A hatéves lányom éppen abban a fázisban van, amikor már rájött, hogy az idő múlásával fejlődik a világ és vele együtt a használati tárgyaink, és rettentően érdekli, hogy régebben hogyan működtek a dolgok, miket használtak az emberek a mai, modern megoldások helyett. Mivel egy hete sikerült családilag benyelnünk egy nagyon durva gyomorfertőzést, meglehetősen sok időt töltöttünk a mellékhelyiségben, és persze feljött a WC-papír témája, pontosabban megkérdezte, hogy mit használtak az emberek a WC-papír előtt. Természetesen rögtön rávágtam, hogy faleveleket, de bevallom, ezután elakadtam, és nem csak azért, mert éppen felfordult a gyomrom. Hogy hiányos ismereteimet pótoljam, elkezdtem kutakodni a WC-papír történelemben, és meglehetősen érdekes információkra derült fény, ami más kiváncsi gyerkőc szüleinek is hasznos lehet — vagy csak szimplán azért, hogy értékeljük, milyen jó dolgunk van manapság.

Az ókorban a WC-zés közös ügy volt

Nagyon sok mai találmányunk eredetét köszönhetjük az ókori görögöknek és rómaiknak, de kifejezetten örülhetünk, hogy a toalett szokásaikat a múltban hagytuk. A Római Birodalomban ugyanis a nyilvános mellékhelyiségek voltak „divatosak”, egyszerre többen trónoltak egymás mellett, a tisztálkodásra pedig egy bot végére erősített szivacsot használtak. Ezt tersoriumnak nevezzük, és igen, mindenki ezt használta közösen. Ugyan sós vagy ecetes vízben tárolták, hogy valamelyest fertőtlenítsék, mégsem hangzik túl higiénikusnak.

Hasonlóan a rómaiakhoz, a görögöknél is létezett a szivacsos bot, de ők cserépszeleteket is alkalmaztak. Hogy ez mennyire lehetett hatékony és komfortos, inkább nem is mennék bele. Ahogy szintén nem lehetett éppen könnyű dolguk a japánoknak, akik a 6. század környékén egyszerű farúddal ügyeskedtek a toaletten. Ezzel szemben az ókori arab, afrikai és indiai területeken kézzel mosták meg magukat dolguk végeztével, méghozzá szigorúan a bal kezükkel, amit aztán persze szintén megtisztogattak a kor lehetőségeihez mérten.

Kukoricacső, libatoll és társaik

Ahogy telt az idő, egyre színesedett a mellékhelyiségben használt eszközök tára, legtöbbször a földrajzi és gazdasági adottságok határozták meg, hol mivel volt szokás tisztálkodni. Amerikában például kukoricacsövekkel törölgették hátsójukat (szép, új világ, ugye?), az eszkimók havat és zuzmót alkalmaztak, a trópusokon pedig hínárt, kagylót, kókuszdióhéjat vetettek be a célra. A Közel-Keleten folyóvízzel öblítették magukat, és sok muszlim országban a mai napig ez a szokás.

És hogy mi volt a helyzet a középkori Európában? Elterjedt volt a mosható rongy, a gyapjútól a szénáig vagy kenderig kezdve minden, amihez éppen hozzájutottak. De például egy francia író, Francios Rabelais egyik regényében a lúd hátának puha tollait találta a legmegfelelőbb eszköznek.

Ki és mikor találta fel a WC-papírt?

Mivel a papír Kínából ered, ott kezdték el tisztálkodási célra használni először, de az még persze nem az a rugalmas, vékony változat volt, mint manapság, így nem is lehetett túl kényelmes. Ráadásul sok más kultúra lenézte a kínaiakat, hogy nem tisztálkodnak rendesen vízzel, csak papírral törlik meg magukat. Ennek ellenére Kínában szépen lassan fejlődött a vécépapír, a 14. században már kifejezetten lágy, illatosított íveket gyártottak a császári család számára.

A WC-papír mai formáját mégis az Egyesült Államokban találták fel. 1867-ben Scott-fivérek kezdtek aloe verába áztatott, puha törlőpapírt forgalmazni, és a termék népszerűségét növelte, hogy bármilyen márkanevet rá tudtak nyomtatni. Innen már nem sokat kellett várni a vécépapír-guriga feltalálására: 1891-ben Seth Wheeler szabadalmaztatta az ötletet, illetve a papír perforálását is. Neki lehetünk tehát hálásak, hogy manapság már nem kell kukoricával vagy cserepekkel bajlódnunk.

Ha pedig már témánál vagyunk, nézzük, mik azok a dolgok, amiket nem ajánlott lehúzni a vécén: