most jön a két kedvenc kérdésed, vagy témád. Tudod melyik kettő?
Az egyik az apakomplexus, gondolom. Szerencsére soha nem éreztette velem senki, hogy ezt gondolná rólam. Ettől még gondolhatták mondjuk… De amúgy meg tisztában vagyok vele, hogy nálam ez nem erről szól. Normális gyerekkorom volt, apám tiszta szívből szeretett és nevelt; ez máig nem is változott. Ő volt egyébként, aki könnyebben vette ezt az „akadályt”, valahol azt gondolom, hogy talán azért, mert ő is jóval idősebb anyámnál.

A másik sablon téma az egzisztencia. Merthogy ebben a világban, amiben élünk, vadul harcolunk az elfogadásért, de azt csináljuk mégis a legbénábban. Ha egy idős férfit egy fiatal „nőcskével” látunk az utcán, rögtön jön a megbélyegzés: „van az a pénz!”
Tudod, hogy esetemben szó sincs erről. Dolgoztam, dolgozom, és még fogok is jó sokáig remélhetőleg. A párom pont ezt az „életrevalóságot” bírja bennem. Legalábbis ezt mondja. De azért lássuk be, tényleg nem ez a jellemző. Rengetegen tapadnak hűtőmágnesként az öregebb férfiakra.

Ha már így szóba hoztad, hogy ki mit bír a másikban: Te mit bírsz őbenne és mit látsz most, meddig tart ez a „románc”?
Mit bírok benne? Az intelligenciáját, a nyitottságát, a megújulási vágyát. És talán azt is, hogy sokat látott embernek gondolom. Ez az időszak arra jó nekem, hogy kicsit jobban megérjek a felnőtt létre. Felnézek rá, és sokat tanulok tőle, de ő is tőlem. Ennek a kapcsolatnak az elejétől vannak szabályai és van vége is. Mindketten úgy élünk együtt, hogy nincsenek elvárásaink: az évek sok mindent behatárolnak. Addig vagyunk együtt, amíg mindkettőnknek jó.

Vagyis amíg egyikőtök – te, a fiatalabb –, úgy nem gondolja, hogy akkor most már inkább hosszú távra tervezne. Valaki mással…
Ebbe így elég fájdalmas belegondolni, de ez nem ennyire egyszerű. Megegyeztünk valamiben, közösen meghozott döntés volt. És egyikünk sem hülye, hogy elhiggyük: majd a gyereknek jó lesz egy 60 pluszos apuka. Az csak a sztároknál menő, nálunk halandóknál nem. Úgyhogy bocs, de ez most nem lesz „happy end”. Vagy pont az lesz egyszer, csak akkor már más lesz a szereposztás…